11.

Karácsony, és ami vele jár

Karácsony. A béke és a szeretett ünnepe. Hogy akkor én, miért fekszem a gyengélkedőn? Ez nagyon egyszerű. Mert itt a Roxfortban a karácsonyhoz hozzá tartozik a bál is.

Természetesen James engem hívott el. Én pedig, természetesen igent mondtam neki.

-         Hogy teheted ezt? – ordított velem Veni.

-         Mit? – néztem fel a bűbájtan dolgozatomból.

-         Hogy mondhattál neki igent? – kapott hisztérikus rohamot Mel. – Hisz, tudod, hogy mind a hárman rá várunk. – bőgött.

Ezeknek hiányzik pár kerekük, vagy mind! James Potter a barátom, együtt járunk. Ki mással kéne mennem?

-         Talán azért mondtam igent, mert a barátom. – hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akadtam ki, kiakadtam. Bár, ez a beszélgetés, inkább nevetséges volt, mint idegesítő.

Tudom, hogy ebbe a pillanatban a fiúmra a fél iskola ácsigózik, a másik fele meg drága barátjára. A ’barátnőim’ listájáról is csak azért a bizonyos Veni-eset miatt került le.

Miután félórán keresztül vágták a fejemhez, az ilyen áruló, olyan hűtlen, micsoda szemét és a mit tudom én még milyen szavakat. Jobbnak láttam elmenni sétálni, mert közel álltam ahhoz, hogy valamelyiküket csúnyán megátkozzam.

Tehát róttam a köröket az iskola folyosóin, hogy lenyugodjak. Befordultam az egyik ritkában használt részre, abba a reményben, hogy ott elgondolkodhatok, anélkül, hogy megzavarjanak. De peckemre tele volt mardekárossal, a rosszabbik fajtából.

-         Bocs, hogy megzavartam a kis összejöveteleteket, de már itt sem vagyok.

Gyorsan eltűntem, de nem elég gyorsan. Így is eltalált három komolyabb és négy gyengébb átok. Elbújtam egy faliszőnyeg mögött. Ilyenkor adok hálát az égnek, hogy James Potter barátnője vagyok. Ezt a rejtekhelyet is ő mutatta, amikor behúzott ide, hogy megcsókoljon.

-         Hol vagy te mocskos kis sárvérű? – hallottam Piton ingerült hangját. – Tudom, hogy itt vagy valahol. Érzem a bűzöd mugli fattyú! – a körülötte lévő emberek vihogni kezdtek.

-         Hagyd Perselus. – hallottam egy vékonyka lány hangot.

-         De, Bellatrix. – sóhajtott lemondóan.

Bellatrix Black egy ötödéves Mardekáros. Csinos, gazdag és aranyvérű. És igen jó gondoljátok, a mi Siriusunk unokahúga. Kapcsolatuk a legnagyobb jóindulattal, sem lehet testvérinek nevezni.

-         Jobb, ha megyünk. – szólt csilingelő hangon.

-         De, kitudja mit hallott, és a Nagyúr nem örülne neki, ha a terve kiderülne, ilyen hamar.

-         Ez is igaz, de lehet, hogy már az egész tanári kar felénk tart.

-         Igazad, lehet. Tűnjünk innen!

Egész addig a rejtekhelyemen maradtam, amíg az utolsó lépések zaja is meg nem szűnt.

A falban kapaszkodtam, hogy eljussak a gyengélkedőig. Tényleg csúnyán eltaláltak.

- Jó napot, Madam.

- Jó napot, kis… Magával meg mi történt? – rohant oda hozzám.

- Csak egy kis baleset. – motyogtam.

Megvizsgált és közben végig hümmögött és sápítozott. Nem épp megnyugtató.

Kaptam egy hálóinget, és azonnal befektetet egy ágyba. Csak én voltam a gyengélkedőn. Lemondóan sóhajtottam… Úgy látszik egy darabig, itt kell maradnom. Már épp elmélyedtem keserű, önsajnáló gondolataimban…

-         Valakit értesíthetek, esetleg?

-         Nagyon megköszönném, ha szólna James Potternek. – mosolyogtam.

-         Az a gyerek úgyis nem sokára itt lesz. Mindig történik vele vagy a barátaival valami.

-         Én jobban szeretném, ha most inkább, mint látogató jelenne meg, nem úgy, mint páciens. – legalábbis nagyon ajánlom neki!

-         Pont ebédidő van. Küldök neki egy baglyot. – határozott léptekkel elindult megírni a levelet.

-         Köszönöm. – kiáltottam még utána.

Hátra dőltem, és behunytam a szemem.

Ez is csak velem történhet! Nagyon fájnak a lábaim és a hátam, a bal kezemről nem is beszélve. A Madam bekötötte úgy, hogy nem tudom milyen sérüléseim, vannak. Futó lépések zaját hallottam. Kivágódott az ajtó és berohant rajta James.

-         Szia, James. – mosolyogtam.

-         Hogy vagy? Mi történt? Már megint túl hajtottad magad? – megpaskolta a bal kezem.

-         Auuu! – szisszentem fel. Ő kérdően nézet rám, majd a kezemre.

-         Jó néhány átok találta el a kisasszonyt. – lépett a ágyamhoz a nő.

-         Milyen átkok? – ráncolta a homlokát.

-         Van néhány elég komoly sérülése. – mesélte a gyógyító, miközben a bájitalos szekrény felé fordult.

-         Hello! – érkezett meg Sirius. – Mi van veled te lány? – az asztalra tett egy tálcát, ami tele volt étellel. Rámeredtem a tálcára, majd kérdőn néztem Blackre. – Tudod, hoztam egy ki kaját, mert itt egyszerűen pocsék az ellátmány. Én már csak tu… Ááá! Jó napot, Madam!

-         Magának is Mr. Black. – mondta vészjóslóan.

-         Nem jönne el velem a bálba? – kérdezte nagy szemekkel.

-         Na, de Mr. Black! – hápogott.

-         Kérem! Vagy már valaki elhívta?

-         Miss. Evans, szólok a tanároknak az esetről. – szólt paprika vörösen. Hát, igen a gyógyító alig 25 éves, és még rá is hatással van Sirius sármja. – Maguk meg ne engedjék, hogy felkeljen! – parancsolt rá a fiúkra.

Kilépett a teremből. Mi meg azonnal nevetésbe törtünk ki, amit meg is bántam, mert tüdőmbe iszonyatos fájdalom nyílalt.

-         Kik átkoztak meg? – szegezte nekem a kérdést James.

-         Nem láttam őket. Csak két nevet hallottam. – sütöttem le a szemem.

-         És mi az a két név? – gügyögött Black, mintha egy gyenge elméjűhöz beszélne.

-         Nem vagyok idióta Black! – förmedtem rá.

-         Akkor halhatnánk a neveket?

-         Mi ez kihallgatás?! – tényleg nem akartam, hogy bajba keveredjenek. Így inkább befogtam a szám.

-         Akkor nincs más választásom – hatásszünet. – Minden egyes mardekárost meg kell átkoznom, aki az utamba kerül. – vigyorgott.

-         De, kérlek kezd az unokahúgoddal. – kiáltottam utána.

-         Tehát Trixy is ott volt?

-         Trixy? Neked mióta Trixy?

-         Csak megszokás. – mentegetőzött.

-         Megszokás?

-         Jaj, Lily tudod, hogy értem.

-         Persze, csak olyan aranyos vagy, amikor magyarázkodsz.

-         Gonosz vagy! – simogatta meg a kezem.

-         James…

-         Hmmm? – nézett fel.

-         Nem bírok elmenni a bálba. De neked, mint a kvidics csapat kapitányának illő megjelenned. – nagy levegő. – Vigyél el egy másik lányt.

-         Nem. – vágta rá. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű.

-         Sajnálom, de…

-         Nem a te hibád, hogy idekerültél. Lassan mennem kell. – megcsókoltam a homlokom. – Szép álmokat. – súgta.

-         Jó ét. Hívj el egy lányt a bálba.

-         Már meghívtam egyet.

-         James… - bosszankodtam.

-         Jó ét.

Ma van a bál napja. Kissé el vagyok kenődve, mert James valaki mással megy az ünnepségre. Már délelőtt sem jött meglátogatni, biztos készülődik. A kedélyállapotomon az sem segít túl sokat, hogy a Madam ötpercenként a párnámat igazgatja.

Lent felcsendült a bevonuló zene. Láttam, hogy a Madam titkon az ajtó felé pillantott. Mikor már hatodjára kaptam rajta, elegem lett.

-         Miért nem megy le? – furcsán, bizonytalanul nézett rám. – Ígérem jó kislány leszek és ágyban maradok.

-         Biztos nem lesz semmi baj? – tördelte a kezét.

-         Persze, hogy nem lesz. Menjen és érezze jól magát.

-         Jó, végső soron lent is szükség lehet rám… - és ki is oldalgott az ajtón.

-         Legalább az egyikünk érezze jól magát, vagy legalább is ne unja magát halálra.

Kinéztem az ablakon. Gyönyörű az éjszaka. Akaratom ellenére is folyton az a kép jelent meg előttem, hogy James egy gyönyörű lány kezét fogja és sétálnak a parkban. Képzeletemben a lány szőke hosszú hajú, kék szemű, gyönyörű mosolyú baba típus.

Egyszerűen kínzott a féltékenység. Én tényleg, bízok Jamesben, de mégis csak egy férfi. Óráknak tűnő kínzó percek teltek el. És nem nyugodtam meg, talán még tovább is pörgettem magam.

-         Esetleg meghívhatom a kisasszonyt egy vacsorára?

-         Te meg, mit keresel itt? Lent kéne lenned.

-         Neked is. – lerakta a tálcát az asztalra.

-         James neked, mint kapitánynak…

-         Nekem itt a helyem melletted.

Együtt megettük az ételt, amit hozott.

-         Nem szívesen adok Siriusnak igazat, de a gyengélkedői kaja tényleg osztályon aluli.

-         Hát, ez tény. – nevetett.

-         Mi lesz, ha a Madam visszajön, és itt talál? – ijedtem meg. – El kell menned!

-         Nyugi, a Madamot Sirius vette kezelésbe. Amikor láttam őket, épp keringőztek.

-         És McGalagony nem féltékeny?

-         Óóó, őt kérte fel elsőnek. Az utolsó bálját a tanári kar női részlegére áldozza. Hatalmas lelkesedéssel.

-         Lelkesen? – hökkentem meg. – Szegények. Ezt még ők sem érdemlik.

Mind ketten nevettünk. A képzeletbeli lány képe egyre halványult. Egyszerre csak lelkiismeret furdalásom lett. Agyamnak az a kis része, ami még nem adta meg magát, egészen a szerelemnek, ordított: James Potternek illene képviselnie a Griffendélt. Nem, pedig itt enyelegnie a barátnőjével! Ezt nevezik felelőségnek.

-         James, McGalagony nem biztos, hogy örül neki, hogy nem jelensz meg.

-         Beszéltem vele, és ugyan nem örült neki, de egyetértett velem.

-         Aha. Van egy remek ötletem az edzéstervet illetően.

-         Lily, megbeszéltük, hogy nem szerkeszted meg a…

-         Nem szerkesztetem meg, csak gondolkodtam rajta.

-         Rendben haljam. – vette elő az edző hangját.

-         Úgy gondoltam, hogy eddig mindenki csak a saját posztján edzet. – bólogatott. – Ha mindenki csak egy kicsit értene a többi poszthoz, hasznosíthatná az ott szerzett alapot.

-         Értem. Nem rossz elképzelés, csak idő igényes.

-         Te például, remekül hasznosítod a fogó múltad, mint hajtó. Gyors, fürge és pontos vagy. Edzéseken mivel a terelőkel is te edzel az erő is ott van. -  itt elvigyorodott. – Nem azért mondtam, hogy a fejedbe szájon. – figyelmeztettem.

-         Persze. A többieknek nem biztos, hogy értékelni fogják az ötletet.

-         Ezért kéne úgy beadni nekik, hogy a te ötleted. – haraptam bele a szám szélébe.

Ő viszont mosolygott, ami elég idegesítő volt ebben a helyzetben.

- Csak nem félsz tőlük?

- Nem. – vágtam rá. – Csak tartok a dühkitörésüktől.

Ásítottam egy nagyot.

-         Jobb, ha megyek.

-         Neee! – nyafogtam.

-         Megígértem a profnak, hogy hagylak pihenni.

-         De…

-         Aludj. – szólt ellentmondást nem tűrő hangon. – Szép álmokat. – csókolt meg.

-         Neked is.