3. Hibát, hibára

Ezen a héten lesz az első kvidics meccs. Akár, hogy ellenkeztem, meg kell vallanom, hogy Potterrel jó csapatot alkotunk. Az első edzéseken a csapat nem igazán fogadott el, úgy is fogalmazhatnék egyáltalán nem. Nem csodálom. De aztán minden helyre jött, vagy is helyrehozta Potter.

Két nap még a meccsig. Ha vesztünk McGalagony kitekeri az én nyakamat és Potterét is. Amikor is drága professzorunk bejelentett, hogy mégsem a Mardekárral játszunk, hanem a Hollóháttal.

-         Ugye most csak viccel? – reménykedtem, bár az illető személyre gondolva, ez lehetetlen.

-         Sajnos nem. Kérem, közölje a többiekkel.

Na, szép! Nem eléggé utálnak még, ezt is én mondjam meg nekik. Egyet tehetek. Irány Potter. Mint mindig a barátaival volt. Elmélyülten suttogtak valamiről. Nem szívesen zavarom meg őket, de ebben az esetben nem tehettem mást. Essünk túl rajta.

-         Sziasztok. – köszöntem jó előre, ne hogy azt higgyék hallgatózni akarok. Összerezzentek.

-         Hello! – mondták feltűnően egyszerre. Már megint valami rosszban sántikálnak.

-         Na, mi a helyzet Evans? – fordult felém Black. Ezt a tahót! Peter idétlenül vihogott, Black nagyképűségén. Lenyeltem a kitörni készülő dühöm.

-         Híreim vannak. – fordultam Potter felé.

-         Igen? – kérdezte, azzal a ’nekem már nem tudsz újat mondani’ képpel. Várj csak!

-         Nem játszunk ezen a hétvégén a Mardekárral…

-         Remek. Gyáva nyulak. – morogta Black.

-         …helyette a Hollóhát ugrott be. – fejeztem be.

-         Mi?! – rosszabb reakcióra számítottam.

-         Mi volt az indok, ezúttal? – kérdezte Potter, az egyetlen halál nyugodt ember a társaságban. Hát, tényleg nem bírok neki újat mondani?

-         Nem tudom. – ezt tényleg elfelejtettem megkérdezni. – Biztos féltik a frizurájukat. – próbáltam elütni a hiányosságomat. Sikerült, a fiúk a hasukat fogták a nevetéstől. – Potter megmondanád a többieknek, hogy mi van. Tőled mégis csak jobba fogadják. – Vagy legalább is az ő fejét nem merik leszedni. Hátat fordítottam, és már indultam. – És ma 5-kor csapatgyűlés. – Potter elégedetten biccent.

-         Rendben. Szólok a többieknek.

Nem vagyok komplett! Csapatgyűlést összehívni, kész öngyilkosság. De mi hamarabb ki kell találnunk valamit, nagyon hamar.

-         Figyelj Evans, tudjuk, hogy parázol a Mardekártól, de azért ez egy kicsit sok! – ’mondta’ az egyik terelőnk.

Akár hogy magyaráztam, hogy nem én léptem vissza, hanem a Mardekárosok, ez az apró tény nem érdekelte őket. Mondhatom szép! Persze semmi jóra nem számítottam, de hogy mindent rám kennek!

-         És még te hívsz össze gyűlést! Egyáltalán, miért is vagy itt? Hisz, azt sem tudod…

-         Elég legyen! – szólt közbe erélyesen Potter. – Nem az ő hibája, hogy a Mardekár visszalépet, mert ’lebetegedett’ a fél csapat. – ő megkérdezte. – Ezen kívül, ha nem ő, akkor én hívom össze a csapatot.

-         Na persze nem az ő hibája. – gúnyosan hosszan ejtette a szavakat. Persze ügyelve arra, hogy Potter ne igazán hallja.

Elhúztam a számat, és megfogtam a paksamétát, amit az nap órákon és szünetben írtam össze. Mindenki kezébe nyomtam egy példányt.

-         Aki akarja elolvassa, aki akarja a tűzbe dobja. De én oda adtam.

Mindenki kiviharzott az öltözőből. Gondolom, felháborította őket az, hogy hogyan beszélek velük. Nem egy ember a munkámat bevágta a papírkosárba. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy mindenki. Na, ezért dolgozhattam! Leültem az egyik padra, és a kezembe temetem az arcom.

-         Kellet ez nekem? – kérdeztem magamtól.

-         Szép munka. – mondta a hátam mögött egy kellemes mély hang. – Sokat dolgozhattál vele.

-         Túl sokat nem ért. – mondtam, keserű szájízzel és a kukára néztem.

-         Kicsit felhúzták magukat. – ismerte el.

-         Kicsit? – hördültem fel. – Potter a Hollóhát nem épp könnyű ellenfél.

-         Tudom. Majd csak megoldjuk valahogy.

-         Akkor valaki értesse meg a csapattal, hogy komolyabban kéne venni az ellenfelet.

-         Megpróbálok beszélni velük, de a véleményüket nem változdhathatom meg.

Itt a próbálkozás kevés lesz. Már most érzem, hogy a hétvége hatalmas lebőgés lesz. Pedig a csapatunk messze a legjobb.

-         Potter, lehetek ti a világ legjobbjai, ha továbbra is lebecsülitek az ellenfelet, és ilyen magason hordjátok az orrotokat, akkor nem csak a meccset fogjuk elveszteni.

-         Ha jó értelek én is fenn hordom az orrom. – húzta fel a szemöldökét.

-         Ezt már pár éve próbálom közölni. Beszélj velük vagy vesztünk.

Felkaptam a táskám és amilyen gyorsan, csak tudtam kirohantam.

Mikor beléptem a hálóba, láttam, hogy Mell zokog. A két oldalán Kler és Veni vigasztalja.

-         Mi történt? – kérdeztem miközben a kabátomat beraktam a szekrényembe.

-         Ted elhagyott! – zokogott fel.

-         Óóó, te szegény. – gügyögött Veni.

-         Az a szemét! – dohogott Kler.

-         Na, és? – értetlenkedtem.

-         Mit mondtál? – kérdezték egyszerre.

-         Ott van még helyette Victor. Vagy akit tegnap választotál ki, az a Max nevű.

-         Hogy lehetsz, ilyen szemét!- vonyított velem Veni.

-         Én csak a tényeket mondom. – védekeztem.

-         Hova lett a barátnőnk? – kiabált Kler. – Minden és mindenki fontosabb nálunk! Már nem vagy a barátnőnk!

Ezzel a végmondattal kivonultak a szobából. Maguk után úgy becsapták az ajtót, hogy a kisasztalról leeset Veni tükre.

Hanyatt dőltem az ágyon, a plafont bámultam és azt számoltam ma hány embert haragítottam magamra. Most már aztán tényleg teljesen egyedül maradtam. Eddig mindig magam mellett éreztem egy figyelő szemet, most még ez is halványult. Mi lesz velem?

Órákig ott feküdtem, nem tudtam aludni, de mozdulni se. Olyan kiszolgáltatottnak érzem magam. Csak egy lény, egyetlen egy foglalkozna velem!