Ha mást nem is, egyvalamit biztos elmesélek majd az unokáimnak: életem első sorsfordító eseménysorozata előtt kereken egy nappal büntetőmunka keretében kupákat pucoltam egy poros teremben.
Nem egyedül; Siriusszal.
Meda és Cat is, csak ők két emelettel fentebb.
Előző este kiderült, McGalagony vagy kifinomult női megérzéssel van megáldva, vagy rengeteg besúgóval, mert amint a hajánál fogva lábra rántottam Anne Cole-t, és kétszer barátságosan a falhoz kentem, betoppant a szóban forgó házvezető tanárunk.
Meda és Cat abbahagyta a hangos drukkolást – mint az álmukból felvert, és a korlátnál ácsorgó Griffendél ház tagjainak nagy része -, Sirius meg az őt pocskondiázó Scott püfölését, és mind a tanerőre meredtünk.
- Megtudhatnám, mit művelnek önök ilyen későn?
Hát nem kedves? Imádjuk is ezt a tanárt! Nem csak azért, mert helyzetünkre való tekintettel közös programra osztott be bennünket Siriusszal, de még a véres verésre betoppanva se azt kérdezte, hogy ugyan vajon hogy képzeljük, hogy két diákot csak úgy ölünk, hanem azt sérelmezte, hogy milyen későn.
Továbbá megtettem életem Nagy Dobását, melyért valószínűleg a mennybe jutok, de legalábbis gazdag, boldog emberként születek újjá.
Mikor ugyanis McGalagony szép sorban mindenkitől megkérdezte, benne van e a keze eme két tanuló ellen irányuló terrortámadásban, elsőként jelentkeztem, mondván én találtam ki, és rosszul látja, hogy Medának bármi köze is lenne az ügyhöz.
Aztán ügyesen bemártottam Lilyt is, aki természetesen mindenben segített, önszántából, dalolva. Szegény lány úgy megrökönyödött, hogy szólni sem bírt, csak tátogott, mint egy partra vetett hal.
Hogy mi értelme volt ennek? Hát csak Potterrel tölti az estét kettesben a harmadik emeleti „mindenes teremben”… (Mert Ágas – style by Sirius – tévedett. Nem a dumámmal, hanem a cselekedeteimmel érem el, amit a fejembe vettem.) Lehet, hogy egész idő alatt veszekedni fognak. Sőt, biztos. Lehet, hogy Lily ezért a húzásomért soha többet rám se fog nézni, de még örülhetek is, ha hajlandó jövőre egyáltalán egy szobában lakni velem. Nem érdekel. Potter szereti, én ígéretet tettem neki, hogy csinálok valamit, Lily pedig előbb-utóbb belátja majd, hogy nem akartam rosszat. De ha nem, az sem baj. Ezúttal teljes mértékben James pártját fogom, mert a plátói szerelem hosszú távon nem kifizetődő, ő meg ráadásul pasi, aki képes belebetegedni, ha férfiúi egóját sokáig érik folytonos támadások az ellenkező nem tagjától.
Na, erről ennyit.
Mondjuk, ha már úgyis témánál vagyok, illő, hogy megemlítsek mindenkit, ezért megjegyezném azt is, hogy életemben nem láttam még két olyan lányt – Meda és Cat -, akik kacarászva, vidáman vágnak neki egy hosszú órákig tartó, szünet nélküli pucoláshoz, melyet büntetésként szabtak rájuk, ők mégis inkább viccnek fogták fel. Ja, meg okuk volt elbliccelni az arra az éjszakára betervezett mágiatöri ismétlést.

Szóval ott tartottam, hogy Siriusszal kettesben takarítottuk a javarészt James Potter névvel ellátott díjakat, kupákat, amikor az a több méteres polc, melynek tetejét egy székre állva poroltam, megingott, és kis híján rám borult.
Hála azonban ügyes lábtechnikámnak, csak annyira dülledt meg, hogy csupán néhány könyv hullott le róla. (Hát vagy kétszáz, de nem szabad elfelejteni, hogy ez varázsvilág, szóval lehetséges, hogy egy két méter széles, öt méter magas szekrényen elférjen legalább ezer, de minimum ötszáz kötet.)
Vigyorogva, mint aki jól végezte dolgát, leugrottam a székről, és a fejét csóváló Siriushoz léptem.
- Ezt bizony két hét alatt se rámoljuk össze pálca nélkül – állapította meg.
- Nem hát, mivel mi lusta népség vagyunk – idéztem Frics szavait.
Összevigyorogtunk, csókot váltottunk. Aztán kimerülten elterültünk a kupacon és úgy tettünk, mintha a csillagokat látnánk a plafon helyén.
Időnként kiszedtem a hátsóm alól egy-két kósza remekművet, mert nyomtak, és a sarokba hajítottam őket, ahol rövidesen újabb halom nőtt ki a földből. Ezt bámulva megakadt a szemem egy vékonyka, fekete füzetecskén.
Napló volt az, nem egyszerű füzet.
- Uramisten – nyögtem, és négykézláb araszolni kezdtem felé.
- Mi az, mit találtál? – ült le mellém Sirius is.
Csak tartottam a kezemben a könyvecskét, forgattam, néztem rajta az ismerős repedéseket, és a monogramot: „A.R.”
Észre se vettem, mennyire remeg a kezem, csak amikor Sirius megszorította az egyiket. Hirtelen elfolyósodott a világ; szemeimbe könnyek gyűltek, szám remegni kezdett.
- Ez Aidáé volt – motyogtam halkan. – Az ő naplója. Egy kiárusításon vette, mikor tizennégy volt. Az első dátumon is látszik, hogy annyi idősen kezdte írni…
- De hogy a francba került ide? – tette fel a nagy kérdést Sirius.
- Nem tudom. – visszatettem a halom tetejére. – Lehet, hogy tévedek, és nem is az övé.
- De…
- Nézd, Dumbledore biztos nem ok nélkül tárolja itt! – mert ugye, mint minden könyves, díjas terem, úgy ez is legfőképp az igazgató örömére épült a kastélyban.
- Nem – hagyta rám párocskám. – Nem értem. Ha ez az unokanővéredé volt, mit keres ITT?
Na igen. Jó kérdés. De ez akkor is az övé. Millió ugyanilyenből ráismernék erre a darabra, annyit csórtam el előle, míg élt.
Persze soha nem olvastam bele. Annyira szerettem őt gyerekként, hogy nem bántottam volna meg felesleges kíváncsiskodással.
Bárki rosszindulatú vicce legyen is ez, de a napló itt van előttem.
Percek, vagy órák teltek el, nem tudnám megmondani, és én csak térdeltem a padlón, szemeztem a fekete könyvvel, és nem éreztem mást, csak szúró fájdalmat belül.
Végül Sirius, ki pasi volt, tehát természetéből adódóan türelmetlen, felkapta a naplót, és belelapozott.
És csak pörgette a lapokat oda-vissza, bele-beleolvasva az oldalakba.
- Ez tényleg az övé volt – bólintott kifejezéstelen arccal. A kezembe nyomta a füzetecskét. – Olvasd csak, rengeteget írt rólad.
- Ne – toltam el a kezét. – Ne add ide. Olcsó hamisítvány.
- Vagy Dumbledore egy újabb titkos jótéteménye – jegyezte meg kinyitva Aida féltett kincsét. – És azt hiszem, értem, miért intézte úgy, hogy megtaláld ezt. – elvigyorodott. – Mert egy több száz éves szekrény nem szokott egy kis portörléstől csak úgy billegni…
- Nem értelek.
- Olvasd! – nyomta a kezembe.
Az utolsó oldalon volt kinyitva; az utolsó bejegyzésnél. A dátum szerint két nappal a halála előtt írta, pontosan, az utolsó sorig teleírva a legutolsó lapot is.
Sokáig fel se fogtam, mit olvasok. Olyan erős zokogásroham tört rám az ismerős írás láttán, hogy csuklani kezdtem, és vagy tíz percig abba se hagytam.
Sirius magához szorított, elsuttogott egy „ne haragudj”-ot, és megpróbálta elszedni tőlem bánatom tárgyát. Nem engedtem.
Lehet, hogy Dumbledore tette. Mindegy. A lényeg, hogy itt van.
Annyiszor törtem már azon a fejem, főleg Trini temetése után, a szürke időszakomban, hogy mit írhatott utoljára Aida, mire gondolhatott a végén. Biztos azt, hogy fél. Hogy bármit megtenne még egy napfelkeltéért. Az egész életét újrakezdené, csak hogy kicsit maradhasson még a szülei kicsi lánya, húga érett nővérkéje.
Mint én Jemé.

Ó, Aida, úgy hiányzol!
Durván letöröltem a könnyeimet, és végre azon voltam, hogy felfogjam a sorokat.

Ez mind az övé, futott át az agyamon. Még fél percre visszakapom őt, hogy aztán végleg elengedjem. Talán más lesz utána minden. Talán ezen az oldalon megtalálom minden kérdésemre a választ.

„… igazuk volt az orvosoknak; nem fáj semmi. Nem is fájt sose. Jemima többet kínlódik az évi tüszős mandula gyulladásával, mint én a rákkal.
Nem szokásom hazudni, de nem fogom azt írni: félek. Vicát féltem. A lányokat, és anyuékat. Főként Vicát. Tudom milyen; makacs, magába zárkózott. Nem komoly, csak retteg a magánytól. Ha én elmegyek, neki nem marad senki, akit követhetne… aki vigyáz rá.
Másokat nem féltek. Trini erős. Gyászol majd, de túl lesz rajta. Jemimát Vica fogja életben tartani. Anyuék egymást.
Folyton az jár az agyamban, hogy nem mondtam el Neki, mennyire szeretem. Pedig tudnia kellett volna róla. Lehet, hogy akkor minden másképp alakul.
Akkor tudta volna, hogy viszont szeretem.
Akkor most boldogan halnék meg.
És ez az, amitől féltem Vicát. Ő pont olyan, mint én. Sosem mondani ki… előbb harapná le a nyelvét, semmint elismerje: szüksége van valakire.
Félek, ha egyszer szerelmes lesz, nem szabad, hogy úgy szúrja el, ahogy én. Mert vannak dolgok, amiket ki kell mondani.
Tudnom kellett volna.
De majd legközelebb.
Nem azt sajnálom, hogy nem mondtam el neki; talán rájön magától is. Majd Trini elmeséli neki, ha megteszi, amit kértem tőle, és Vica tizennyolcadik születésnapjára odaadja neki a naplómat.
Igazából azt sajnálom, és rovom fel az életnek, hogy nem adott nekem annyi időt, hogy az első szerelmét megéljem.
Hogy tehessek arról, hogy ne kövesse el az én hibámat.

Hát íme, Vica. Tizennyolc lettél; felnőttél. Hiányzol, tudod? Ne félj, ott vagyok veled. Míg élsz, ott leszek veled.
Sosem vagy egyedül, Vic, sosem. Vigyázok rád, bár te ezt nem érzed, én mindig veled vagyok, legyél bárhol, tegyél bármit. Bár most elmegyek, s tudom, hiányom mély sebet majd ejt rajtad, tudd, azzal a reménnyel köszönök el tőled, hogy találsz valakit a világban, aki annyira fog rád vigyázni, ahogy én teszem, s tettem volna, ha lehet.
Szeretlek, prücsök.
Ne feledd ezt kimondani majd te sem!”

Szakadozó sírással kutattam a következő sor után, de a könyv betelt.
Aida végleg elköszönt.
Sirius némán átkarolta a vállam. Bőgve hozzábújtam, fél perc alatt szétáztattam a pulcsiját.
Elengedtem őt.

- Neked is üzent ezzel, tudod?
- Hogy érted?
Az utolsó könyvet is visszavarázsoltam a szekrényre, számolva azzal, hogy McGalagony további kétheti büntetéssel fog sújtani, amiért mágiát használtam a büntetés alatt.
- Sirius, te vagy az, aki vigyáz rám – közöltem megcsappant határozottsággal.
- Tudom.
Már csak Aida naplója hevert a padlón. Lehajoltam, felvettem. Lesimogattam a port a fedeléről.
- Fura. Majdnem én is a sorsára jutottam. – lenyeltem egy gombócot a sokból, mely a torkomat szorította.
- Majdnem – ismételte Sirius.
- Szeretlek – mondtam ki egyszerűen, a szemébe.
- Én is szeretlek téged – felelte ő, magától értetődően.
Erre a könyv, melyet még mindig a kezemben tartottam, elhalványult, majd szép lassan eltűnt.
- Ho… hol van? – csuklottam.
- Nyugodj meg, csak visszakerült a helyére – karolt át hátulról kis szerelmem, és belepuszilt a nyakamba. Ölelésétől valahogy azonnal ellazultam. Megnyugtatott a közelsége.
Hogy nem vagyok egyedül.
Hogy ott van velem, és sosem hagyna magamra.
És évek óta most először éreztem, hogy ha egyedül kellene kitakarítanom a kastély valamennyi termét, akkor sem félnék, mert ott sem lennék egyedül.
Aida velem van.
Ott van a szívemben, a lelkemben, a fejemben, és a döntéseimben.

Ennyi pedig számomra elég.