Tehát felvettek az aurorképzőbe, összejöttem James-szel. Lehetne ennél szebb a suli vége és a nyár kezdete? Csak az a baj, hogy haza kellett menni. A Roxfort Expresszen mind egy fülkébe ültünk be, és halkan beszélgettünk.
- Az anyám írta, hogy idén nyáron Olaszországba megyünk – mondta James, majd adott egy puszit az arcomra. - Nincs kedvetek eljönni?
- De! - mondta Lana. - Mi úgyse utazunk idén el!
- Engem is elengednének – mondta Remus. Sirius vigyorogva bólintott, de Peter csak a földet nézte.
- Féregfark? - kérdezték tőle.
- Engem nem fognak elengedni. Az apám barátjának a boltjában fogok dolgozni nyáron, hogy aztán elmehessek ősszel tanulni Írországba. - Mindenki elhallgatott, majd az én szerelmem hozzám fordult.
- És te, édes? - kérdezte.
- Én sem tudok menni. Ez az utolsó nyarunk együtt a szüleimmel. Azt hiszem, elutazunk egész nyárra.
- Hova?
- Spanyolországba. Barcelona, Madrid, Sevilla. Ott fogom magam süttetni a spanyol tengerparton augusztus 20-ig.
- Már féltékeny vagyok. Tudod, hogy hány pasi fog beléd szeretni ott?
- Nem tudok spanyolul – mondtam, majd megcsókoltam.
- De azt csak érted, hogy „Mi amor”! - Elkezdtem nevetni.
- Nem foglak megcsalni, túl sokat jelentesz nekem – mondtam. Mire elmosolyodott, és magához ölelt. A többiek csak mosolyogva néztek minket. - Mit bámultok! - rivalltam rájuk vidáman.
- Olyan édesek vagytok! - mondta Lana, mire elkezdtem nevetni. Ekkor kinyílt a fülke ajtaja, és Jenny nézett be rajta. Mögötte ott volt Jamie is. Egymásra találtak. Egészségükre.
- Ez a fülke foglalt, Cole – mondtam, mire meghökkenten nézett rám. Sose hívtam a vezetéknevén. Bólintott, majd a pasijával együtt továbbálltak. Nem, Jenny azóta sem viselkedett úgy, hogy meg tudjunk neki bocsájtani, pedig egyikünk sem haragtartó. Ezek után egy ideig csendben utaztunk tovább, majd lassan elkezdtük felidézni a hülyeségeinket a Roxfortban. Végül is többet nem láthatjuk, mint diákok. A végén még egy könnycseppet is letöröltem a szemem sarkából. Hét évig volt az otthonom, a világom. Most mit kezdek majd? Hogyan tovább? A többieknek olyan könnyű, a barátaim mind aranyvérűek vagy félvérek, legalább egy szülő tudja, mit kell tenni, de én? Olyan elveszettnek érzem magam... James átölelt, mire elmosolyodtam. Vagyis, a fenéket vagyok elveszett, itt vannak a barátaim, akik segítenek nekem, ha gondom lesz.

A vonat lassú méltósággal megállt, mi pedig leszálltunk. Elkezdtem nevetni.
- Mi az? - kérdezte James.
- Amikor felszálltam, álmodni sem mertem volna, hogy veled szállok le – mondtam. Adott egy puszit az arcomra, majd lesegített a vonatról. Hát, itt volnánk, el kell búcsúznunk. A szüleim odakint várnak rám. James szülei az oszlopnál álltak.
- Legkésőbb szeptemberben találkozunk – mondta, majd megcsókolt. - De hogy élem túl?!
- Úgy, ahogy én – mondtam. - Nagy levegő, sok erő, és gondolj arra, ha túléled, én várok rád...
- Bár már szeptember lenne – mondta.
- Ezt még tőled nem hallottam – nevettem, majd átöleltem. - Írok majd levelet.
- Én meg válaszolok. - Még egyszer megcsókoltuk egymást, majd elindultam kifele a peronról. Anyáék már tényleg ott vártak. Apa segített betenni a kocsiba a ládámat, majd elindultunk haza. Még így is vagy fél óra az út ki Londonból. Aztán a főút, végül az a kis városka, ahol lakom: Evanhoe. A főutca legszebb háza a miénk. Két emeletes, fehér falú, szép ház. Az ablakaiban virág nyílt. Megálltunk a ház előtt, majd bementünk. Mikor felértem, kinyitottam a szobám ajtaját. Olyan volt, mint amikor itt hagytam. Hamarosan amúgy is kiköltözöm innen. Lanával megbeszéltük, hogy kibérelünk egy lakást az Abszol úton, és ott fogunk lakni. Ó, azok a szép álmok, az egy másik dolog, hogy miből fogjuk fizetni... Leültem az ágyamra, és kicsomagoltam. Kivettem a párnát is, amit a húgomtól kaptam. Végigsimítottam rajta a hímzett írást, pont amikor belépett az ajtón.
- Szia! - köszönt zavartan. A karján az a karkötő volt, amit karácsonyra adtam neki. - Anyáék mondták, hogy itthon vagy.
- Szia! - köszöntem vissza. Majd zavartan letettem a párnát az ágyra. - Köszönöm az ajándékot – mondtam, és felálltam.
- Én is – mosolygott rám. - Nagyon tetszett. - Mind a ketten zavartak voltunk, aztán hirtelen, nem is tudom, honnan jött, de megöleltük egymást, mint a jó testvérek. Ilyet hét éve nem tettünk. Aztán elengedtük egymást, és egymásra mosolyogtunk.
- Na, végre! - mondta anya, majd továbbállt az ajtóból. Most megint jó testvérek vagyunk? Csak nem nőttünk fel? Borzalmas! Anya hirtelen visszajött. - Ja, Lily, holnap indulunk Madridba, készítsd össze a dolgaidat. - Hát igen, ez így megy. A szobámban alig töltök több időt, mint pár napot évente. Elég lenne a vendégszobában aludnom, de az idei nyáron még össze kell szednem az összes dolgomat, hogy majd, ha meglesz az új lakás, átköltözhessek, meg aztán még anyáéknak is meg kellene említeni ezt a dolgot. Anya adott két bőröndöt, én meg bepakoltam. Nem volt nehéz. Minden fontos ruhám a ládámban volt, kivéve a fürdőruhát, meg egy-két nyári holmit. Talárt nem raktam el, minek, ellenben a pálcámat becsomagoltam a kézitáskámba. Varázslók alap tanítása: a pálcád mindig tartsd magadnál! Bár ez a szabály is csak Voldemort feltűnése óta volt érvényben. Ő meg a halálfalói ellen fogunk harcolni, ha majd kitanultuk az auror szakmát.

Este vacsora, kellemes hangulat. Mindenki faggat, találtam-e már magamnak valakit. Addig ostromoltak, hogy kénytelen voltam bevallani: találtam.
- És milyen? - kérdezte Petunia csillogó szemekkel. Remélte, hogy rosszabb, mint az övé. Na jó, ez gonosz volt, de igaz. Pet barátja a szomszéd Vernon Dursley. Régebben mind a ketten utáltuk a nővére miatt. Imádta a kutyákat, és volt pár harapós ebe is, azok meg rám voltak szállva. Petuniára is, de Vernon teljesen bele volt zúgva. Most meg járnak. Visszataszító!
- Aranyos – válaszoltam. Anya rám mosolygott.
- Magas, fekete?
- Igen – sóhajtottam. Persze, mintha anyának már kisírtam volna a bánatom e téren, még tavaly.
- Szemüveges, és Jamesnek hívják? - folytatta nyugodtan.
- Igen, ő! - mondtam.
- Na, és hogyan? Tavaly még azt állítottad, hogy rád se hederít!
- Azóta eltelt egy év, anya! - mondtam, majd felsóhajtottam. - De egy micsoda év! - összeborzongtam. - Tényleg, felvettek az aurorképzőbe.
- Aurorképző? - kérdezte apa.
- Az a varázsvilágban olyasmi, mint a rendőrakadémia – mondtam, apa bólintott.
- Derék. Ott tanulsz tovább?
- Aha, és arra gondoltam, hogy beköltöznék Londonba. Egy barátnőmmel. Ő is oda fog járni, és mivel nem bentlakásos, muszáj közelebb laknom a sulihoz.
- Értem. Természetesen, ha muszáj, támogatunk, igaz, Jack? - mondta anya. Apa szomorúan rám mosolygott és bólintott.
- Reméltem, hogy miután elvégzed az iskolát, többet láthatlak, de hát kénytelen vagyok belenyugodni, hogy az én kis Tündér Liliomom felnőtt. Ahogy sajnos, a másik virágszál is fel fog. - Petúniával összemosolyogtunk. Apa nagyon szeretett minket, pedig világéletében fiút szeretett volna. Minél jobban vágyakozott egy fiúra, annál jobban szeretett minket is. Tudom, ellentmondásnak hangzik, de igaz. Az élet tele van ellentmondásokkal.
- És a barátod hol nyaral?
- A barátaival elmennek Olaszországba. Engem is hívtak, de a költözés miatt úgy gondoltam, hogy a nyáron veletek leszek.
- Kedves tőled – mondta anya. Ezek után Petunia számolt be róla, hogy idén kivételesen nem közepesekkel zárta az évet, hanem kitűnőkkel és jókkal. Hm. Két nap és 18 éves leszek, ő meg két hónapja töltötte be a 17-et. Én már felnőttnek számítok most is, ő meg csak egy év múlva lesz az. Milyen furcsa is az élet. Nem elég, hogy ő a kisebb, de mivel nem varázsló, még egy évet várnia kell, hogy nagykorú legyen. Megráztam a fejem. Az utóbbi időben túl sokat filozofálok. Na nem baj, holnap irány Spanyolország, ott csak a hasamat fogom süttetni, meg kacérkodnék a fiúkkal, de hát, ki fogom bírni fiúk nélkül ezt a két hónapot, aztán meg úgyis ott lesz James, és újra együtt tölthetünk egy csomó időt... Igen, sok, sok, sok időt!