Mintha már említettem volna, de a jóslástan (se) tartozik a kedvenc tantárgyaim közé. Nagyon nem. Ezért jó sokáig nem is jártam rá, ám miután McGalagony professzor kedvesen megsúgta, mennyi büntetőmunka vár rám, ha sürgősen nem kezdem el látogatni eme csodálatos nő óráit (persze, hogy nem így mondta!), akkor bizony erőt vettem magamon, és a padlásterem felé vettem az irányt.
Nem voltam boldog.
Sőt, kifejezetten agresszív.
De embert ölni bűn. Mint ahogy állatot és tanárt is.
Édes istenem, ki volt az a bomlott elme, aki ezt a marhaságot törvénybe foglalta?! Oké, elismerem: száz százalékosan egyet értenék, ha egy állatkínzót helyben lőnének agyon, akár a nyílt utcán. Még azt is elviselném, ha egy embert szándékosan bántó alakot életfogytiglanra ítélnének. Nem kár érte, van még elég. De tanárnak kegyelmezni! Kettőnek egyazon nap!
Nahát, ez sem az én napom.
Szóval, kábé ilyen lelkiállapottal rogytam le az egyik kristálygömbös, tarotkártyás asztalhoz, egy számomra ismeretlen hollóhátas lány mellé. Azért oda, mert amúgy már teltház várta az előadást.
Trelawney elemében volt: az első öt percben halálra rémítette a banda nyolcvan százalékát pozitív életszemléletével.
Pedig igaza van: holnap-holnapután járvány robban ki, ami elpusztítja a Föld majd’ összes élőlényét, ám ha mégsem, a túlélőkkel úgyis végez az apokalipszis, ami nem pontos meghatározás szerint május tizenharmadika, este nyolc óra tízre várható.
- De jó, akkor nem kell bájitaltanra tanulnom!
A csoport még szívinfarktus-mentes része hangos nevetésben tört ki; innen tudtam, hangosan mondtam ki, amit elvileg csak gondoltam.
Hoppá.
A prof nem jött ki a sodrából: gyors elhatározással úgy döntött, ezúttal kártyát vetünk.
Hollóhátas társam olyan arcot vágott, mint akit ölni készülnek.
- Könyörgöm, hadd jósoljak Én Neked!
- Jól van.
- Csak tudod, zsinórban ez lenne a harmadik olyan jóslástanom, ahol a halálomon szórakozna a csoport.
- Értem. Semmi gond, kezd csak.
- Különben Jess vagyok.
- Viv Rice.
- Jaj, tudom. Neked halt meg nemrég egy rokonod, igaz? Sajnálom.
- Én is, elhiheted.
Eközben gyakorlott mozdulatokkal megkutyulta a paklit, majd osztogatni kezdett, lapokat húzatott velem, meg amit ilyenkor kell.
Mikor már kihúztam annyi kártyát, amennyit kellett, Jess érdeklődve értelmezni kezdte azokat.
- Na? Hogy végzem? – tudakoltam unottan.
- A sors ezt nyitott kérdésként kezeli – túl homályosan fogalmazott az én füstölőktől eltompult agyam számára. – Nincs szó a halálodról – egyszerűsített. – Mázlista. Én ahányszor tarotozok, mindig a kaszást húzom.
- Akkor kártyázás helyett inkább sakkozz.
Elvigyorodott, aztán tovább kutakodott az életemben. Már amit abból a néhány képből ki lehetett olvasni.
- Ez érdekes – motyogta, belelapozva a könyvébe. – De várj, megnézem a hivatalos jelmagyarázatot is, mert anélkül nem túl világos. Nem. A könyvvel sem értem. Bocs.
- Ó, ebből nem csinálunk problémát.
Csinált a tanárnő. Szerintem az a szipirtyó azóta pikkelt rám, hogy meglátott, mert kapásból hozzánk csatlakozott, ahogy végre mindenki elkezdte a munkát.
Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy épp hogy csak belepillant a lapjárásomba, és vágja a halálom zavaróan közeli időpontját, és brutális mivoltát.
Ám ehelyett pár másodperc alatt felvette azt az arcot, amit Jess.
- Valami jóslatról van szó – közölte, s ezzel elérte, hogy az egész csoport elnémuljon, és felénk forduljon. – És egy olyan traumáról, amely az egész életedet végigkíséri.
Vicces. Most mondjon valami újat. Várjunk csak… milyen jóslat? Semmilyen jóslat nem rémlik. Milyen jóslat az, amelyik egy másikra utal?
- Egy könyvben megleled a kérdésedre a választ.
Jaj, de jó, most még egy könyv is. Tudja még tovább bonyolítani a dolgot?
Aztán egy csapásra beugrott minden. Nem könyv az, hanem napló! Az enyém!
Az, hogy még röpke harminc perc volt az órából, különösebben nem zavart, hiszen egyetemes tanítás lévén sokkal simábban tudtam végigszáguldani a kastélyon, fel, a Griffendél toronyba.
De mire megtaláltam a kupiban a naplómat, már ki is csörögtek.
És én csak ültem ott az ágyon, ölemben a nyitott könyvecskével, sokkos állapotban. Körülöttem történhetett akármi, nem figyeltem a külvilágra, csak az a pár sor száguldozott az agyamban. Az a pár szó, ami megváltoztathat mindent.
Viszont akarom én, hogy megváltozzon bármi is? Mert mi van, ha azzal rontok el mindent? Ha önszántamból ugrok bele abba a csapdába, amit sikerült úgy, ahogy kikerülnöm. Megér nekem Ő annyit?
A klubhelyiségig kellett mennem, míg találtam egy megfelelő ismerőst. Valakit, aki tudja, mi a helyes.
Csak ez a valaki épp a mágiatöri leckét üvöltötte Remusnak.
Itt egy percre megálltam gondolkodni. Én miért nem színesítem így a napi magolást? Tök muris lenne már átokként belevágni bárki képébe a jóslástant!
Igen ám, viszont Catet, mint isteni segítséget, és két lábon járó józan észt egyelőre kihúzhattam arról a listáról, amely a sürgős segítség címet viselte, s melyen sajna csak ő szerepelt.
Mert Meda randizott. Azzal az állattal. Mármint nem Tonksszal, hanem azzal a másikkal. Amyhez meg azért nem fordulhattam, mert ő teljes szívből gyűlölte Őt, és esze ágában se lett volna Róla beszélgetni velem. Sem. Különben Nála jobban csak Potter irritálta…
De akkor kihez forduljak, kitől kérjek tanácsot, kinek a szavára adjak?
Megőrülök.
Hozzá nem mehetek.
Hiszen pont Róla van szó.
Azaz az Emlékládában történtekről.
De az a nagy helyzet, hogy az a pár sornyi jóslat, amit félálomban karcoltam egy gyakorlatilag üres bársonyfedeles könyvecskébe, melyet egy, azóta árulóvá vált barátnőtől kaptam Karácsonyra… vagy szülinapra… hannukára, vagy tudom is én… szóval úgy tűnt, megváltoztatott mindent.

Mert mi van, ha TÉNYLEG nem ők csókolóztak?

Megesküdtem, hogy többet nem teszem, éjjel mégis kiszöktem a kastélyból. Egészen addig a dombig rohantam, ahol előző éjjel aludtam. A Kutyával.
Zihálva, tiszta tüdővel rogytam le a fűbe, hanyatt dobtam magam, lábam lóbáltam a szakadékba, és hülyén vigyorogtam a Holdra. Kinyújtottam a két karom, és úgy tettem, mint aki át is akarja ölelni a hatalmas, világító gömböt.
Persze nem értem el.
De olyan jó volt újra öt évesnek lenni.
Na jó, kaptam észbe, most okkal vagyok éjnek idején távol az ágyamtól. Ugyanis át kell gondolnom egy nagy problémát. Mégpedig…
- Hé, szia Kutya!
A debella dög, kivel már egy közös éjszakán is túl voltunk, lassan előbújt a fák közül, és leült mellém, majd bús pofáját barátságosan az arcomhoz dörgölte.
Nevetgélve beleborzoltam drótkötélszerű bundájába. Nem zavarta az sem, amikor egész súlyommal hozzádőltem, és úgy bámultam tovább a tájat.
Koromfekete volt az ég, csak a csillagok villogtak apró pontokként, mint az elszórt kristálycukor.
Kutya érdeklődve – mert mereven egy eb nemigen szokott szemezni egy épülettel – figyelte a kigyúló, elsötétülő ablakokat, az én tekintetem azonban lejjebb, a tó sík tükrére tévedt.
Legszívesebben fejest ugrottam volna az emelkedő pár méteres szakadékáról, hiszen biztos finom meleg most a víz. Versenyt úsztam volna a halakkal, vízi keringőztem volna az óriáspolippal, és kincset kerestem volna az iszapban, azt várva, mikor bukkan fel egy sellő a rejtekéből. Lebuktam volna a víz mélyére, hogy aztán hatalmas lendülettel bukkanjak fel a felszínen, akár egy játékos delfin.
Olyan lett volna, mintha az égbolton úsznék, a pislákoló csillagok közt, a fehérre pingált üveggolyó Hold körül.
Onnan fentről minden problémám messzinek és gyermetegnek tűnt volna, bár Őt még ott sem felejthettem volna el. De nem is fájt volna annyira…
- Könnyű nektek – szólaltam meg, és Kutya mintha egy picit összerezzent volna. – A ti életetek sokkal egyszerűbb, mint a miénk, idióta embereké. Nektek elég kinéznetek magatoknak egy tüzelő szukát, amiért páran acsarkodtok, végül a legerősebb meghágja. De a ti életetekből hiányzik a szerelem, ami az egész dolgot csodaszéppé teszi. Vagy iszonyúvá. Nálatok nincs olyan, hogy bizalom, és nem szúrtok egymás szívébe tőrt, ha elveszítitek azt.
Nem tudtam, Kutya figyel e rám, vagy teljes mértékben leköti a kastély lassankénti elsötétülése.
Hamarosan az utolsó ablakban is eloltották a villanyt; Roxfort álomba merült. Lehet, hogy vele együtt az egész világ.
A szakadék szélére csúsztam, hogy lássam lelógni a lábam. Csak egy kicsit kellett volna ellöknöm magam a talajtól és máris zuhantam volna az alattam húzódó tóba. (Vagy elé, a pázsitra.)
- Én megbántottam valakit, mert nem bíztam benne – ez nem csak tény volt, hanem vallomás, amit csak azért volt merszem hangosan kimondani, mert tudtam, hogy Kutyán kívül úgysem hallja senki. – Tudom, hogy nem csókolózott Lilyvel. Fogalmam sincs, miért vagyok biztos benne, de az vagyok. Csak sajnos későn jöttem rá erre.
És ekkor beugrott valami. Valami még fájóbb.
A jóslat, amit az Emlékhordozó után álmodtam meg, s amit igazából Tőle hallottam először, mielőtt leírtam volna a naplómba, hogy egy szomorú napon, túl egy fájdalmas estén – mikor szakítottam Vele -, és egy temetésen, újra elolvassam, és átkozzam magam miatta.

„- Életedben egyszer leszel szerelmes. Egyetlen egyszer, de az a szerelem soha nem fog elmúlni, akármit is teszel.”
Jó tudni, hogy hiába küzdök.
„- A jós azt mondta, egy valaki tud majd téged megpuhítani, ugyanis minden erőddel ágálsz a boldogság ellen, akármennyire is tagadod.”
Ez nem igaz. Minden porcikám egy kis boldogságra vágyik.
„- A jóslat szerint mire felfedezed a hibádat, már késő lesz, és sose teljesedik be a sorsod. Meg valami olyasmit is mondott, hogy ez a szerelem visz majd a sírba, mert se ezzel nem tudsz élni, se e nélkül.”
- Igaz – mondtam ki hangosan. – Nem tudok nélküle élni. És lehet, hogy tényleg ágálok a boldogság ellen.
Úgy viselkedek, mint egy kiskamasz. Érzelgős lettem, szinte már csöpögök, az önkritikám többnyire a béka hátsója alatt van, a magabiztosságommal és a függetlenségemmel együtt. Erre annak idején volt egy megfelelő kifejezésem: emberi hulladék. Az lettem.
- És még csak meg sem mondtam neki, hogy szeretem. Soha nem mondtam el neki.
- Hát mondd el most.