Egész nap úgy közlekedtem óráról órára, mint egy másnapos. Pedig régen aludtam annyit, és olyan jól, mint éjjel, a tónál. Persze, milyen az én szerencsém: kis alvótársam, lévén talpig hím, még ha ugyanennyire farkaskutya is, ahogy ránk virradt, eltűnt.
Szép kis egyéjszakás kaland, mondhatom…
Amint hajnalban visszaértem a kastélyba, ott is a klubhelyiségbe, egyből a fiúk hálóterme felé vettem az irányt.
Bekopogtam abba a bizonyos szobába.
Remus ajtót nyitott.
Beléptem.
Elképedtem.
Kisebb kompánia fogadott; csupa kedves ismerős.
A szoba közepén Lily és Amy. Ez már önmagában zavarbaejtő. Velük szemben, egy szál gatyában állt az átlagosnál is kócosabb Potter, mögöttem, még mindig a kilincset fogva, és jó nagyot ásítva Remus, Pettigrew meg épp, hogy kievickélt az ágyából; úgy szemlélte félig ülve, félig ébren az eseményeket.
A két lány látványomra fellélegzett, majd rögtön nekem is estek.
- Viv, jól vagy? Hol voltál? – kiabálták sztereóban.
- Sehol – mondtam, és Potter kezébe nyomtam a láthatatlanná tévő köpenyt.
- Tapmanccsal nem találkoztál? – érdeklődött ő.
- Nem. Miért, itt nincs? – nem mintha érdekelt volna. Mert nem. Kicsit sem. Tényleg nem!
- Nincs. - aztán megváltozott az arca, és tudtam, eszébe jutott valami. – Na, mindegy, úgyis előkerül.
- Biztos nem unatkozott – jegyezte meg csípősen Amy, de menten észbe is kapott, és zavartan az ajkába harapott, úgy nézett fel rám óvatosan.
Ekkor, mintha forgatókönyv alapján történnének az események, nyílt az ajtó, és belépett rajta a szóban forgó. Teljesen felöltözve. Mint aki már régen felébredt, és volt ideje elkészülni. Vagy le sem öltözött.
Akkor viszont sejtem, milyen éjszakája volt.
Nem is vágott pofon olyan erővel ez a felismerés, hiszen, úgy, ahogy, de felkészültem rá. Hiszen szakítottunk. Dobott engem. Akkor miért ne „lehetne” más lányokkal?
Lily se valószínű, hogy engem keresett a Tekergőknél.
Nem merültem bele túlságosan az önsajnálatba, már fordultam is ki a helyiségből. Remus, mint egy komornyik, ásítozva nyitotta az ajtót.
Ám ahogy elhaladtam Mellette, a fülembe súgott. Mármint Ő, és nem Remus.
- A kutya az ember legjobb barátja.
És vigyorgott. Mint régen, mielőtt összejöttünk volna.
Ez hülye, reagáltam le. Mint régen.

Ami a röhej, nem sejtettem semmit. Teljesen elhatároltam az éjszakát a reggel történtektől. Mint ahogy a mugli kamaszok tesznek különbséget az otthoni és a sulibeli énjük között. Mindenesetre furcsa megkönnyebbülés, vagy mi járt át egész nap, s bár nem értettem az okát, de jólesett.
Reggelinél például annyi szalonnás tojást nyomtam le, hogy arra eszméltem, hogy Cat és Amy döbbenten merednek rám üres tányérjuk felett.
Mert Amy anorexiás.
Cat meg azt hitte, ezúttal halálra akarom zabálni magam.
Meda pedig randizott Scott Donovannal. Ezt mugliismereten hozta tudomásomra, levélben, a szokásos röpdoga után.
„És milyen volt? Remélem egy életre kiábrándultál belőle.”
„Ó, soha nem is tetszett az a patkány.”
„Aha… akkor biztos érdekes volt a RANDITOK.”
„Bizony. Ennek örömére ma este megismételjük.”
„Ó, Meda. Te teljes öntudattal válsz olyan számító döggé, amilyen a húgod ösztönből.”
„Tudod Viv, gyógyulásod legszembetűnőbb, s egyben legbiztosabb jele, hogy újra bántóan őszinte és szókimondó lettél.”
„Kösz.”
„Lily mesélte, mi volt reggel az unokaöcsémmel.”
„Semmi. Momentán Potter miatt kerültem a szobájukba, és távoztam is azonnal.”
„MIT KERESTÉL TE A FIÚK SZOBÁJÁBAN?”
„Kis barátnőd nem említette, hogy bent is jártam?”
„Kis barátnőm, ki a te kis barátnőd is, csak annyit mondott, hogy se te, se Sirius nem töltöttétek a szobátokban az éjszakát.”
„Mivel nem egy szobában hálunk.”
„Tudod, hogy értem!”
„Igen, tudom, de bármit is gondolsz te, vagy a TE kis barátnőd, Ő nem velem volt este. Biztos felkeresett egy nyávogós szőkét, és élvezte kicsit az életet.”
„Ő?”
„Ő. Mert én a parkban voltam. Egy kutyával. Jut eszembe: szerinted Dumbledore engedélyezné, ha év végén hazavinnék az erdőből egy állatot?”
Meda szokatlanul sokáig olvasta a soraimat, és kicsit darabosan írta a választ, meg-megállva, lehúzgálva egy-két szót.
„Két kérdésem lenne. Egy: miért úgy emlegeted Siriust, hogy Ő? Kettő: hogy nézett ki az a kutya?”
„Egy: nem emlegetem Őt úgy, hogy Ő. Kettő: nagy volt, fekete és tök aranyos.”
„Egy: de igen, úgy emlegeted, ráadásul mindig. Kettő: bővebben?!”
„Egy: nem hagynád már abba? Nem emlegetem úgy, hogy Ő, és kész. Kettő: mit akarsz még, tappancslenyomatot? Semmi jellegzetes nem volt azon az eben, ha csak a sárgán megvillanó szemek, és az ázott kutyaszag nem az.”
Meda már leplezetlenül vigyorgott.
„Egy: tudod, mit jelent a nagy Ő??? Kettő: MICSINÁLTÁL TE AZZAL A DÖGGEL, HOGY MÉG A SZAGÁRA IS EMLÉKSZEL?”
„Egy: nem értem, miről beszélsz. Kettő: MINEK NÉZEL TE ENGEM?! JÓ, ELISMEREM, NEMSOKÁRA NAGYKORÚ LESZEK, MEG MINDEN, DE AZÉRT EGY KUTYÁVAL SOSEM… NEM VAGYOK PERVERZ…! ENNYIRE MEG BIZTOS NEM!”
Meda ezt elolvasva olyan hangosan röhögött fel, hogy a tanár legalább egy percig nézett rá, mintegy zavarba hozandó a neveletlen diákot.
„Egy: ne, ne, ezt az Ő dolgot el kell magyaráznod! Miért nem mondod ki, illetve írod le a nevét? Kettő: lökött vagy!”
„Egy: ezen nincs mit magyarázni. Nem említem a nevén, mert miért tenném. Kettő: túúdoom…”
Többek közt azért szeretek órákon levelezni, mert seperc alatt kicsengetnek. Így esett ez most is.
Meda vigyorogva intett búcsút, s indult számmisztikára, én pedig mentem az ellenkező irányba; jóslástanra.