Első gondolatom az volt – közvetlenül az után, hogy ijedtemben majdnem lezuhantam a szakadék széléről -, hogy Kutya szólalt meg.
De amikor hátranéztem, Kutya helyén egy ember állt, méghozzá hímnemű.
Reflexből talpra ugrottam, amitől elvesztettem az egyensúlyom, és megint félő volt, hogy akkor én most leesek. De az alak elém ugrott, és még idejében elkapta a karom, hogy biztos távolságba húzzon a peremtől.
Persze így logikus, hogy testközelből pillantottam meg az arcát, mivel már nem árnyékolta semmi.
- Ho…hogy k…kerülsz ide? – hebegtem, és másodpercek alatt elöntötte az arcomat a vér.
Igen, már jártunk egy ideig, és ő elég gyakran kimondta: szeretlek. De ez a vallomás, amit én egy bazi kutyának tettem, túl személyes és nyílt volt ahhoz, hogy bármely emberi lény hallhassa. Pláne Ő.
- Kiszöktem – jött a válasz.
Még mindig nem eresztette el a karom, de egyáltalán nem zavart. Jó volt érezni a keze melegét.
- Hogyan? Potter köpenye nálam van. – nem kis öröm töltötte el zavaros ütemben dobogó szívemet, hogy képes voltam kinyögni két értelmes mondatot eme faramuci helyzetben.
- Nem volt rá szükségem. – tekintetét továbbra is a szemembe fúrta. Legalább azt nem látta a sötétben, hogy paprikapirosra gyúlt az arcom.
Már azon voltam, hogy a helyzet feloldása céljából rákérdezzek, nem látta e Kutyát, amikor belém csapott a felismerés: Ő a KUTYA!
Jaj. Hát, mit ne mondjak, az ájulás és a guta kerülgetett egyszerre.
Vagy csak egyszerűen mindjárt végem.
Mert ezt a szégyent nem élem túl, annyi szent.
Megpróbáltam felidézni, mi mindent köptem el a kutya… azaz az Ő jelenlétében, és ha lehet, még jobban elszégyelltem magam.
Szép sorban minden részlet a helyére került, és a kép összeállt.
Mikor előző éjjel bekopogtam Potterékhez, és elkértem a láthatatlanná tévő köpenyt, Ő is hallotta, és kilogikázta, hogy kiszökök a kastélyból. Számomra érthetetlen okokból úgy döntött, utánam jön.
Animágus… ani…mágus…kutya az alakja…
Egyszerűen átváltozott kutyává, és én nem sejtettem semmit. Aztán… együtt aludtunk.
- Jézusom.
Este megint elkértem Pottertől a köpenyt, és Ő azonnal jött is velem. Vagyis utánam. És én gyanútlanul elmondtam „Neki” mindent. Mindent!
Most meg itt állok Őelőtte, és csodálkozok, hogy olyan magabiztosan tekint le rám.
Na, ilyenkor mi a teendő?
- Nem tudtam, hogy animágus vagy – nyögtem ki az első dolgot, ami eszembe jutott.
- Sosem kérdezted.
- Mostmár nem is kell.
Felvonta az egyik szemöldökét, majd elmélázva bólintott, mint aki azt mondja: valóban.
Beállt közénk a zavaró csönd, és Ő megint csak nézett rám, szorosan fogva a karom.
Pedig legalább két méterre voltunk a szakadék peremétől.
- Miért jöttél ide? – kérdeztem. Ha már úgyis lebőgtem, nincs vesztenivalóm. – Nem kértem társaságot.
- Én meg nem kérdeztem, igényelsz e társaságot.
Most én bólintottam.
- Akkor én megyek.
- Nem.
Döbbenten rámeredtem.
- Mi?
- Még nem mész.
- Hogy-hogy nem? Dehogyisnem! Engedj el, hallod?
- Hallom. Ülj le!
- Nem!
- De. – Megragadta a vállam, és a földre nyomott. Aztán Ő is mellém ereszkedett.
Megpróbáltam elrohanni, de megint satuként ragadta meg a kezem, így nem volt mit tenni, maradtam.
- Mit akarsz?
- Mondd el, amit az előbb.
- Nem értem, mire gondolsz – vontam meg a vállam.
- Vivian, ne húzd az agyam! Elegem van már ebből az egészből! – kiabálta.
- Még mindig nem vagy elég világos – jegyeztem meg hidegen.
Erre nem szóban felelt; tarkón ragadott, és durván megcsókolt. Ha akarok, se tudtam volna tiltakozni, olyan hévvel hatolt a számba. Úristen, ha ezt mástól hallom, tuti elhányom magam.
Amilyen hirtelen kapott le, olyan váratlanul eresztett el.
- Ez érthető volt? – kérdezte rekedten.
- Asszem – nyögtem kábultan.
- Akkor mondd! – húzódott el.
- Mit?
- Vivian!
- Mióta szólítasz a teljes nevemen? – tudakoltam tisztuló fejjel.
- Mióta te csak Ő-ként emlegetsz.
- Ó, Meda, én… - szitkozódtam. – Mindegy. Igazán nem értem, mit akarsz SIRIUS.
De nem hatottam meg; csak nézett rám, és várt.
Hát ennyi. Vagy most, vagy soha. Ha most, akkor bebizonyíthatom, hogy a jós tévedett az álmomban. Igenis tudok vele élni. Ha Ő is akar velem.
Így hát kitálaltam.
Figyelem, ez egy nyálas rész, számomra főként. Embernek így még nem adtam ki magam, mint akkor Neki.
Szótlanul hallgatta végig a monológomat, egyszer sem vágott közbe.
Cenzúra nélkül meséltem el, min mentem át, mióta megláttam Őt és Lilyt csókolózni. Aztán a temetés következett és az átmeneti, szürke időszak. Az ájulásról nem beszéltem, pedig tudott róla. Meda szépen továbbadta neki, amit tőlem megtudott, és úgy vélte, a segítségére lehet, hogy újra összejöjjünk. Nem hagytam ki a beszámolómból a gyógynövénytani beszélgetésünket sem, és ezután eljutottam a két éjszakai „együttlétünkig”.
Itt megrekedtem. Folytassam? Ne folytassam?
A szemeiből kiolvastam a biztatást, hát folytattam.
- Azért jöttem ide, mert a szabad ég alatt könnyebb gondolkodni. Bár én abban a hiszemben dumáltam, hogy csak egy állat hallgat. Mármint egy valódi négylábú – helyesbítettem, közben rásandítottam.
Egy ismerős félmosoly árnyékát véltem felfedezni rajta, mire én is elvigyorodtam.
Vettem egy mély levegőt; most következett a rizikós rész.
Szembefordultam vele, törökülésbe helyezkedtem, térdem súrolta a pulcsiját.
- Amit mondtam, komolyan is gondoltam.
- Mármint a kutyák nemi életéről? – kérdezett vissza, mostmár leplezetlenül mosolyogva.
- Ühüm.
Felnevetett, majd hozzám hajolt, hogy megcsókoljon, de hátrébb húzódtam.
- Hadd fejezzem be, mert nem biztos hogy utána képes leszek rá.
Bólintott.
- Szeretlek.
Egyszerű tény volt, mégis hosszú időbe telt, míg ki mertem mondani, pláne Neki. Hihetetlenül nagy megkönnyebbülést éreztem belül, főleg akkor, mikor láttam a reakcióját. Először csak nézett a szemembe, zavartan hol a balba, hol a jobba, és az arca tökéletesen tükrözte, amit érez: meglepődést. Meglepte, hogy csak így kimondtam.
- Igen, szeretlek – ismételtem meg. – És el sem tudod képzelni, mennyire sajnálom, hogy nem bíztam meg benned. Én… én egészen addig képtelen voltam felfogni, mennyire fontos vagy nekem, amíg ott, a szobánkban el nem veszítettelek.
Mikor azt üvöltöttem, takarodjon, pedig se Ő, se Lily nem tehetett semmiről. Mikor azt mondta, „ez bizalom nélkül nem megy”.
- Emlékszem – szólalt meg halkan.
- Aztán jött Trini halálhíre, és… - elfúlt a hangom. – Soha nem éreztem magam annyira egyedül, mint akkor… nélküled.
- Istenem, csak…
- Szólnom kellett volna, tudom. Vagyis mostmár tudom. És hidd el, nem büszkeségből nem tettem, hanem mert attól féltem, egyszerűen rám csapod az ajtót.
- Vivi, én soha…!
- Pedig jogos lett volna. Sajnálom, hogy nem hittem neked, de ha ez kicsit is segít, nekem nehezebb volt, mint neked.
- Nem – jelentette ki határozottan. – Tehetetlenül néztem végig, hogyan mész tönkre. Nem csak Medának tűnt fel, hogy nem eszel, és az ájulásodról is hamarabb szereztem tudomást, mint ahogy ő elmondta. Figyeltelek mindig, még ha ezt te abszolúte nem is érzékelted. Beszéltem Dumbledorral, miután elutaztatok Jemmel a temetésre, és McGalagony is beszámolt kétszer az állapotodról azután, hogy visszajöttél. Nem tudtam, hogyan segíthetnék úgy, hogy ne tudd, én voltam.
- Így jött az animágia?
- Kapóra jött, hogy Holdsáp miatt megtanultuk Ágassal és Féregfarkkal. Mikor elkérted James köpenyét, cselekedtem, de erre már rájöttél. Kíváncsi voltam, hova mész éjjel, hát utánad jöttem. Különben nem is említetted, hogy szereted a kutyákat…
- Ne vedd zokon, de időnként jobb lenne, ha az maradnál mindig – vigyorogtam rá.
- James is mondta már… nem rossz kutyaként mászkálni, csak a bolhák…
- Na ne idegesíts! – a bolháknak még az említésétől is viszketni kezdtem.
Felnevetett. Azzal a rég hiányolt, természetes, harsány nevetésével.
Te jó ég, hogy hiányzott!
- Szóval ennyi. Akarsz még valamit, vagy mehetek?
Először még egyszer megcsókolt. Aztán átkarolta a nyakam, én pedig automatice hozzá bújtam, hogy végül eldőlve az illatos fűben, egymás karjaiban nézzük tovább a pislákoló csillagokat, és a fehér üveggolyó Holdat…