16.- Jövőkép

Nat villája hangos koppanással ér földet, és barátnőm csak tátott szájjal bámul valakit a hátam mögött, míg Sam csak elmosolyodik. Az illető hideg kezével eltakarja a szemem.
- Na ki vagyok?- susogja a fülembe. Megpördülök a széken, és szembe találom magam…

- ANA!- sikítok fel. Bizony- bizony, fekete farmerben, és trikóban (februárban!) hosszú vörös hajú, fekete szemű nővérem áll immár szemben velem. Felpattanok, és Ana nyakába ugrok.- Hogy kerülsz ide?
- Hé! Higgadj le, előbb beszélnem kell Dumbledore-ral. Utána mindent elmondok, ígérem.- mondja, és elindul az igazgató felé. Utána szaladok, és megfogom a kezét. Nem szól semmit, csak rám mosolyog. Így kézen fogva sétálunk tovább. Csak a fél iskola bámul minket, de nem érdekel, mert nagyon régen láttam utoljára a nővéremet, aki csak öt perccel idősebb. Ezt sosem felejti el az orrom alá dörgölni, mikor találkozunk. Dumbledore érdeklődve pislog felénk.
- Elnézést a zavarásért professzor úr, de beszélhetnénk?- kérdezi Ana illedelmesen.
- Hát persze, kisasszony!- mosolyog Dumbi, és fel is áll az asztaltól. A Nagyteremből nyíló kis helységbe vezet minket. Elővarázsol három kényelmes széket, majd minket hellyel kínálva kérdezi testvéremet.- Nos, mit tehetek önökért?
- Mint azt tudja, uram, én Amerikában tanulok. Nos, az iskolát pár hete földig rombolták, a szó szoros értelmében. Voldemortnak igen hosszú a keze, és a jelek szerint az USA-ig is elér.
- Értem, és sajnálom.- hallom az igazgató nyugodt hangját, míg az én szívem majd kiugrik a helyéről. Az aggodalomtól, és a boldogságtól egyszerre.
- Számtalan diákot megöltek a Halálfalók, és még többet hurcoltak el, köztük a két legjobb barátnőmet is: Sarah Allent, és Tina Hudgens-et is. A bűnük csupán annyi volt, hogy a szüleik nem akartak átállni a sötét oldalra. Mindkettőjük tősgyökeres aranyvérű, vagy csak volt, nem tudom, mi van velük.- könnyek csillognak a szemében. Ismertem a két lányt, illetve csak egyszer találkoztam velük. Nagyon aranyosak, és jó volt a velük töltött idő. Igazából ők hárman a legjobb emberek, akiket valaha is ismertem. – A lényeg az, professzor, hogy nem szeretném abbahagyni a tanulást, és szeretnék átjönni a Roxfortba, ha van rá lehetőség.
- Amit mesélt Voldemortról, nem lepett meg, hiszen nálunk is „nyújtogatja a karjait”, ahogy mondta az előbb. Természetesen szívesen látjuk, mint diák! Holnap beszélek a tanárokkal, addig magukat leengedem a faluba megvenni a könyveket, és ami még szükséges. Ha minden jól megy, hétfőn már járhat is órákra.
- Hálásan köszönöm, uram!- áll fel Ana, és kezet fog az igazgatóval.
- Nincs mit köszönnöd. Isten hozott a Roxfortban!- mondja, mire mindketten elmosolyodnak, időt sem hagyva nekem, hogy felfogjam a dolgokat.
Sam rég nem látott barátként üdvözli Ana-t, később pedig hatalmas lelkesedéssel faggatja őt. Ebéd után felmegyünk a toronyba, és megmutatunk mindent. Mindenki furán néz Ana-ra, és egy darabig meg vannak illetődve, hogy talán kettő van belőlem. De hamar feltűnik a különbség: Ana szeme fekete, míg az enyém méregzöld. Hát igen, hiába vagyunk ikrek. Van ilyen. Később kabátot veszünk magunkhoz, és lesétálunk az udvarra, csak a nővéremmel.
- Örülök, hogy itt vagy.- mondom halkan.- Régen láttalak, pedig a testvérem vagy. Nagyon hiányoztál.
- Látod? Hiába vagyunk ikrek!- mosolyog. Nyoma sincs a régi enyhe távolságtartásnak. Sokkal közelebb érzem magamhoz, mint eddig bármikor.
- Elmeséled?- kérdezem óvatosan, miközben a tóparti kis sziklák felé vesszük az irányt.
- El. De nem most, ne haragudj.- sóhajtja, lehajtja a fejét, és halkan sírdogálni kezd. Mintha tőrt szúrna valaki a szívembe. Sosem sírt előttem, és én emiatt mindig felnéztem rá. Mindig ő volt a nagy tesó, aki mindentől megvéd, aki mesél, ha kéred, és aki a legerősebb a világon. Úgy látszik, a jég róla is leolvadt.
- Semmi baj.- motyogom. Átölelem, és ő olyan szorosan kapaszkodik belém, mint eddig soha. Arra gondolok, hogy most én leszek az ő támasza. Segítek neki továbblépni, bármi áron.
- Hol voltál eddig?- kérdezem, mikor megnyugszik.
- Otthon. Anyáéknál. Majdnem szívrohamot kaptak, mikor megláttak a kapuban.- vigyorodik el.- Petunia sírva rohant a szobájába, és ezt kiabálta: „Ne! Haza jött a másik idióta is!”. Kellemes fogadtatás volt, mondhatom. Később anya sírva fakadt, amikor elmeséltem miért jöttem haza. Apa meg csak komoran hallgatott. Valami nincs rendben otthon.- vág savanyú képet.
- Kicsit le vagy maradva! Majdnem egy éve nincs rendben valami, és azt hiszem, el fognak válni. De talán jobb is lesz úgy. Nem hallottad őket veszekedni?- kérdezem, s ő csak a fejét rázza.- Remeg a fal az ordítozástól, volt hogy anya földhöz vágott pár tányért, apa meg egy-két vázát. Azután apa elrohan otthonról, és már csak a becsapódó ajtót látod. Röviden ilyenek.
- Régebben nem voltak ilyenek, legalábbis mikor utoljára otthon voltam.
- Tudod, három év sok idő. Nekik elég volt megutálni egymást. Vagy ha ez nem utálat, akkor nem tudom mi…- sóhajtok.
- Ha elválnak, vagy más… Neked eszedbe jutott már, mi lesz, ha…?- kérdezi rémülten pislogva, s csak komoran bólintok.- Akkor végképp egyedül maradunk, bár neked itt vannak a barátaid.- suttogja, és megint elerednek a könnyei. Kicsit félek a választól, de tudnom kell…
- És Matt? – Ana egy pillanatra abbahagyja a zokogást, és fájdalommal teli pillantással néz rám.
- Megint játszotta a nagyfiút!- motyogja nagyon halkan.- Milliószor kértem: Tanuld meg befogni a szád!- de mindig csak leintett. Négy éve igyekeztem leszoktatni erről a „mindenkit meg tudok védeni”- típusú rossz szokásról, mondván egyszer még otthagyod a fogad. Hiába kértem szépen, vagy csúnyán, mondtam ezerszer, hogy szeretem, fenyegettem, hogy magára hagyom. Semmi értelme nem volt. Tudta hogy szeretem, ezért már nem akarta elhinni, hogy valóban képes lennék szakítani vele. Csak járt a szája, az egyik csuklyás alak megunta, és… megölte.- fejezi be rekedt hangon. Nem sír, nem hisztizik, most már üres tekintettel mered maga elé. Nem ölelem magamhoz, tudom, úgysem kér most belőle.
- Tudod, mindig felnéztem rád. A nagy, erős és bátor Ana Evans. Megvédtél minket, és mindig felvetted a lelki szemetes szerepét, mikor arra volt szükség. Mégis, minél idősebbek vagyunk, a te lelki erőd lassan semmivé foszlik. Hálás lennék, ha mostantól nekem kéne rád vigyáznom, legalább keveset törleszthetnék. Nem tudnád felfogni mennyi jót kaptam tőled!- mosolygok, de mereven a tó felé fordulok. Érzem, engem bámul, rákacsintok, és némaságba burkolózunk. Így a legjobb.
Bőven sötétedik már, mikor visszamegyünk a kastélyba.
- Nem jöttök enni?- kérdezi Natalie a Nagyterem előtt. Ana bólint, hát mi is belépünk. Az asztalhoz sétálva leülünk, és a többiek vidáman beszélgetnek. Újra végiggondolom a délutáni beszélgetést, és el sem hiszem, hogy tényleg elárultam Ana-nak, milyen hálás is vagyok neki! Ez mindig csak a saját kis titkom volt. Eszembe jut Kim, és a bátyja. Talán nekik is kellene szólnom.
- Mindjárt visszajövök.- motyogom. Felpattanok, és odarohanok Adrian-hez. Ő éppen magába roskadva piszkál egy krumpli darabot a tányérján.
- Ártott valamit a kaja?- hajolok a füléhez. Ijedten ugrik fel, minek következtében lefejeli az állam. Fogaim hangosan koccannak össze.- Áh… Köszi!- nyögök fel.
- Ne haragudj!- kiáltja. Sajnálkozva néz rám.
- Semmi gáz, nyugi.- mosolyodok el.- Valami baj van?
- Csak a szokásos, de mindegy. Mit akartál mondani?
- Csak meg akartam kérdezni, hogy vacsora után nem akarsz-e átjönni? Van egy meglepim!- kacsintok rá.
- Milyen meglepetés?- kérdezi gyanakvóan.
- Két lábon járó, fekete szeme van, és ugyanúgy néz ki, mint én.
- ANA?- kérdezi elkerekedett szemekkel, mire csak vigyorogva bólintok.- De hogyan? És mikor?
- Hát, ha átjössz, elmondja!
- Oké, negyed óra. Kim tudja?
- Még nem.
- Értem. Megvársz kint?
- Persze, siess!- köszönök el, és visszasétálok a többiekhez. Hiába mondtam már Jamesnek, hogy ki az a srác, most is elég féltékenyen pislog. Nem kérdezem meg mi baja, csak rákacsintok. Kicsit bolondnak néz, de nem veszem a szívemre.
Mikor Adrian elindul az ajtó felé, barátaim már régen leléptek.
- Majd megyek!- mondtam nekik, majd gyors puszit nyomtam volna James szájára, de sértődötten elfordította a fejét.- Hát jó.- sóhajtottam, és leléptek. Unokabátyám után én is elhagyom a termet.
- Mehetünk?- kérdezem. Ő csak bólint.
- Mi baja van Jamesnek?- kérdezi zavartan.
- Ó! Semmi különös. Asszem csak féltékeny, de majd elmúlik!- vigyorgok rá.
- És ha mégsem?
- Erre nem gondoltam… de ilyen még nem fordult elő.- nézek rá.- Hiába próbálkozol, nem tudod elvenni a kedvem, semmitől!- figyelmeztetem.
- Eszembe se jutott ekkora gonoszság!- mentegetőzik.
- Helyes, fogd be a füled.- kérem a Dáma elé érve. Gyorsan kimondom a jelszót, majd berángatom unokatesómat a klubhelységbe.
- PERSZE! EZT EL IS KELLENE HINNEM?- kiáltja Sam ingerülten. Csak tátott szájjal bámulok rá.
- Csak ha akarod.- válaszol Sirius.
- Nem akarom!- veti oda dühösen barátnőm, és felrohan a hálóba.
- Öt perc.- motyogom Adrian-nek, és elindulok Sam után.- Ülj le addig!- kiáltom még hátra. Samy a szoba közepén tombol. Nem sír, nem hisztizik, csak tombol. Mindent, ami a kezébe kerül, földhöz vág.
- A BÖGRÉMET NE!- kiáltok fel, mire ő csak összerezzen, és óvatosan lerakja a bögrémet. Kezébe vesz egy üveg tintát, és az ajtóhoz vágja. A kék lötty folyik végig az ajtón, lefelé. – Lehiggadtál?- pislogok rá.
- Nem!- mordul fel.
- Oké, akkor szólj, ha igen és beszélünk!- motyogom, és gyorsan kislisszolok a szobából. A klubhelységben pont akkor ugrik Kim Ana nyakába, mikor lelépek az utolsó lépcsőfokról. Mosolyogva a falnak támasztom a hátam. Pillantásom Jamesre siklik. Kedvesem éppen szúrós pillantásokkal illeti unokabátyámat, és minden más srácot, aki elmegy mellettem.
- Minden oké?- simítok végig a vállán a háta mögött állva.
- Ja.- morogja, és felrohan a szobájukba. Kérdőn nézek Siriusra, de ő is csak értetlenül pislog. Megvonom a vállamat, és odasétálok rokonaimhoz. Kicsit fancsali képpel hallgatom őket. Hogy miről beszélnek, az nem jut el az agyamig. Ahhoz oda kellene figyelnem, de túlságosan is leköt James bunkósága. Nem értem, hiszen semmi rosszat nem tettem és ő sem. Sőt, más sem! Hacsak tényleg nem ő a hunyó. Nem, ezt nem hiszem. Hiszen képes lett volna megesküdni.
- Még maradsz?- kérdezi Ana két ásítás között.
- Hm? Adrian?- kérdezek vissza zavartan.
- Már elment. Órák óta csendben gubbasztasz. Jól vagy?
- Persze.- próbálok mosolyogni.- Menj csak aludni, még maradok.
- Jól van.
- Jó éjszakát!
- Jó éjt… legalábbis próbálj meg aludni!- tanácsolja.
- Sosem tudlak átverni, igaz?- s ő csak nemet int a fejével. Gyorsan megölel, majd eltűnik a lépcsőn. Olyan, mintha kattogna az agyam. Már nem csak James miatt, hanem Ana miatt is. Gyökeresen megváltozott, és tudom, van valami, amit nem árult el. Nem értem miért titkolózik előttem mindenki. Miért nem lehet az arcomba mondani a dolgokat? Szép jövő vár így. Lassan azt is el kellene döntenem, mi leszek, ha nagy leszek. Alig négy hónap van még hátra a suliból, és aztán? Mihez kezdünk majd? Mi lesz velünk? Ahová én szeretnék menni továbbtanulni, az az iskola Franciaországban van. Jó, nem olyan hú de nagy távolság. Mégsem sírhatom ki magam bármelyik barátnőm vállán ráadásul nem, amikor kedvem tartja! És James? A többiek? Te jó isten… A legjobban most James bánt. Tényleg nem értem, mi baja van! Az látszik hogy féltékeny, de nincs is rá oka. Nem gondolom, hogy a múlt heti torta a gondja. Az egész hetet a Gyengélkedőn töltöttem, esélyem sem lett volna megcsalni. Másrészről meg, eszemben sincs megcsalni. Még egy darabig bámulom a parazsakat, aztán elalszom.
Álmomban egy kör közepén térdelek, és a szememből patakzik a könny. Rengetek csuklyás alak vesz körbe, és mindegyik gúnyosan nevet.
- Egyszer úgyis megöllek!- sziszegi egy hűvös, idegen hang. Az illető egy rántással talpra állít, majd maga felé fordít. Megrémülök a vörösen izzó szempártól. Nem egy ember arca, hanem egy kígyóhoz hasonló valami. Biztosan tudom, ő Voldemort. Magas, és nagyon vékony alkatú, mégis, oly hatalmas erő birtokosa. Sikításom belevész a Halálfalók kegyetlen kacagásába…
Valaki idegesen próbál felébreszteni. Védekezésként ütök és rúgok egyszerre. Nem tudom ki az, de jelen pillanatban nem is érdekel. A valaki karomat lefogva szorosan magához ölel, nem törődve a rúgásokkal. Abbahagyom a kapálózást, és hangosan sírok tovább. Nem érdekel, ki az, aki próbál csitítani. Nem érdekel, hogy próbál csitítani. Remegek a félelemtől, és soha többé nem akarom kinyitni a szemem. Nem érdekel, mi baja van James Potternek. Az sem érdekel, hogy mit titkol a nővérem, semmi! Viszont kezdem érteni, miről beszélt Sirius. Akárhová is próbálnánk menekülni, előbb-utóbb úgyis megtalálna. Nem akarok még meghalni, pláne nem egy „ilyen” keze által! Nem is fogok! Ha kell, megvédem az életemet, bármi áron! Harcolni fogok, amíg van erőm, és segíteni annak, aki már megpróbálta. Akkor is, ha rettegek Tőle. Ha szétesek a remegéstől, mikor vele szemben fogok állni, akkor sem hagyom magam csak úgy pikkpakk megölni. Ahhoz Voldemortnak is korábban kellene felkelni reggelente. De ennek még nem most jött el az ideje. Azt hiszem, most még nyugodtan zokoghatok, és remeghetek. Valamint félhetek. Aztán a többi majd jön… jön magától.
Miután már majdnem kisírtam a szemem, felnézek. Nem lep meg a dolog, hogy Sirius szorít magához erősen. Nem szólok inkább semmit, csak mélyet sóhajtva vállába temetem az arcom. Nyugtatóan simogatja a hátam.
- Mit álmodtál?- kérdezi pár perc múlva.
- Hasonlót, mint amiről beszéltél.- bújok elő.
- Értem.- mondja. Szemeiben már nyoma sincs a korábbi pajkos fénynek. Mostanában már csak kifejezéstelenül bámul a semmibe. A szívem gyorsabban ver, ahogy Sirius arca közeledik az enyémhez. Tudom, hogy ami most fog történni, az nem helyes és hogy bárki megláthatja. Akkor is, ha az éjszaka közepe van, ez itt nem akadály. A következő pillanatban ajka az enyémhez ér. Csókja bátortalan, de édes, nem siet. Egyáltalán nem úgy csókol, mint James. Kezdem azt hinni, hogy ő már csak megszokásból csókol meg.
Egy ajtó csapódása vet véget az édes álomnak. Az eeimben megfagy a vér, és rémülten pislogok magam elé.
- Mond, hogy nem ő volt!- suttogom, de Sirius ugyanolyan kétségbeesett tekintettel válaszol.- Jézusom, ebből hogy fogunk kimászni?- legszívesebben felakasztanám magam. Ilyen nincs!- Ez ugye nem velünk történik? Az előbb, ugye nem csókoltál meg?- tudom, kérdéseim ostobák, és feleslegesek. Mégis, amíg kapaszkodónak érzem őket, addig nem számít.
- Én… én… Ne haragudj!- nyögi ki Tapi.
- Semmi… Asszem megyek hányni!- valóban kavarog a gyomrom. Saját magamtól van hányingerem. Megeskettem volna Jameset, hogy másra rá sem néz, erre én… Szerintem ez inkább említésre sem méltó. TE JÓ ÉG! És ha Sam megtudja?! Úranyám.- Ekkora szart kavarni!- nyögöm, majd felrohanok a szobába. Ezek után nem kétséges: James már nem az enyém.
Sose gondoltam, hogy egyszer idáig süllyedek. Na nem mintha Siriust okolnám. Hanem úgy az egész szituációval vannak problémáim. Kicsit morbid dolog. Amin elalvás előtt gondolkodtam, hogy mi lesz velünk a jövőben, most inkább hagyjuk. Az egész kártyavárként omlott össze pár pillanat alatt. A legrosszabb az egészben az lehet, hogy… élveztem Sirius csókját! Milyen némber vagyok én!