Még körülbelül két hetünk volt az RBF vizsgák kezdetéig. A nagytöbbség már átesett a holtponton, ők már csak ímmel-ámmal ismételgettek, mások csak most kezdtek komolyabban foglalkozni az anyaggal, mondván, ennyi idő alatt csak nem felejthetnek olyan sokat.
Cat minden este elém húzta a foteljét, és kérdezgetett átváltoztatástanból, mágiatöriből, bűbájtanból, jóslástanból, mugliismeretből, bájitaltanból… mindenből, amiből le kellett tennem egy vizsgát.
Jót akart nekem, mégis legszívesebben megfojtottam volna, amiért úgy viselkedik, mintha pisis hét éves lennék.
De már legalább vissza tudtam neki vágni valamivel.
- Te, Kitty, szólok Remusnak, hogy ismételjen veled, mit szólsz?
Na, ilyenkor jött öt perc szünet.
Amy, na ő nem faggatott. Ha volt ember, akit még inkább hidegen hagyott bármiféle vizsga, hát az ő volt.
- Ti láttátok mostanában Tonksot? – ült le mellém a padlóra, Miss Okos - ki most erősen duzzogott - lábai elé.
- Nem – mondta Cat, és felhúzta az állát.
- Én sem – vontam vállat.
- És nem furcsálljátok, hogy így eltűnt? – rikácsolt Amy.
- Nem, nem – mosolyodott el gonoszan Cat. – Addig jó neki, amíg nem kerül a közelembe!
- Mi van, Amy, hiányzik?
- Nem – vágta rá rögtön. – Csak jobb szeretem, ha szem előtt van.

Mugliismereten minden a szokott séma szerint ment: a tanár kérdezgetett, mi meg vagy válaszoltunk, vagy nem. Erre ő bedühödött, íratott velünk egy röpcetlit, öt percre rá beszedte, és monoton monológjával színesítette tovább az órát.
Kész rémálom ez annak, aki izgalmakhoz van szokva.
Meda, mint általában, most is rajzolgatott a füzetébe, csak ezúttal nem szíveket, hanem késeket. Na igen, azt egyből leszűrtem, milyen a hangulata. De beszélgetést nem kezdeményezhettem, mert az átkozott tanerő minden második mondatát hozzám intézte; a lányhoz, akinek volt képe nem bejönni vagy két órájára.
Nem baj, kicsire nem adunk, letéptem egy vastag csíkot levélpapírnak, és már meg is mentettem magunkat a dögunalom által elszenvedett siralmas haláltól.
„Szia, hogy vagy?” – kezdtem.
„És te? Minden rendben?”
„Hisz még élek, vagy nem?”
„Randit kértek tőlem.”
Jajj. A fontos bejelentések előtt figyelmeztetni illenék az embert, hogy készüljön fel, vagy valami!
Hát persze, hogy örültem Medának.
„KICSODA?!”
„Scott Donovan.”
Félrenyeltem, és legalább fél percig állt fenn a veszély, hogy kész, ennyi, vége földi pályafutásomnak, most kapok gutát. EZ A SCOTT DONOVAN EGY KÉT LÁBON JÁRÓ ROSSZ ÓMEN!
„Mit válaszoltál neki?”
„Semmit. Az a helyzet, hogy nem jön be a srác, de már épp ideje lenne randiznom, ha el akarom felejteni Tedet.”
Hm. A másik jómadár, Ted Tonks. Medáé minden tiszteletem, de fiúk terén sajnos elég felszínes.
„Nincs olyan, hogy muszáj, csak nagyon ajánlott. Már pedig egyáltalán nem ajánlott neked Scott Donovan, hidd el.”
„Tudom.”
„Akkor hagyd a francba azt a tetűt.”
„Nem lehet.”
„Miért ne lehetne?”
„Nem mondhatom el, mert nem biztos. De nyugi, semmi olyat nem teszek majd, amihez nincs kedvem!”

- Te tudtad!?
- Igen.
- És miért nem szóltál? Cat, Meda nem zúghat bele Scott Donovanba!
- Mi pedig nem akadályozhatjuk meg benne.
- Gyanús vagy nekem, Kitty! Történt valami? Ennél temperamentumosabb vagy, mióta… öhm…
- Mondd csak ki! Mióta szakítottunk Remusszal, igaz? Jó, elismerem, azóta nem találom önmagam, de ez hadd maradjon az én problémám, jó?
- Bocs.
Sóhajtott.
- Nem, te bocs. Bunkó voltam, ne haragudj. Csak légyszi, hagyd Medát. Éli az életét, és biztos megvan rá az oka, amiért Donovanra fanyalodik.
Ebben maradtunk.
S az RBF-ek ideje egyre közeledett…

Csendes, csillagos éjszaka volt, sehogy sem bírtam elaludni. Kitártam az ablakot, és az ablakpárkányra telepedtem, de ez sem segített. Kivágytam a szabadba. Éreztem, hogy nem bírom ki reggelig, most kell mennem.
Nem először éreztem így, a temetés óta pedig egyre gyakrabban. A szobánk, melyben Amy, Cat és Lily mélyen aludt, úgy hatott rám, mint egy börtön. Már-már a klausztrofóbiám is előjött.
Hangtalanul magamra kaptam a dzsekimet, felhúztam a cipőmet, és kiosontam a folyosóra. Igyekeztem olyan halkan futni a fiúk hálóterme felé, ahogy csak lehetett, bár a kopogásom biztos felriasztott egy-két éberebben alvót.
Szerencsémre Potter nyitott ajtót. Kócosan, álmosan nézett ki, pár másodpercig fel se fogta, ki vagyok.
- Kölcsönadod? – súgtam.
- Viv… minden oké?
- Reggel visszaadom, ígérem!
Tétova arccal eltűnt a sötét szobában, ahova én be se néztem, nehogy meglássam Őt, aki minden valószínűség szerint már ötven méter mélyen kómázott. Jobb félni, mint megijedni alapon odakint vártam, amíg Potter újra fel nem tűnt, és a kezembe nem nyomta a köpenyét. Hálás voltam neki, amiért minden alkalommal egy zokszó nélkül megkaptam, pedig nem voltunk elválaszthatatlan barátok.
- Kösz.
Felkaptam a köpenyt, és már ott sem voltam.

Csodaszép a birtok éjjel. Szerintem Roxfort területén még a csillagok is fényesebben világítanak.
És a Holdat is csoportosan ugatják meg a vérfarkasok.
De ez nem fontos.
Fontos az, hogy már nem fojtogattak a falak, és nem is kellett lopakodnom, mint egy tolvajnak. Legszívesebben egész éjjel a szabad ég alatt lettem volna, jó távol a kastélytól, de ezt nem tehettem meg, mert előző éjszaka se aludtam szinte semmit.
Leültem az emelkedő füves szélére, lábamat lelógattam a mélybe. Odalent nem messze húzódott a tó, melynek sík tükre visszaverte a telihold fényét.
Béke volt, csend és nyugalom. Mintha megállt volna az idő.
Mindennek ellenére se szomorú, se levert nem voltam. Ott ültem, tök egyedül, és azon járt az agyam, hogyan veszem rá az őseimet, hogy nyáron menjünk el kempingezni. Ők talán még benne is lennének, de Jem kiüldözne a világból, ha egyetlen éjszakát is egy olyan helyen kellene töltenie, ahol nincs elzárva a bogaraktól, kígyóktól, medvéktől, meg tőlem. Mert az alvás szerinte olyan intim dolog, amit az ember vagy egyedül, vagy a szívszerelmével tehet. (Ez alól természetesen nem kivétel az összes eddigi szobatársa sem, mert a Beauxbatons alapból olyan intézmény, ahol a lányok hét éven át gyűlölnek egy szobában durmolni más nőneműekkel. Istenem, és vannak még degenerált emberek!)
Mindegy, az a lényeg, hogy nem egy új öngyilkossági módszeren gondolkodtam, mint ahogy Cat, Meda vagy Amy feltételezte volna, ha tudnak éjjeli kóborlásaimról, hanem csak ültem és lóbáltam a lábam, ahogy az unatkozó multimilliomosok tennék, ha nem hülyülnének meg jó dolgukban.
Ám ahogy ott aktívan tettem a semmit, és számláltam a csillagokat a tó tükrében, egy árny jelent meg mellettem, majd az árny megtestesült alakja: egy… na, hogy fejezzem ki magam? Egy bazi nagy kutya. Inkább mini medve. Mindegy, fekete volt, és zabálnivalóan aranyos. Pláne a villogó sárga szeme, amivel a normális, épeszű emberekben tuti megállította volna az ütőt, de hát én se normális, se épeszű, ám kedvenc ismerőseim szerint zavaróan abnormális voltam.
- Szia, kutya.
Ahogy az állat leült mellém, és rám emelte bájos pofáját, feltűnt, hogy nem is sárga a szeme, csak úgy verődött vissza a fény.
Így, barna szemekkel sokkal kutyásabb, és kevésbé ijesztő volt. (Ülve meg pont akkora, mint én.)
- Leharapod a karomat, ha megsimogatlak? – érdeklődtem, bár választ nem vártam.
Ám ő adott, még ha nem is szavak formájában. Hosszú, fekete orrát odadugta hozzám, én pedig megvakartam a füle tövét.
Ezt megunva, lábamat továbbra is a mélységbe lógatva, hanyatt dőltem a fűben, és tovább szemeztem a csillagokkal.
A kutya nem tágított, ő bizony gazdájává fogadott, vagy legalábbis társává, így ahogy elfeküdtem, mellém telepedett, oldalára fordult, s úgy döntött, velem szunyál.
Na, ekkora kanival még úgysem aludtam, hát átkaroltam bikányi nyakát, belebújtam meleg bundájába, és bekómáztam.