15.- Félelem

- Köszönöm, Madame!- mondom még egyszer, és kihátrálok a Gyengélkedőről. Hm, hiába lesz az ember lánya „nagylány” tapasztalatszerzés terén, akkor sem lesz egy észlény. Ha az anyukánk éppen nincs mellettünk, akkor is jobb a teljes biztonság, és talán nyugodtabban lehet beszélni a suli javasasszonyával. Persze, lehet csak szerintem jobb ez így. Jópáran vannak az iskolában, akik csak ilyen „egyszer használatos” csirkének készülnek, és mindenféle gondolkodást mellőzve magukba döntenek különböző bájitalokat. Amiről aztán később kiderül, hogy vagy semmit nem ér, és olyan mintha vizet innának, vagy pedig oltári károkat okoznak a lányokban. Akár a mugli nőgyógyászok, akik koszos felszereléssel, feketepiacon vásárolt diplomával, és teljes hozzá nem értéssel kaszabolják fel a nőket. Hazavágva a nőket mind lelkileg, mind testileg. Gyilkosok. Szomorú dolog ez, sőt, inkább hányingerkeltő. Az ember is csak egy torzszülött lény, mégha vannak jobbak is. Mindig vannak olyanok, akik élvezik, ha bánthatnak másokat, akár lelkileg, akár fizikailag, és mindig lesznek olyanok, akik éppen ezt fogják szeretni. Ebben lelik majd a boldogságukat.
Vannak olyan személyek is, akik feljebbvalónak képzelik magukat néhány embernél. Aki nem hisz jóban vagy rosszban, aki csakis a hatalomra vágyik. Ilyen például a magát Nagyúrnak nevező Voldemort is. Csak nemrég bukkant fel a semmiből, máris varázstalan emberek százait ölte meg. De nem csak a muglikat öldösi… hanem a félvéreket és a nem tiszta vérűeket. Mint Samy, vagy akár én. Hallani olyan meséket, hogy nem egyedül van, a követőit Halálfalóknak hívja. Találó név, hiszen szó szerint „falják” az áldozatokat. Olyat is mondanak, hogy vannak, akiket nem ölnek meg azonnal, hanem elhurcolnak, és hónapokig kísérleteznek rajtuk. Újabb rontásokat, átkokat találnak fel, és egészen halálukig gyötrik az áldozatokat. Ezen a ponton eszembe jut egy ugyanilyen eset. Még egy indok, miért nem sok a különbség mugli és varázsló között. A második világháborút közvetlenül megelőzően, és annak éveiben is folytak hasonló népirtások. Egyszerűen szörnyű dolgok. Úgy vélem, senkinek nincs joga elvenni mások életét! Tizenhét éves fejjel mégsem áll módomban megváltani a világot, bármennyire is szeretném. És olyan érzésem van, hogy a jövőm sem ebbe az irányba fordul majd. Undorodva ülök le a többiekhez a Nagyteremben. Kavarog a gyomrom ettől a tömény gusztustalanságtól.
- Jól vagy?- hallom James ideges hangját.
- Persze, csak… eszembe jutott pár dolog, és elment az étvágyam, ennyi az egész.- mosolygok rá szelíden. Sam arcára téved a pillantásom. Barátnőm gyanakvó- kérdő tekintettel néz rám, majd az ajtó felé int fejével. Bólintva felállok, és követem a fekete hajú lányt.
- Monnyad…- motyogom miközben leguggolok a fal tövébe. Még mindig kavarog a gyomrom, és cseppet sem érzem jól magam.
- Mi bajod van?- kérdezi.
- Semmi… Legalábbis terhes nem vagyok, amennyiben ez okozott akkora fennakadást.- vigyorgok rá, ám a vigyor gyorsan leolvad az arcomról, és szorosan kell összeszorítani a szemem.
- Biztos?
- Halálosan!- nézek rá fél szemmel.- Esküszöm! Ez valami más… - motyogom, és megpróbálok feltápászkodni.
- Akkor jó.- sóhajt fel Sam is, és a kezét nyújtja segítségként. Hálásan el is fogadom, ám lendületből kell elfordulnom, hogy ne barátnőm nyakába hányjak. Sam egy pálcaintéssel eltünteti a maradványokat, és sietve behúz a közeli mosdóba.
- Akkor ez mitől van?- csattan fel, mikor öblítem ki a számat.- Hogy a francba nem tud…
- Csend legyen már!- nyögök fel.- Iszonyatosan fáj a fejem, és még te is itt replikázol! Kérlek szépen!- suttogom.- Te sosem tanultál biológiát?
- De igen. Miért?
- Akkor tudhatnád, hogy egyik napról a másikra senki nem lesz terhes! Max gondterhes… Mondom hogy ez más.- magyarázom. Újra a csap fölé kell hajolnom. Tíz perccel később, a végletekig türelmes Samantha Branagh elveszti türelmét.
- Na gyerünk. Lecipellek a Gyengélkedőre, de ígérd meg, hogy nem hánysz a nyakamba! Gyere, segítek.- szólal meg idegesen. Ígéretéhez hűen lekísér, és bepanaszol a javasasszonynak.
- Az lehetetlen! Magam adtam a kisasszonynak a megfelelő bájitalból.- néz komoran rám, s én bőszen bólogatok.
- Mondtam!- nyögöm némi kis diadalérzettel. De rövid úton távoznom kell a mellékhelységbe. Most adom fel a gondolkodást.
Az ítélet: szalmonella. Gőzöm sincs hol sikerült összeszedni, de sikerült. Lázas vagyok, hányok, és a hasam is megy. Vajon miért van olyan sanda gyanúm, hogy a tegnapi torta tett tönkre? Azért valamilyen szintem megnyugodtam: nem lesz se fiam, se lányom! Legalábbis még egy darabig biztosan nem. Másrészről: kedvem lenne megfojtani Jameset. Akármennyire is szeretem. Lehetne annyi esze, hogy mindenféle kaját hűtőben tároljon! Kicsit fújtatok még, és első adandó alkalommal seggbe billentem, amint fel tudok állni hányás, vagy egyéb problémák nélkül. Sam is lehiggadt, sőt már el is ment. Először ő akarja megölni kedvesemet. Édes barátnő, de leginkább gondoskodó ilyen esetekben. Kivágódik az ajtó és…
- Ne haragudj!- ront be James ordítva. Ijedten rándulok össze.- Tényleg sajnálom. Csak hát, annyira lefoglalt hogy minden király legyen, hogy a torta egész napra kint maradt.- siránkozik.- Nagyon, nagyon… ne haragudj!
- Abbahagytad?- nézek rá felvont szemöldökkel. James csak bólint.- Rendesen kitoltál velem, hallod-e! De…- kezdem, és nem hagyom, hogy Ágas félbe szakítson.- Szóval, ki mondta, hogy haragszom?
- Hm, Sam majdnem nekem esett. Úgy elborult az agya, és kiabált is!- motyogja kisfiú módjára.- És azt mondta, hogy hülye vagyok, és…
- Ó, édes! Te szegény, sok „szépséget” mondott még?- kérdem, mire hevesen bólogat.- De ugye nem akarod felsorolni mindet?
- Nem.- nyugtat meg, mire megkönnyebbülve felsóhajtok.
- Álmos vagyok…- suttogom. James mellém fekszik a keskeny ágyra, és féltőn átkarol. Így sikerül elaludnom.
Mikor hajnalba felébreszt egy újabb hányinger, James már nincs sehol. Csak a már megszokott „Gyengélkedős ajándékot” hagyta maga mögött: egy szál gyönyörű gerberát. Végül is, szerencséje van.
Másnap reggel újabb látogató érkezik. Illetve berobban… az ablakon.
- Rio?- kérdezem halkan, mire a komoly-kelekótya madár vidáman huhogva letelepszik a lábam mellett az ágyon. Leoldozom a levelet a lábáról, és halkan olvasni kezdem.- „ Szia! Kérdezted, hogy miért ért oda hozzád a levelem olyan gyorsan, hát az titok. Sőt, meglepetés! Annyit megsúgok, hogy nem vagyok a suliban, mert bizonyos okok miatt egy kis időre bezárt az iskola. Ne kapd fel a vizet, nyugi, eszemben sincs abbahagyni a tanulást. Emiatt nem kell aggódnod. Minden jót, és gyógyulj meg hamar! Ana”- ez a csaj fog a sírba vinni! Hiába rokon, ez nem változtat a dolgon. Azért mégis örülök, hogy közelben van, akkor is, ha sejtelmem sincs hogy merre. Estefelé betoppannak barátnőim is. Utánuk nem sokkal pedig… Sirius is. Eléggé meglepő dolog, de kedves tőle.
- Szia!- suttogja.
- Hali!- köszönök vissza.- Miért suttogsz?
- Suttogtam?- néz rám úgy, mintha életében először látna. Mármint engem.- Bocs, nem volt szándékos.- majd folytatja a padló bámulását.
- Km…- krákogok egyet, nem figyel.- Sirius, miért jöttél le?
- Tessék?- kérdez vissza. Mintha elvarázsolták volna!
- Na jó…- sóhajtok fel.- Kinyögnéd végre, mi bajod van?!- talán nem vagyok a legkedvesebb, de…- Rossz nézni, hogy olyan vagy, mint egy élőhalott. Nem is csinálsz semmit egész nap, csak mászkálsz, meg néha eszel!
- Nem…- kezdené.
- Ne akarj ellentmondani! Te is tudod, hogy igazam van! James mondta, hogy edzésekre sem mész le.- kis szünet. Várom, hátha mond valamit.
- Már nem érdekel…
- Micsoda?
- Semmi. Sem a kviddics, sem a tanulás, se mások piszkálása, semmi! - motyogja.
- Ezt most nem hallottam! Semmi nincs a világon, amit jobban szeretnél, mint terrorizálni másokat! Vagy a kviddicset! Miért mondod ezeket?- kérdezem csalódottan.- Jamesnek sem mondod el, mi bántja a lelked, és igenis aggódik! Csak saját magadnak ártasz az egész hallgatással!- egyre jobban elkeserít Tapmancs látványa. Majdhogynem belesüpped a székbe. Csak fogja a fejét, és mélyeket sóhajt.
- Hallottál már Voldemortról, ugye?- szólal meg rekedten, majd választ sem várva folytatja.- Nem véletlenül nevezik a Sötét Nagyúrnak. Amiket hallottál, hogy muglikat, félvéreket, és… mugli származásúakat kínoz, és öldös, mind… mind igaz.- hangja keserű, és néha elcsuklik. Megértem, tényleg elég visszataszító az ilyen.
- De hát, a te családod aranyvérű! Ha őket félted…- mondanám, de Sirius gúnyos kacaja elnyomja hangom.
- Félteni? Azokat a sznob…?- kezdi és egyre dühösebb lesz.- Ugyan! Soha nem fogok félteni olyan embereket, akik képesek ilyen szörnyűséget tenni!
- De mit?
- Anyám azt akarta, hogy… hogy álljak be Halálfalónak.- suttog újra, s bennem megáll az ütő.
- Ezt nem…
- Nyugodtan elhiheted! Az öcsém már beállt. De, az a legrosszabb, hogy Ő is keres!
- Hogyan? Hol? Mikor?
- Mikor alszom. Nem tudom hogyan. De már nem tudok különbséget tenni álom, és valóság között. – az egész ember icipicire húzza össze magát, és egész testében reszket. Mint egy gyermek éjszaka egyedül, aki fél a sötétben. Nem tudom, mit tehetnék, csak szótlanul ülök az ágyon, és féltve nézek rá.- Látom az arcát. Nem is arc, csak egy undorító fej. Vörösen izzó, kegyetlen szemekkel, és két orrlyukkal. Hív, mindig csak hív magához, és én hiába próbálok menekülni, mintha csak futópadon futnék. És előbb vagy utóbb mindig elkap! Lassan nem merek elaludni sem. Soha nem éreztem ilyet, és ez nem egyszerű félelem! Ez már rettegés!- keservesen elsírja magát. Jézusom, én még sose láttam sírni egy fiút sem. Kimászok a paplan alól, odalépek hozzá, és átölelem. Azt hiszem ez a legkevesebb, amit tehetek.- És mindig… mindig azt mondja, ha nem csatlakozom hozzá… titeket fog megölni!- nem engedem el, csak még szorosabban ölelem, és hagyom, had sírja ki magát.
- Ez mióta van?- kérdezem halkan.
- Pár hete, vagy másfél hónapja. Nem tudom, nem számolom!
- Értem.- nem szól semmit. Pár perccel később abbahagyja a sírást, és sajnálkozva nézi a pizsamámat.
- Ne haragudj, hogy eláztattam a pizsamád.- motyogja.
- Semmi baj!- mosolygok rá szelíden.- Miért nem szóltál hamarabb?
- Azt hittem bolondnak fogtok nézni. És veled is olyan dög-módon viselkedtem!
- Ugyan! Sajnálom, hogy azt mondtam, olyan vagy, mint a családod többi tagja!
- Nem te voltál az első, úgyhogy megnyugodhatsz!
- Korábban is elmondhattad volna, mi bánt! Akkor Samy-t is ezért „dobtad”?
- Nem dobtam, legalábbis nem akartam! Nem akartam bántani, sem bajba keverni.
- Nem kevered bajba! Egyikünket sem! Nem kell ezen rágódnod. Nyugodt szívvel elmondhatod a többieknek is!
- Te nem fogod?- kérdezi.
- Nem, barátom. Ez a feladat rád vár!
- Köszönöm szépen! Mindent köszönök!- még kábé egy órán át beszélgetünk, majd egyedül hagy. Sokáig rágom magam az elhangzottakon. Titkon reméltem, hogy amiket hallottam Voldemortról, csupán légből kapott mesék. Most azonban már ideje féltenem a családomat. Minden nap minden egyes percében gyötörni fog a gondolat, hogy én vajon mikor kapok fekete borítékot ezüst szalaggal átkötve.
Hétvégére rendbe jöttem, és a Madame kiengedett a „rabságból”. Éppen ebédelünk. Páran máris kapják a gyászüzeneteket, és néhol reggelente felhangzik a zokogás. Samyvel csak várunk, és rettegünk. Tudom, érzem benne is ott motoszkál a kérdés: Vajon mikor…? Néma csendben eszünk. Balra kellene forgatnom a nyakam, hogy lássam ki lép be éppen az ajtón. Nat villája hangos koppanással ér földet, és barátnőm csak tátott szájjal bámul valakit a hátam mögött míg Sam csak elmosolyodik. Az illető hideg kezével eltakarja a szemem.
- Na ki vagyok?- susogja a fülembe. Megpördülök a széken, és szembe találom magam…