Lelki szemetes

Épp beléptünk az előcsarnokba, amikor drága bájitaltan tanárunk integetve robogott felénk.

-         Jó estét. – lépet oda mézesmázosan, nem tehetek róla ez a tanár mindig undorral tölt el. Számító ember, s mint ilyen mindenkit kihasznál. - Gratulálok a meccshez. – a mihez, ez az ember magánná van?! Szerencsére Potter gyorsabban reagált, mint én.

-         Köszönjük, tanár úr. – rajta is látszott, hogy gőze sincs mi ütött a krapekba.

-         Lily, - ó, hogy tudtam! – Jövő hétre bírna nekem csinálni egy kutató dolgozatott az igazság szírumról.

-         Persze. – mondhatnék nemet?

-         Remek. Tudtam, hogy magára számíthatok. – naná! Nincs még egy ilyen hülye, aki bármire kapható. – James, hagy fejezem ki részvétemet. – részvétemet?!

-         Köszönöm. – mondta szokatlanul komolyan.

-         A szülei remek emberek voltak. – Potter arca megrándult. – Igazán kár értük. – motyogta.

Tehát Potter szülei meghaltak. Így már azért érthető, miért lett ennyivel komolyabb. Épp megszólaltam volna, hogy sajnálatomat fejezem ki, a mellettem némán battyogó Potternek, de pont elértük a Dámát így inkább hagytam.

Bent, a klubhelységben nagy volt a banzáj. Még bent sem voltunk teljesen, de már Veni akcióba is lendült.

-         Szia, James! – vetette be legszebb mosolyát, meg persze a dekoltázsát. – Fantasztikus voltál a meccsen! A többiek sokat bénáztak, de te hihetetlen voltál. – szinte teljesen rámászott, Potternek egy lépést hátra kellett lépni.

-         Kösz, Vanessa. De a csapat…

-         Ugyan ne szerénykedj. – Potter sarokba szorult.

Körbe néztem, hát ha találok valakit, akivel cseverészhetek. Nos, Kler nem igazán ért rá. A barátjával, nem épp társaságba illő pózban csókolóztak a fotelben. Miért nem mennek szobára? Mel, pedig az asztalon táncol!!! Épp a blúzát gombolta, egy jó nagy csoport fiú legnagyobb örömére.

-         Mel, gyere le onnan! – szó szerint lerángattam az asztalról. – Mi bajod? Te teljesen megőrültél? – szidtam le, miközben begomboltam az ingét.

-         Hagy békén! Nem vagy az anyám!

-         Még szerencse! Szerinted most büszke lenne rád? – pislogtam. A fiúk a hátunk mögött morogtak az elmaradt show miatt.

-         Semmi közöd hozzá! Egyáltalán, miért vagy itt?! – kiabált.

Hátra arcot csinált és visszament a fiúk körébe. Ő maga a fiúk lépcsőének korlátjának dőlt és flörtölt a fiúkkal, akikből nem volt hiány. A lépcsőn épp Kler és barátja osont fel. Már épp ideje volt.

Hajnalban mindenki felszívódott. Egyedül ültem a kandalló előtt és dobáltam a tűzbe a buli díszletét és a dolgozatom maradványát, mert Pettigrew sikeresen leöntött. Valaki lehuppant mellém. Rásandítottam.

-         Á, hello Potter. Te még nem alszol?

-         Tudod, Peter kicsit horkol.

-         És ez eddig nem zavart? – nevettem.

-         Nem ennyire. Szegénynek kicsit sok volt a… a…

-         A Lángnyelv wisky, a Sárkány konyak, a Véla likőr. – soroltam.

-         Hát, igen. Sirius néhány üveggel becsempészet.

-         Néhányat? – vigyorogtam.

-          Tudod milyen. – próbálta mentegetni. – Szeret túlzásba esni.

-         Vettem észre.

-         Ráadásul ez volt az év első bulija. Ki akart tenni magáé. Meg, hát fel kellet rázni a népet, miután…

-         A csapat jól leszerepelt. – fejeztem be helyette.

-         Nem kell ezt ennyire szigorúan venni. – mosolygott. – Lesz még elég meccs a javításra. És a csapat is össze fog rázódni.

-         Ja, persze. – motyogtam. – Ne haragudj, hogy ezt mondom, de szerintem te sem vagy 100% - on. – néztem a mondatom hatását.

-         Ezt nem hiszem el! – ajaj! Sok volt. – Egyedül te vetted észre! – hoppá!

Akkor jó a memóriám. Hiába, a statisztika sosem hazudik. Ránéztem, ő engem bámult.

-         Sajnálom a szüleidet. – nyögtem ki végül.

-         Kösz. – hajtotta le a fejét. – Május elején ölték meg őket. – szólt rekedten. Arcát elfordítottam, de még így is láttam a könnyeit. – Az az egy szerencsém volt, hogy amíg nem töltöttem be a 17 Dumbledor nem adott ki az árvaháznak. – keserűen elmosolyodott. – Sokat köszönhetek az öregnek. – elnevettem magam. Nem hinném, hogy van a világon még egy ember, aki leöregezi az igazgatót. – Van valami gond a barátnőiddel?

-         Ennyire látszik?

-         A mai veszekedésetek után, elég sok mindenkinek leeset.

-         Elég nehezen viseljük el egymást. – vallottam be. – Se velük, sem a húgommal, aki utál, de még a szüleimmel sem, mert ők meg félnek tőlem.

-         Ezek szerint te sem panaszkodhatsz.

-         Beszéltél valakivel a történtekről? – tereltem el magamról a témát.

-         Siriussal sokszor beszélgetek, de ő nem az a tipikus lelki szemetes.

-         Nem is néztem ki belőle. És Remus?

-         Van elég gondja nélkülem is. Peter pedig még egy kicsit gyerekes. – nyelt egyet. – A szüleim voltak az utolsó élő rokonaim. Nyár végén még úgy volt, hogy vissza sem jövök a suliba, de végül rábeszéltek.

-         Szerintem, ha nem jössz vissza McGalagony a fülednél fogva, húz idáig. – nevettem.

-         Valószínű.

Észre sem vettem, hogy időközben lecsúszott mellém a szőnyegre és jóformán, már annyira álmos voltam, hogy majdnem a vállára döltötem a fejem. Majdnem.

-         Azt hiszem én megyek aludni. Jó ét.

-         Jó hajnalt! És kösz, hogy meghallgattál.

-         Máskor is szívesen. – mosolyogtam.

Inkább ő segített nekem, de nem gond.