A bölcs felnőttek azt mondják, nincs olyan ember ezen az átkozott bolygón, aki ne került volna már hasonló helyzetbe. A bölcs felnőttek azt is mondják, hogy az első szerelem szinte mindig csalódással végződik. A bölcs felnőttek szerint amibe nem halsz bele, az erősít.

Hát hol vannak a bölcs felnőttek, amikor az ember lánya körül összeomlik a világ?!

Én nem vagyok se bölcs, se felnőtt, de azt tudtam; ha ezt túlélem, akkor mindent. Nincs rá szó, mit éreztem, amikor összerogytam a tóparton. Azt se tudom mind a mai napig, egyáltalán hogyan jutottam ki a kastélyból. Amit éreztem leginkább arra hasonlított, amit az érezhet, akinek kitépik a szívét a helyéről. Esetemben a tüdejét, mert a fel-feltörő zokogástól nem gyakran kaptam levegőt.

Ha a lelki fájdalomnak van felső határa, akkor én messze súroltam azt. De ez nem mondhat semmit annak, aki még nem élte ezt át. Vagy nem eléggé szuicid jellem.

Ezúttal nem volt mellettem Meda. Sem Cat. Most egyedül voltam a fájdalmammal; nem sírhattam ki magam senki vállán. És nem is akartam.

Mert miért is szorulnék rá? A velem történtek nem egyediek, bárkivel megeshetnének. De akkor miért fáj olyan rohadtul?

McGalagonytól már biztosan legalább három heti büntetőmunkát kapok a lógásért, hát nem is mentem vissza a többi órára se. Felőlem az egész Roxfort összedőlhetett volna, maga alá temetve mindenkit. Sőt, ez nem hogy nem hagyott hidegen, egyenesen kívántam.

Ültem ott a fűben, bámultam a tavat, és nem tudtam, hogyan tovább. Hogyan viselkedjek majd, amikor visszamegyek a Griffendél toronyba? Tegyek úgy, mintha mi sem történt volna? Vagy rendezzek jelenetet?

„Látod Viv, csak igazad lett. A gyengélkedőn mégsem voltál olyan önző, mégsem értettél félre mindent, mint hitted. Azután voltál naiv, ám a naivság megbosszulja önmagát. Rájöttél végre, hogy őelőtte voltál okos? De te sem lóghattál ki a sorból, egy pofon neked is járt az élettől. A feminista felfogásod megvédett, amíg kiálltál mellette. És védeni fog ezután is, csupán addig kell erősnek lenned, amíg lábra állsz. Márpedig lábra fogsz, mert nem egy fiú lesz az, aki elpusztít téged.”

Mindezt Aida mondta nekem évekkel ezelőtt. Vagyis ezt mondta volna, méghozzá szóról szóra, ha megéli. De két hónappal a Roxfortba érkezésem után elvitte őt a rák.

Aida az unokanővérem volt, a legerősebb lány, akit ismertem. Mikor tizenegy évesen megkaptam a behívómat a Roxfortból, ő akkor töltötte be a tizennyolcat. Októberben halt meg, rám hagyva az életfelfogását, és minden tapasztalatát.

Egyszer fordítottam neki hátat, és ez lett belőle.

Soha többé nem fordulhat elő.

A kastély szokás szerint nyüzsgött, mint mindig vacsora után. Tök sötét volt már kint, amikor felvánszorogtam a toronyba, én pedig olyan fáradt, mint aki egész nap szintzáró dolgozatokat írt, szünet nélkül.

Pedig csak a tavat néztem, és emlékeztem. Gondolkoztam azon, vajon ki égethette meg annyira Aidát, hogy úgy kiábrándult a világból, s főként a fiúkból, mint ő.

Tudom, hogy valaki megsebezte. Évekig éltem, úgymond, a bőrében. Olyan ez, mint a színészeknél lehetett a tizennyolcadik század végén, akik egy életre kapták a szerepüket. Ők is teljesen átérezték a karakterük gondolatait, s végül teljesen azonosultak vele.

Nos, én nem vagyok skizofrén. De már értettem Aidát, és bele is estem abba a csapdába, amibe ő is, a halála előtt.

Elindultam fel, a szobám felé. Az agyam már nem pörgött, hanem üresen kongott, mint egy másnapos depressziósnak. Na de ne dramatizáljunk, mert nincs rá okom! Erős vagyok, túl fogom élni! Így szuggeráltam magam, több-kevesebb sikerrel.

Beléptem a szobámba, és rá kellett jönnöm, hogy bent van az összes szobatársam. Amy is, aki Tonksszal való szakítása után úgy döntött, megbocsátottunk neki, és visszacuccolt. Látványomra egyetemesen döbbentek le.

- Viv, merre jártál? – ugrott hozzám Cat, és lehajolt, hogy a szemembe nézhessen.

Amy és Lily is körém gyűltek, aggódva bámulva az arcomba.

Lily látványára olyan düh kerített hatalmába, amit csak a tömeggyilkos, fanatista őrültek tudnának megmagyarázni. Ha kérdeznék őket.

- McGalagony szólt, hogy ha előkerülsz, keresd fel őt – mondta indulatom tárgya. – Aztán Siriust is. Nagyon aggódott érted.

- Olyannyira, hogy ha McGalagony büntetőmunkára ítél téged, gyorsan kivágja Malfoyt a bagolyházból, csak hogy ő is kapjon, és együtt pucolhassátok Potter, meg a többi kiválóság kupáit – nevetett Amy.

- Viv, minden rendben? – kérdezte óvatosan Cat. – Furcsán csillog a szemed. Viv, te sírtál?!

Mindhárman rám szegezték a tekintetüket.

- Viv, szólalj már meg! Mi van veled? Viv!

Néztem rájuk, és fel sem fogtam a külvilágot.

- Amy, menj, hozd ide Siriust! – hadarta idegesen Cat. – Siess már!

- De ide fiúk nem jöhetnek fel!

- És Tonks? Ő hogy jött fel?

- Hozom – tisztelgett színpadiasan Amy, és már ki is rohant.

Cat átkarolta a vállam, és a legközelebbi ágy felé irányított. Engedelmesen leültem, aztán lesepertem magamról a kezeit. Értetlenül elhúzta, Lily pedig leguggolt elém, és úgy tett, mint aki szintén nem tudja, mi bajom.

Holott mindketten, Sirius és Lily is láttak, amikor „rájuk nyitottam”.

Úgyhogy csak magukat fárasztják, ha úgy tesznek, mintha…

Ekkor hatalmas lendülettel csapódott ki az ajtónk, és a lihegő Sirius jelent meg benne. Azonnal kiszúrt engem az ágyon ülve. Szeméből sütött az aggodalom, arcáról a zaklatottság, vagy mifene. Leguggolt elém – Lily mellé -, és megragadta a kezem.

Amy csak akkor érte be. Hasát fogva lihegett, mint aki most futotta le a húsz kilométeres maratonit.

- Mi történt, hol voltál? – kezdett bele Sirius, ügyesen játszva a magából kikelőt. – A frászt hoztad rám! Hova tűntél?

- MI A FRANC ÜTÖTT BELÉTEK?! – a hangom engem ijesztett meg a legjobban.

Egyik döbbenetből estek a másikba.

- Mondd Lily, élvezted? – éreztem, ahogy elvigyorodom. Kész téboly volt az egész, mintha valaki más beszélt volna helyettem. – És te, Sirius? Nem értem, mit játsszátok itt az agyatokat! Összejöttetek, na és? Előfordul. Nem vagyok puhány, kibírom. Az viszont kiborít, hogy úgy csináltok, mintha nem láttalak volna benneteket!

- Miről beszélsz, Vivi? – kérdezte fájdalmasan Sirius. Annyira meg akart érteni!

De hiszen értett!

- Mi az, hogy miről beszélek? De hiszen láttátok, hogy láttalak titeket!

- De mikor? – erőlködött Lily is.

- Mikor az első emeleti folyosón smároltatok!

Újabb döbbenet.

- Ti smároltatok? – fordult feléjük Cat. – Ti komolyan smároltatok! Lily, hogy tehetted…

- De hiszen nem is…

- Vivi,ne csináld ezt! – könyörgött Sirius, mire türelmetlenül kirántottam a kezem az övéből.

- Takarodj! Sirius, TAKARODJ INNEN!

- Vivi…

- MENJ MÁR!

- Viv, én nem… - kezdte Lily.

- JÓ NAGY ÍVBEN TESZEK RÁ! TE MOCSKOS KIS ÁRULÓ! – észre se vettem, hogy talpra pattantam. Ahogy az is csak akkor jutott el a tudatomig, hogy Potter is az ajtónkból néz. – Hogy tehetted ezt velem? – itt kezdtem sírni, és ennél megalázóbb helyzetbe akkor sem hozhattam volna magam, ha letépem a ruháimat, és meztelenül táncolok esőtáncot a klubhelyiségben. – Bíztam benned! – a bőgés szaggatottá tette a hangom. – BÍZTAM BENNETEK!

- Vivi, nézz rám! – Sirius elkapta a karom, megrázott, és addig nem is hagyta abba, míg rá nem néztem. – Nem láthattál Lilyvel csókolózni, mert ilyesmi soha nem történt!

Potter arca legalább háromféleképpen változott el barátja szavai hallatán. Először Lilyre nézett, aki tőlem két méterre állt, készen rá, hogy amint alkalma nyílik rá, hozzám tudjon érni, meg tudjon ölelni, vagy mit tudom én.

Aztán az engem szorító Siriusra meredt, s mivel látta, hogy ő sem szolgálhat neki magyarázattal, kifordult a szobából. Remus, aki ezek szerint szintén ott volt mögötte, némán követte.

- Hogy van képed azt mondani, hogy ilyen nem történt, amikor a saját szememmel láttam? – kérdeztem halkan. – Istenem, hogy a francba hihettem neked? Túl szép volt, hogy komolyan gondold! És te, Lily? – fordultam a halott sápadt lány felé. – Igazából azért zavart annyira, amikor összejöttünk, mert neked már akkor Sirius tetszett, nem Potter, ugye? Hát tudod, mit? Nyertél.

- De Viv, értsd már meg…

- MICSODÁT? LILY, NE IDEGESÍTS MÁR! MIT AKARSZ MÉG TŐLEM? KÉT EMBERT TETTÉL TÖNKRE MA, NEM ZAVAR? ALJAS VAGY.

Lily itt sírta el magát. Biztos már nem volt mit mondania. Így már ketten „itattuk az egereket”, és ez valahogy még undorítóbbá tette a helyzetet.

De a düh Lily könnyeivel csak nőtt, és nőtt bennem. Azokban a percekben én a kastélyt is porrá tudtam volna zúzni az összes lakójával együtt, ha tehetem.

- Engedj már el – nyögtem fáradtan, mire Sirius csodával határos módon eleresztett. Arca nem tükrözött érzelmeket, szemei kifejezéstelenül néztek rám. – Menj innen.

Elindult az ajtó felé. Járása nem a megszokott délceg macsó-járás volt, hanem egy megtört fiúé.

Vicces. Ő volt megtört.

De mielőtt eltűnt volna odakint, még utoljára visszafordult az ajtóban.

- Nem csókoltam meg Lilyt – mondta. – Hűséges voltam hozzád, mert szeretlek. Téged, és nem mást. De te igazából soha nem bíztál bennem.

Újabb zokogásroham tört rám. Alig bírtam visszatartani.

- És ez bizalom nélkül nem megy.

Hát így esett, hogy a történtek ellenére mégiscsak ő dobott engem, nem fordítva.