8.

Kéz a kézben

A tegnap este után nem hinném, hogy bárki szeme elé is mernék kerülni. Főleg nem Potter szeme elé. Szerencsére jó hamar felkeltem, így talán megúszom a találkozást. Persze tudom, hogy nem húzhatom sokáig, de még kell egy kis idő. A lányok még mindig aludtak, bár ez nem újdonság. Gyorsan felöltöztem és lementem reggelizni. Leültem, és már éppen kezdtem örülni, hogy senkivel nem találkoztam, akivel nem akartam.

- Jó reggelt! – ült le velem szembe.

Reménykedve felnéztem, de mégis James Potter csillogó szemeit láttam magam előtt.

-         Jó reggelt! – morogtam zavartan. Te ilyen korán, máskor az utolsó pillanatban jössz le.

Elkezdtem szedelőzködni, persze csak óvatosan, hogy ő ne vegye észre.

-         Volt egy olyan érzésem, hogy nem árt hamarabb lejönnöm. – mosolygott. – Nem tévedtem.

Sóhajtottam egy nagyot. Körbenéztem. A Nagyteremben csak néhány álmatlanságban szenvedő zombi kóválygott.

-         Idefigyelj, nekem most már tényleg semmi bajom veled…

-         És most jön az a bizonyos DE.

Hogy lehet valaki ennyire nyugodt? Most komolyan, hogy a francba mondja meg neki az ember, hogy szerinte nincs túl sok értelme ennek a komédiának, amikor nyugodt mosollyal és csillogó szemekkel bámul rád.

Bólintottam.

-         De nem valószínű, hogy nekünk ez működne. – még mindig mosolyog.

Lehet, hogy összefutott Pitonnal és kedvenc mardekárosom valamilyen ismeretlen átokkal meglepte.

-         Szerintem hagyjuk az egészet. – mondtam végül.

Ránézek. Ez hihetetlen! Még mindig mosolyog. Ez gyanús, pedig nincs a közelben Piton, sőt egy mardekáros sem.

-         Én csak egy esélyt kérek. Ha most tartod magad az elképzelésedhez, az természetesen szíved joga, de azért én még reménykedem.

-         De miben? Nem veszed észre, hogy mennyire különbözünk? Még két ember nem különbözhet annyira, mint mi. Csak néz magadra és néz rám.

Most először nézet rám kicsit értetlenül. Kicsit összezavarodott, de még mindig nem veszítette el a nyugalmát. Itt az alkalom! Felálltam és kimentem a teremből. Egy kihalt folyosón sétáltam, és azon gondolkodtam, hogy mivel üssem el a hátralévő időt. Beleütköztem James Potterbe. Na jó, majdnem fellöktem, mert nem épp eben a dimenzióba jártam.

-         Tudnom kell!

-         Mit? – kérdeztem ártatlanul.

-         Lily! – szólt rám nyugodtan. – Mit kéne látnom?

Nem hiszem el! Miért nem látja? Hisz ki böki a szemét. Igaz, mindig volt előtte egy ellenző.

-         Te a kvidics sztár, tehetséges tanuló és egy nagy múltú mágus család utolsó sarja. – itt felszisszent. – Én pedig egy mugli családból származó boszorkány, aki, vajuk be, sosem volt túl népszerű.

-         Viszont iskola első, - mondta az ellenvetést. – és…

-         Őszintén. Birok bármi olyat is mondani…

-         Nem, nem bírsz. – mosolygott.

-         Honnan tudod, hogy mit…

-         Tudom.

Kezét nyújtotta felém.

-         Rendben. – fogadtam el. – Próbáljuk meg.

-         Mennyünk lereggelizni. – vezetett vissza a Nagyterembe.

-         De én már reggeliztem. – tényleg. Hisz, ő is ott volt. Nem látta?

-         Én azt a tripla adag kávét nem nevezném reggelinek.  

-         Na jó, menjünk. – adtam be a derekam. – De csak azért, mert McGalagony kilógat a hetedikről, ha elkallódik a legjobb játékosa.

Ő csak vigyorgott, és kéz a kézben elindultunk a Nagyterem felé.

Az első órára igyekvő lelkes diákság, most jön le energia feltöltés céljából. Ez az első hullám. (Még két ilyen horderejű ömlés van: a ráérősök, és az elkésők.)

Tehát, mikor én beléptem az ajtón, kéz a kézben James Potterrel, aki a barátai felé vezetett, a halk zümmögés egy csapásra néma csöndé vált. Leültünk a fiúkkal szembe. Szóval, amikor leültünk, mindenki egyszerre kezdet el beszélni. Ami elég feltűnő!

Remus szelíden mosolygott ránk, ez elég megnyugtató. Peter értetlenül bámult rám. Szinte sütött a szeméből a kérdés: Mi a francot keres ez itt? Szegénynek sosem volt valami gyors a felfogása. De amit Black művelt az egy kabaré főszáma is lehetne. Hol rám, hol Jamesre mutatott, eközben tátogott és csak annyit bírt kinyögni, hogy:

-         Ti… ti… ti…

-         Minden rendben, Black?

-         Ti… ti… ti…

-         Szerinted ne kísérjük fel a gyengélkedőre? – fordultam Jameshez.

-         Én is épp ezen gondolkodtam.

-         Ti együtt vagytok?

-         Hihetetlen megfigyelő képessége van a barátodnak.

-         Kora reggel még egy kicsit fáziskésésben van. – mondta elnézően.

-         Szóval összejött? Együtt vagytok?

James felemelte a kezét, ami még mindig szorította az enyémet.

-         Van Isten! – kiáltott, és ledőlt a székről.

Mindketten felálltunk és az asztalon át lenéztünk Blackre, aki próbált feltápászkodni.

-         Hogy mi van? – pislogott értetlenül Pettigrew.

Rápillantottam Jamesre, aki próbálta felsegíteni a hírtől még mindig sokkos állapotban lévő Blacket. Segélykérően néztem Remusra.

-         Nézd el nekik, tényleg korán van. – mondta nevetve Lupin.

-         Tehát, ilyenkor csak veled lehet normálisan beszélni. – állapítottam meg.

-         Meg Jam… - kezdte.

-         James tíz centire a föld fölött jár. – legyintettem.

-         Most van az húsz centi is. – vigyorgott Black, újra a széken ülve.

Ránéztem a mellettem ülő Jamesre, aki viszont mosolyogva nézett engem.

-         Van benne valami. – ismertem el.

Mind a három fiú elkezdet nevetni.

-         Mi… mi van? – zavarodott össze.

Még nagyobb röhögés.

-         Nézzétek, ott jönnek a Sysák. – nézett vágyakozva rájuk Peter.

Az ajtó felé néztem, ahol bevonult, csábító mosollyal az arcukon, a barátnőim. A mosoly amint megláttak James mellett, azonnal leolvadt.

Istenem, mi lesz velem egyedül? Mert, hogy ezek a lányok, nem azok, akikkel a tóparton nevetgéltem, ez biztos. Tehát még őket is elveszítettem. Valószínű, hogy az arcomra is kiültek gondolataim. Ugyan is James szorosabban ölelt magához, és a velem szemben ülők is aggódva néztek rám. Még Black is.

-         Én még átnézem az átváltoztatástant. – ált fel Remus.

-         Várj meg Holdsáp! – futott utána Peter.

Tovább reggeliztünk, miközben minden egyes szem ránk tapadt. A mindenben a fiúk, a lányok és még a tanárok is beletartoznak. Egyre kelemetlenebbűl éreztem magam. Jamest nem igazán izgatta a dolog. Bár, ő valószínűleg hozzászokott.

Köhécselést hallottam a hátam mögött. Megfordultam és drága barátnőim álltak ott. Tényleg megörültem, hogy odajöttek és reménykedtem. Én Bolond!

-         Jó reggelt! – mosolyogtam.

-         Szia. – szinte köpte ezt a szót Veni. Gyűlölet volt a szemében.

-         Igazán leköteleznél, ha más mellé ülnél órákon. – szólt hozzám kimérten Kler.

-         Sziasztok. – mosolygott a fiúkra Mell.

Hátra arcot csináltak és kivonultak a teremből.

-         Ostoba tyúkok! – dörmögte Black.

James a méregtől meg sem bírt szólalni.

-         Minden órán mellette ülök. – gondolkodtam el.

-         Mellettünk van hely. – ajánlotta James. Kivéve bájitaltanon.

-         Ha melléd ülök, nem bírnál koncentrálni az órára.

-         Nem mindegy, hogy előre bámul, vagy oldalra? – fintorgott Black. – Ezen kívül sosem árt még egy figyelő egyén a csapatban. Legalább Remus is tudna pótolni.

-         Ennyire szíveden viseled sorsát?

-         Persze, így amikor látogatóba megy haza nem nekünk kell majd körmölni.

-         Tényleg, még oda kell neki adnom a múlt heti anyagot számmisztikából. Jó, hogy szólsz, kösz Black.

-         Figyu, mi lenne, ha Siriusnak hívnál? – kérdezte az asztalon áthajolva.

-         Akár a mennyezet is leszakadhat, vagy megnyílhat alattunk a föld. – válaszoltam.

-         De akár James ebben a pillanatban meg is kérheti a kezed. – vitte tovább a gondolatmenetem.

-         Hé, ez nem is olyan…

-         Fiúk, mindjárt becsöngetnek. – szakítottam félbe James mondatát.

Egy forgalmas folyosón baktatunk. James nem engedte el a kezem, az istenért sem. Természetesen mindenki utánunk fordult. Hogy fogom én ezt kibírni? Megálltunk a tanterem előtt.

-         Akkor mostantól nem késünk el minden óráról? – kérdezte színlelt kétségbe eséssel Black. – Mi lesz a hírnevünkkel?

-         A ti hírnevetekkel? És az enyémmel?

-         Annak annyi. – mondta bölcsen Black.

-         Jöjjenek be! – kiáltott ki McGalagony.

Leültem a leghátsó sorba. Én mindig legelöl ültem, de itt hátul semmivel sem rosszabb, sőt mindent és mindenkit látok.

Miután kidobtak minket a könyvtárból, mert megkértem a fiúkat, vagyis, dehogy kértem. Mondtam, hogy ma ott írom a leckém, erre James természetesen jött velem. Vele pedig együtt jár Remus, Peter és Black is. Tehát megérkeztünk a klubhelységbe, ami félig üres volt, vagy félig teli, kinek, hogy tetszik.

-         Jó éjszakát, fiúk! – mosolyogtam.

-         Jó ét! – intett Remus és vissza is fordult a könyvéhez.

-         Viszlát reggel! – ez volt mostanság a legdivatosabb köszönési forma, amit Peter szívesen is használt.

-         Dettó! – mondta Black, aki már ott sem volt, mert egy kis csajnak csapta a szelet.

James elkísért a lépcső aljáig.

-         Szép álmokat! – suttogta és megcsókolt.

Ennek hatására a klubhelység több pontyáról hallottam a: Fú! Hú! Vá! Kifejezéseket. Amiket szinte csak diákok használnak.

-         Neked is. – súgtam a fülébe és felsiettem a lépcsőn.

A háló teremben hűvös fogadtatás ért. Ezért gyorsan átöltöztem és lefeküdtem.

Még hallottam a dühös szavakat és éreztem a perzselő tekinteteket.

De nem bírt érdekelni. Ezek már nem az én barátnőim.