Közeledett az RBF-ek ideje, és egyre inkább kiütköztek rajtunk az idegösszeomlás jelei. Sajnos ez alól én sem voltam kivétel.
Lily természetesen beköltözött a könyvtárba, és napközben csak addig mozdult ki onnan, ameddig elrohant a soron következő órájára. Ha lett volna ott egy matrac, Lily biztos, hogy éjszakára is az olvasóteremben marad.
Cat dolga annyival volt nehezebb, hogy ő Remust is kerülte, méghozzá jó nagy ívben. Kettejük helyzete mit sem változott: Remus érthetetlenül viselkedett, Kitty pedig dacos volt. Kezdtünk attól tartani, hogy végleg vége a kapcsolatuknak.
Ez egy olyan időszak volt, ahol a fiúkat – értem itt a kviddics csapatot – szinte csak reggelinél lehetett elcsípni, mert ők nem csak a vizsgákra, hanem a hétvégi meccsre is gyúrtak.
Pedig felesleges volt. A Hugrabuggal küzdöttek meg szombaton.
Az volt az évszázad legrövidebb meccse.

Lévén tavaszodott, kellemes, napsütéses délelőttön ültünk ki a lelátóra. Lily rögtön azután, hogy elfoglaltuk a helyünket, bele is mélyedt a mágiatöri könyvébe, és csak nagy ritkán nézett fel az égre, hogy aztán unott tekintettel visszamélyedjen a trollok ezerhatszázmittudoménhanyadik háborújába.
Potter egy darabig még megpróbálta magára vonni barátnőm figyelmét, de hirtelen kiszúrta a cikeszt, és inkább az után eredt.
Történt ez öt perccel kezdés után.

Igyekeztem szemmel tartani Siriust, de minduntalan a Potter körül röpködő Nick Jonsonra tévedt a tekintetem. Értem én, hogy ő is a cikeszt akarta, de azért ő sem gondolhatta komolyan, hogy Potter ellen van bármi esélye.
Oké, elismerem, MÉG MINDIG tök sötét vagyok ehhez a vulgáris sporthoz, de azért biztos nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra a Griffendél nyerte a kviddics kupát. És idén is nagy volt rá az esély.
Odafönt akkora volt a zűrzavar – ez röpködött ide, az meg oda, a másik kettő össze -, hogy már tényleg csak a két egymás mellett száguldó csapatkapitányt tudtam kivenni a tömegből. Vészesen közeledtek a cikeszhez – és a földfelszínhez.
- Jézusom, húzd már fel a seprűdet! – motyogta tágra nyílt, ijedt szemekkel Cat.
- Megcsinálja – jelentette ki Lily, aki már rég nem a könyvébe bújt. Arcán legalább olyan feszültség tükröződött, mint Catén.
A következő jelenet egy pillanat alatt lement.
Potter kinyújtotta a karját, elkapta a cikeszt még Nick előtt, és azonnal felhúzta a seprűjét. A mozdulat azonban rosszul sült el, mivel Nick az utolsó pillanatban megrúgta, mire Potter elvesztette az egyensúlyát, és beleállt a földbe.
Mondom, mindez egy röpke másodperc alatt történt.
A nézőtér elnémult, csak egy-két kósza sikkantást lehetett hallani. Potter úgy terült el a fűben, mint egy zsák. Mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy talpra ugorjon, tőle szokottan győzedelmesen meglóbálja a cikeszét, és Lilyt keresse a szemével.
De Potter nem mozdult.

Lily átlépett rajtunk, és mint egy őrült, rohant le a pályára. Lerogyott az élettelen Potter mellé, kócos fejét az ölébe vonta, és megállás nélkül beszélt neki.
Szívszorító látvány volt.
Csak néhány perc telt el, és Madam Pomfrey már szaladt is a beteghez. Leguggolt ő is hozzá, megvizsgálta, majd varázsolt egy hordágyat. Rábűbájolta Pottert és fellebegtette a gyengélkedőre.

A nép lassan, és szokatlanul csöndben szállingózni kezdett vissza, a kastélyba. Lily és Sirius fej-fej mellett rohantak fel, megelőzve mindenkit, mi Cattel valahogy bennragadtunk a tömegben, és csak lépésben tudtunk haladni. Remus mellénk sodródott, és magától értetődően jött velünk, bár egy szót sem szólt hozzánk egész idő alatt. Ő is meg volt ijedve, akárcsak mi.

A gyengélkedő előtt gyülekezett gyakorlatilag a fél iskola. A komplett Griffendél ház biztosan. Remus utat tört a nagy tölgyfa ajtóig; mi szorosan mögötte haladtunk.
Odabent síri csend fogadott.
A kórterem Potter ágyát leszámítva teljesen üres volt, csak ő, mint beteg, és még két alak tartózkodott a helyiségben.
Lily sírt. Sirius pedig szorosan átölelve, nyugtatólag simogatta a hátát.
Mit ne mondjak, kissé fájó látvány volt. De amikor az ajtó nagy csattanással becsapódott mögöttünk, és ők észrevéve minket nem rebbentek szét, hanem szoros ölelésben maradtak, az kábé olyan hatással volt rám, mint egy pofon.
Zavartan lesütöttem a tekintetem. Ilyenkor mit kell érezni? A féltékenység és az együttérzés nem fér meg egymással. Ha van az egyik, nincs a másik. Vagy nagyon el van fojtva.
Az a kép, ahogy úgy össze vannak gabalyodva, határozottan kiváltotta belőlem az egyik érzést. És sajnos a mellettük kómázó Potter is csak olaj volt a tűzre.
De ez még nem jelentette azt, hogy nyugodtan leállhattam volna jelenetet rendezni. Ezt egyébként se tehettem volna meg. Egyrészt ahhoz szerintem túl nagy sokkot kaptam, másrészt az adott helyzetben korántsem én voltam a legfontosabb.
Cat megszorította a karom, visszatérítve a valóságba. Lassan az ágyhoz sétáltunk, s megtekintettük a beteget.
- Mit mondott Madam Pomfrey? Mi lesz vele? – érdeklődött Cat.
- Agyrázkódása van – felelte szipogva Lily, kibontakozva a barátom karjaiból. Úristen, ebben a mondatban több irónia van, mint amennyi só a tengerben! – Most alszik. Állítólag egy-két nap, és kutya baja sem lesz.
- Örülök – mosolyodott el Kitty. – Akkor jobb, ha megyünk. Úgyse tehetünk érte semmit – megint megszorította a karom, és kihúzott magával.
Sirius nem jött utánunk; bent maradt Remusszal és Lilyvel.

Nick Jonson könnyű célpont volt lelki traumám ledolgozása szempontjából. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a délután folyamán először Amy, majd Potter sorsára jutott. (A tó partján találtam meg, hű rajongói körében. Meghazudtolva állítólagos törékeny mivoltomat, először az orra került intim kapcsolatba az öklömmel, majd a hímtagja a térdemmel. Ezt követően meglepően gyorsan befektették Potter szomszédos betegágyára.)
Nick utolsó hónapjai különben eléggé siralmasan teltek. Az egy dolog, hogy kivágták a csapatából a döntő ütközetek előtt, de a szombati meccset is újra kellett játszani – nélküle. És ha ez nem lenne épp elég megalázó, az ötödik évfolyam – kivéve persze a mardekárosokat, valamint a hugrabug egy-két emberét – az óraközi szünetekben sorra küldte rá a bénító átkok egész arzenálját.