Mondanom se kell, hogy a világ újfent a feje tetejére állt. De nem kifejezetten miattunk.
Miután este feltámolyogtunk a klubhelyiségbe, kisebb háborús helyzet fogadott minket. Amy épp Potterrel üvöltött, a többiek meg úgy bámultak az emeletről, meg a lépcsőről, mintha gladiátorviadalt néznének.
Sirius elengedte a kezem és barátja mellé lépett, én pedig leültem Lilyhez a kandalló elé, a tömegnek háttal.
- Na? Mi van? – kérdeztem.
- Csőd. Cat és Remus szakítottak. Cat fent sír, Remus eltűnt. Amy rájött, hogy még mindig Pottert szereti, és ezt tudomásunkra is hozta a kastély legzsúfoltabb folyosóján. Idáig ordibáltak, Amy eddig kétszer vágta pofon Pottert, ami nem baj, csak égő. Én meg itt ülök, magamba roskadva és azon gondolkodok, hogyan kéne meglógni innen. És te hol voltál eddig?
Elmondtam neki a nagy hírt. Nem hitte el. Aztán mégis.
- Úristen Viv, te nem vagy észnél! – kiáltott fel. – Méghogy te meg Black?! Hát ez nem lehet igaz! – itt már Amy is elhallgatott. – Azt hittem, több eszed van ennél!
- Kösz.
- Na mindegy. Folytasd Amy, ne is figyelj ránk! Vivnek kissé elmentek otthonról, de ez nem újdonság. MONDD, HOGY LEHETSZ AKKORA MARHA, HOGY ÖSSZEJÖSSZ SIRIUS BLACKKEL?
Ki ez a lány? Mert hogy nem az a csendes és visszahúzódó Lily Evans, az biztos! Gondoltam, hogy nem fog repesni a hír hallatán, de hogy az egész torony előtt hordjon le, azt azért nem…
- Evans, valami bajod van? – lépett mellém Sirius.
- Nincs semmi bajom! Csak kellemetlenül érint, hogy a legjobb barátnőm holnapra érzelmi idegroncs lesz általad!
Mindenki lélegzet visszafojtva figyelt. Amy repesett a boldogságtól; holnap tőle tudja majd meg a nagy hírt a suli. Vivian Rice bedőlt Sirius Blacknek! Black legújabb hódítása a mindig flegma és őszinte Vivian Rice! Ki hitte volna?
Jézusom, ez nagyon megalázó! Nem bírtam ott állni tovább mindenki előtt.
Felrohantam a szobánkba.
Ahol Cat feküdt az ágyán és épp tocsogósra sírta a párnáját.
- Te miért sírsz? – kérdeztem.
- És te? – kérdezett vissza.
Leültem mellé, barátnősen összebújtunk, magunkra húztuk a takarót és beszéltünk.
- Remus dobott – kezdte halkan Cat és megint zokogni kezdett. – Amiatt a szemét Ted Tonks miatt! Az a mocsok megalázott az egész iskola előtt, és Remus ahelyett, hogy megverte volna, inkább szakított velem!
- De mégis mi történt?
- Az edzés után visszajöttünk a kastélyba vacsorázni. Remus azt mondta, még el kell rohannia a könyvtárba, üljek le, öt perc múlva jön. Így egyedül mentem helyet keresni, mert azt gondoltam, ti még kint lesztek egy ideig. Megláttam Staciet, elindultam felé. Mellesleg neked is feltűnt, mennyire csendes az utóbbi időben? Szóval már majdnem sikerült odafurakodnom hozzá, amikor elém toppant Tonks és rákezdett a szokásos szövegére, hogy mennyire megfogtam, meg csak rám tud gondolni, satöbbi. Mondom neki, kopj le. Erre…
Megint felsírt. Átöleltem a vállát, sután vigasztalni próbáltam. Szipogott még egy kicsit, aztán meggondolta magát. Megtörölte a szemét és halkan folytatta.
- Erre elkapta a karom és ott mindenki szeme láttára lesmárolt. Undorító volt! De úgy ledöbbentem, hogy amikor elengedett és pofátlanul még meg is kérdezte, élveztem e, nyakon se vágtam! Viv, hogy lehetek ennyire szerencsétlen?!
- Ugyan már! Érthető, hogy szóhoz se jutottál! Tonks egy patkány! És mi történt ezután?
- Ó, ne is kérdezd! Ott álltam, mindenki engem bámult, én meg zavaromban el akartam rohanni, de ahogy sarkon fordultam, megláttam, hogy Remus mindvégig ott állt mögöttem! Alig két méterre! És úgy nézett rám, mint egy cédára! Aztán dühösen kifordult a teremből én meg futottam utána. Két folyosóval arrébb aztán közölte, hogy csalódott bennem, mert bízott bennem, és hogy tudtam átverni, és hogy ezek után képtelen velem tovább járni. De én ezzel csak jól járok, hiszen már régóta Tonksért repes a szívem. Viv, ott álltam az üres folyosó kellős közepén és még sírni se bírtam! Mikor a torony felé támolyogtam, még láttam, ahogy Amy Potterrel és Lilyvel üvölt, de aztán teljes képszakadás. Azt se tudom, ide hogy kerültem fel.
- Ó, Cat! – megöleltem, ő meg tovább sírt.
- Annyira utálom magam! Egyszerűen leblokkoltam! Fogalmam sincs, miért nem vágtam orrba azt a görényt! Most tutira azt fogja hinni mindenki, hogy bele vagyok zúgva!
- Kisebb gondjuk is nagyobb lesz ennél. Ismered a mondást! Minden csoda három napig tart!
- Hosszú három nap lesz. Istenem, Viv, én szeretem Remust! Ő meg azt hiszi, hogy egy ostoba liba vagyok! De ez nem igaz!
- Persze, hogy nem. Ő is rá fog jönni.
- Nem hiszem. Na jó, veled mi történt?
- Á, semmi. Járok Siriussal.
- Komolyan? Hé, ez tök jó hír! Már épp ideje volt, hogy összejöjjetek! De… de akkor mi a baj? Várj, kitalálom. Már tudja az egész suli és a nép azt hiszi, hogy te is csak egy numera leszel. Jól mondom?
- Aha.
- Ne aggódj! Több vagy te ennél. Sirius szeret téged. Tudom. És Lily, meg Potter is tudja. A többiek pedig ne érdekeljenek.
- Persze. Lilynek hála, mostmár Amy is tudja, tehát holnap nem csak rólad fog pletykálni a suli.
- Micsoda?
- Lily is osztja a többiek véleményét, hogy csak egy numera leszek. Aztán leállt ott cirkuszolni mindenki előtt.
- Te is észrevetted, hogy az utóbbi időben tiszta idegbeteg?
- Feltűnt.
- Hagyd rá. Majd lenyugszik. Biztos az év végi hajrá, meg a vizsgák.
- Biztos.
Cat végre lenyugodott, hogy másról is beszélhetett, mint a saját problémájáról. Kimászott a pléd alól és bevonult a fürdőbe.
A következő pillanatban berobbant Amy.
- Te tényleg jársz Sirius Blackkel?
- Közöd?
- Szóval te vagy az a lány! Aki miatt Black nem akart Lanával kavarni!
- Nem értem, miért olyan nagy szenzáció ez.
- Ú, Vivian, holnaptól a fél suli vagy irigyelni vagy utálni fog téged!
- Ebben a sorrendben.
- Mi? Na, mindegy. Azért én gratulálok. Nagy bátorság kellett hozzá. Mármint hogy bízz egy ilyen balekban. De majd rádöbbensz. Mindenesetre adnék egy tanácsot.
- Nem szorulok rá.
- Nem baj. Vigyázz vele! Azt híresztelik, nem bírja sokáig anélkül. Ha érted, mire utalok – cinkos kacsintás és már ki is rohant.
Lily késő este lopakodott be és csöndben lefeküdt. Másnap hamarabb felkelt, mint mi és egyikünket se várta meg.
- Most meg mi baja? – kérdeztem Cattől.
- Nem tudom, nem is érdekel. Kicsit magába szállhatna. Mikor Remussal járni kezdtem, a mi viszonyunk is kihűlt kissé. Azóta nem is beszélgettünk sokat. Most együtt vagy Siriussal és veled se beszél. Nem értem, miért csinálja ezt.
Gyorsan átöltöztünk és lementünk a klubhelyiségbe. Ahol épp Potter magyarázott valamit Remusnak.
- ’reggelt – köszöntem rájuk.
- Sziasztok – szúrta be mondandójába Potter. – Gyerünk, beszélj már vele! – sziszegte a barátjának.
Cat szemét forgatva karon ragadott és kirángatott a griffendél központi szobájából. Látszott rajta, hogy nem érdekli a dolog. Catnél ez amúgy mindig így ment. Történt vele valami rossz, tehát megalázták, akkor először elvonul a világ elől, kisírja magát. Aztán megmakacsolja magát, bevágja a durcát és nem érdekli semmi. Most várhatóan mindenkit el fog küldeni melegebb éghajlatra.
- Úgy néznek ránk, mint a megbélyegzettekre – kuncogta a folyosón.
- És? Irigykednek.
- Van miért – fintorgott.
Az egyik zsúfoltabb lépcsősor előtt valaki elkapta a karom és maga felé fordított.
- Szép reggelt, Vivi! Hogy aludtál? – vigyorgott rám Sirius.
- Jól, köszönöm kérdésed. Hát te?
- Dettó. Szépeket álmodtam. Gyere!
Megpróbált visszafelé húzni, de gyorsan Catre mutattam.
- Menj csak, eltalálok egyedül is a nagyterembe! – mosolyodott el halványan. Aztán gyorsan el is húzott.
- Beszéltél Remussal? – kérdeztem azonnal Siriust.
- Aha. Őrült. Ellepte az agyát a lila köd. Komolyan mondom, ha meglátom Ted Tonksot, a lelket is kiverem belőle!
- Hát, legalább Meda már túl van rajta.
- Persze, mert ezt mondja. Mintha olyan könnyen el lehetne felejteni valakit, akiért évekig odavoltál.
Vállat vontam. Medához azon a reggelen még nem volt szerencsém.
Sirius a két kezemnél fogva húzni kezdett egy hatalmas faliszőnyeg felé, amit amikor félre hajtott, egy csendes folyosót találtunk mögötte.
Behúzott, a falnak döntött és megcsókolt.
- Tudod mi a legjobb abban, hogy hivatalosan is járunk? – kérdezte pár perc múlva.
- Sose jártunk nem hivatalosan. De nem tudom. Mi benne a legjobb?
- Hogy bármikor megcsókolhatlak!
Ha másról lett volna szó, azt mondanám, nyálas, ami a következő két-három napban történt, de így csak azt tudom nyilatkozni, hogy nincs jobb dolog a szerelemnél. Mert ez az volt, nem vitás. Hamar megértettem, mit érzett anno Cat, és egyre inkább sajnáltam is azért, amit most érezhet. Napról napra egyre jobban megértettem őt. Pedig nem mutatta kifelé. A dac segített neki, hogy ne omoljon össze.
A nap legérdekesebb része rendszerint az ebéd volt. Ültünk egy kupacban és próbáltuk észben tartani, ki nem szól kihez.
Lily nem állt szóba se Cattel, se velem, Potterrel meg már rég nem tartotta a kapcsolatot, Remusra dühös volt Cat miatt, Siriust alapból nem csípte.
Cat rá se nézett Remusra, Potterrel néha elsütöttek egy viccet, de semmi több, Siriussal nem tudott mit kezdeni, Lilyvel nem is akart, mi meg időnként összevigyorogtunk az abszurd helyzeten.
Potter megállás nélkül macerálta Lilyt, hogy ugyan már, miért ilyen búval bélelt egy ilyen napsütötte, szép napon, Siriussal szintúgy be nem állt a szájuk, és főleg kviddicsről magyaráztak, Remust csak az asztal alatt rugdosta, hogy mondjon már valamit Catnek, tőlem meg azt kérdezgette, mi baja Lilynek.
Sirius úgy nagy általánosságban evett meg a kviddicsről karattyolt. De olyan jól állt neki! Jaj.
Remus meg csak nézet ki a fejéből és nem szólt senkihez.
Hát így teltek a közös evészeteink. Izgalmas.
Közeledett a tavaszi szünet. És úgy tűnt, senki se megy haza. Előre féltem.