19.- Lelkiismeret

Nem tudok aludni. Egyszerűen gyötör a lelkiismeretem. Érdekes, mióta velem van, azóta kicsivel sűrűbben figyelek arra a pici hangocskára. Remus is csak forgolódik az ágyában. Tudom, ő sem alszik. Holnapután telihold, ilyenkor sosem alszik. Nem lehet kárhoztatni érte, hiszen nem az ő hibája. Mégsem szól egy rossz szót sem, amiért csak egy szál gatyában ülök a párkányon, és homlokomat a hideg üvegnek nyomva bámulok ki a parkra. Elmondtam neki mindent. Remegett a dühtől, hiszen az ő barátairól is szó van. Tudom, legszívesebben betonba döngölte volna a fejemet, de visszafogta magát, és inkább nem szól hozzám.
- Addig, míg el nem mondasz nekik mindent!- vágta rá a minap, mikor megkérdeztem, hogy mégis meddig szándékozik hallgatni. De… most Ő sincs itt. Ha jól emlékszem, tegnap volt a temetés. Szégyellem magam. És nem csak azért, amit tettem, de azért is, mert nem álltam rendesen mellette mostanában. Bár a szombati alakításom is gyönyörű volt. Legalábbis szerintem. Fogalmam sincs hogyan történt, ami történ aznap reggel. Már csak annyit vettem észre, nehogy elszóljam magam előtte, vagy bárki más előtt. És sűrűn próbáltam bokán rúgni Samy-t is. Aztán mázlimra betoppant Ana. Gőzöm sem volt ki ő, csak annyit láttam azonnal, hogy olyanok, mint két tojás. Az egyetlen különbség pedig csak a szemük színe. Az ő jelenléte lefoglalt mindenkit. Valamiért mégis ott motoszkált bennem az érzés, hogy valaki ráhajtott Lilyre. És ő ezt nem hárítja el… Nem is beszéltünk a nap további részében. Mikor vasárnap reggel olyan szomorúan nézett rám, majd beleszakadt a szívem. Addig a percig csak egyetlen egyszer láttam annyi szomorúságot a szemében.
- Sajnálom!- úgy ejtette ki a szót, mintha összedőlt volna a világ. Nem értettem miről beszélt. Máig nem értem. Igen heves szóváltásba keveredett Tapival, aki azután egész nap nem nézett rám. Kicsit furdalta a kíváncsiság az oldalamat, de annyira nem, hogy rá is vessem magam Siriusra. Tehát a nap további része viszonylag csendesen telt. Délután szarvas alakban mászkáltam a parkban. Szerencse, hogy olyankor jobb a hallásom is. Meghallottam a hangjukat. De nem figyeltem eléggé a lányokra. Ana-t eltalálta valami gyilkolós átok Aznap délután, mikor Ana meghalt nem tudtam, mit kellene tennem. Hogyan kellene viselkednem. Mit kellett volna mondanom? Azt hogy „Sajnálom hogy meghalt a tesód!”? Nem, ez olyan sablonos, és nem is én lettem volna. Ismerem annyira, hogy tudjam, ilyenek után később elküld a fenébe. Nem köszi!
Szép lassan hajnalodik, és az ég alja már narancsos fényekben táncol. Még mindig a párkányon ülök, Remusnak pedig már sikerült elaludni. Irigylem érte. Az agyam fogaskerekei egy gyárat is megszégyenítő sebességgel kattognak. Lily ma jön vissza a suliba, valamikor délután. Gőzöm sincs még, milyen hangulatban lesz, és talán nem a mai nap a legalkalmasabb erre a beszélgetésre. De addig is… Várhatok, amíg Holdsáp barátom méltóztatik hozzám szólni. Bámulhatom Tapi bamba képét… érdekes, amióta Lily hazament, alig beszél velem, és mikor megtudta, hogy holnap visszajön, mármint Lil, azóta igazán félősen, mondhatni rémülten pislog mindenfelé. Vajon miért van olyan érzésem, hogy fél a lánytól? És a tetejébe végigülhetek még hét órát. Kellemes lesz, pedig péntek van! Dupla bűbájtan, dupla átváltoztatástan, eddig szép, aztán ebéd, utána SVK (legalább valami jó!), bájitaltan, és végül LLG. „Szép” napnak nézünk elébe! Na, nem baj. Hajnali négy van, ami azt jelenti, hogy a többiek még alhatnak három kerek órát. Én pedig kattogtatom tovább azokat a fogaskerekeket, hisz úgysem tudnék aludni. Inkább meglátogatom a prefektusi fürdőt.
Már csak három sarok. Csak kettő. Oh, megvan!
- Szappanhab!- motyogom a jelszót. Semmi.- Mondom szappanhab!- még mindig semmi. Nem értem, hiszen ha változott volna a jelszó, arról tudnék. Hát akkor…- Alohomora!- bökök a kilincsre a pálcámmal, mire a zár kattan, és az ajtó engedelmesen kinyílik. Hatalmas paraván takarja el a medencét. Hirtelen egy lány kacagása hallatszik, amitől hatalmasra nyílnak a szemeim. Hiába a kis hang a fejemben, fiúból vagyok, vagy mifene! Győz a kíváncsiságom, és megadóan pislogok a paraván mögül. A látványtól félrenyelek. Meghallva a köhögést a lányka felsikít, párja pedig dühösen pattan ki a medencéből. Elfelejti maga köré tekerni a törölközőjét. Csak egy terjedelmes habfolt takarja el a… a himbilimbijét. Fuldoklás ide, vagy oda, itt és most feltétlen röhögni kell! Ha meghalok, legalább jókedvűen tegyem. A srác vörösödve felkap egy törölközőt, majd fújtatva elindul felém. Kedvesnek nem nevezhető módon hátba vág, és már nem is akarok megfulladni.
- Bocsika!- nyögöm és kirohanok a folyosóra. A falnak kell támaszkodnom, hogy pofára ne essek a röhögéstől. A látvány mindesetre megér egy misét! Hát ilyen a dolog, ha kívülálló nézi! Igaz, volt benne részem párszor, de még egyszer sem láttam, ahogy mások… km, szóval, ahogy mások csinálják! Nem mintha rá lennék szorulva! Akkor is fura volt, és talán csak kínomban nevetek.
Valahogy mégiscsak sikerül visszajutnom a hálóba. Igaz, út közben vagy hatszor tévedtem el. Nagyon fáj a hasam, alig kapok levegőút, és könnyezik a szemem. Jó hogy hozzám vágna három párnát, amiért hangosan röhögve robbanok be a hálóba fél ötkor!
- Hallgass már!- nyögi Remus is, de nem sikerül abbahagyni a nevetést.
- Mi van már? Megátkoztak?- kérdezi szemeit dörgölve Tapi.
- Ne-ne-nehem…- próbálom kinyögni. Mert hát, valóban nem bántott senki.
- Akkor mi bajod van? Ennyire hiányzik Lily?- nem tudok válaszolni. A következő pillanatban Peter leönt egy pohár hidegvízzel.
- Ezt most mér kellett?- nézek rá őzike szemekkel.
- Egy: mert idegesített, és kettő: mert nem tudtál kinyögni egy értelmes szót sem. Mostmár legalább édes csend van a szobában, nem vered fel a fél házat, és nyugodtan elmesélheted, min nevettél ilyen jót!- magyarázza.
- Te képes vagy összetett mondatokat képezni?- nézek rá szájtátva.- Oké-oké!- vigyorgok rá, mikor készül rám borítani a pohárban maradt vizet. Kényelmesen visszamászik az ágyába, én pedig a párkányra, és mesélni kezdek.
Egy óra múlva már Griffendél ház fiú tagjai mind e reggeli eseményeken röhög, felébresztve mindenki mást is. Hála nekem, mindenki tök jó hangulatban kezdi meg a napját. Délelőttre pedig nekem is sikerül elfelejtenem a várható estét. Egészen addig, amíg Remus nem ül a velem szemben lévő székre ebédnél.
- Este beszélsz vele?- de a mondat inkább kijelentés, mint kérdés.
- Van más választásom?- nézek rá.
- Persze, elmondod, vagy elmondod.- mosolyog rám.- De ha mégis megtartanád magadnak a dolgot, készülj rá, hogy Sam be fog gőzölni, és kitálal Lilynek. Ha mégsem, akkor én teszem meg!
- Oh! Igaz barát vagy!- fintorgok.
- Tudom.- vágja rá ridegen.- Mióta ültél a párkányon?- vált kellemesebb hangsúlyra.
- Nem emlékszem pontosan. Peter úgy horkolt, először tőle nem tudtam alukálni. Aztán megszólalt a lelkiismeretem…
- Nocsak!- vonja fel a szemöldökét.- Neked olyan is van? Eddig nem nagyon hallgattál rá!
- Eddig nem is volt rá szükségem…
- Most talán van?
- Most se lenne. Ha lehetne, kihajítanám az udvarra! Kis szemét, csak a bűntudatkeltéshez ért.- morgom, mire Holdsáp barátom csak elmosolyodik. Hál’ Istennek nem feszegeti tovább a témát. Gyorsan magamba lapátolom a maradék kaját a tányérról, és elindulunk az SVK terem felé.
- Éhéé!- ugrok Sirius hátára, ő pedig felordít ijedtében.- Nyugi! Csak én vagyok! Minden oké?- fordítom magam felé. Szegény ember!
- TE HÜLYE IDIÓTA!- támad rám.- Te… te… te, aj! Vadbarom!- morogja és bevágtat a terembe. Kérdőn nézek Remusra, de ő is csak a vállát vonogatja. Aztán meg jön a tanár is. Már csak pár óra, és megérkezik életem nője. Lehet ez kicsit erős kijelentés volt, de ha így van, hát így van! Nincs mit tenni. Ha a találkozásra gondolok, vajon miért remeg a gyomrom? Olyan régen éreztem ilyet! Valóban elfelejtettem volna, mit is jelent szerelmesnek lenni? Ne, kérlek, ne!


Nem is gondoltam, hogy anyáék ilyen készségesen engednek vissza a suliba! Ami azt illeti szabályosan visszazavartak, mondván, nem kell otthon keserednem. Nem mintha kapálóztam volna a dolog miatt! Végülis, egy csomót kellene tanulnom, meg beszélnem Jamesszel. Bár gőzöm sincs, hogy szóba áll-e még velem. Egyetlen levelet sem írt a héten. Csak a lányok írtak. Persze, hárman egyet. De azért örültem neki, nagyon!
Hogy is kell? Kinyújtod a pálcát tartó kezed? Nem emlékszem! Valaki, segítség! Mindegy, egy próbát megér… abban a másodpercben, hogy kinyújtom a kezem, egy hatalmas busz nyikorogva fékezik az orrom előtt. Igaz hogy a kukák visítva ugranak félre előle… várjunk csak! A kukák nem ugrálnak! Hm, végülis. Ekkor egy fiatalabb srác ugrik le a lépcsőn, közvetlenül elém.
- Jó napot hölgyem! Ön hívta a…- elakad. Szegény fiú, úgy bámul rám, mintha valami véla lennék. Pedig nem is! Nagy nehezen összeszedi magát.- Hová szeretnél menni?- kérdezi aztán nagyokat pislogva.
- Roxmortsba. Elvisztek, ugye?- kérdezem esetlenül.
- Hát persze!- lelkesedik.- Hol a csomagod?- kérdezi ide-oda kapkodva a fejét. Még a vállam felett is átnéz, egyenesen a hátam mögé.
- A zsebemben.- mosolygok rá. Mikor hitetlenül pislog rám, előkapom az összezsugorított utazóládámat.- Látod?- és egy lendülettel előkapom az összezsugorított utazóládámat.
- Nem vagy te ehhez fiatal?- kérdezi gyanakvóan fürkészve tetőtől talpig. – Csak tizenhét éves kortól lehet szabadon varázsolni!
- Tudom. Múlt héten töltöttem be!- tartom fel a kezem védekezésként.
- Akkor jó, pattanj fel!- vigyorog rám. Elkapja a karom, és vidáman nevetve felhúz a lépcsőn.
Kívülről nem is látszik ekkorának a busz. Bizonyára a tértágító-bűbáj kapta a legnagyobb szerepet. Rengeteg ágy van, gondolom azoknak, akik több napon át óhajtanak utazni. Viszont egyik sincs rögzítve. Az emelet felől savanyú hányásszag érződik, amitől kissé felfordul a gyomrom.
- Nyugodtan ülj le!- szólít meg a srác. Az egyik ágyhoz sétálok, ám még mielőtt leülnék, elindul a busz, amitől hátravágódok, és vagy három métert csúszok az ággyal.
A Kóbor Grimbusz se semmi egy járgány! Aki tengeribetegségre hajlamos, különösen kellemes lehet az utazás a furcsa kis buszon. Szerintem mégis haláli! Mármint halálian király! A korábbi események ellenére sokkal könnyebbnek érzem a lelkem. Igaz meghalt a nővérem, eltemettük, anyuék még többet balhéznak, Voldemorthoz is volt szerencsém, újfent. Ha nem mehetnék most vissza a suliba, valószínűleg megőrülnék. Legalább fellélegezhetek. Mégis… Van egy apró tüske, amit hiába birizgálok, nem akar kijönni a bőröm alól. Ha lehunyom a szemem, máris forog a rövid „film”, amit Ő mutatott. Nem tudom szabad-e hinnem neki. Hiszen hazug, aljas, kegyetlen… És még sorolhatnám. De, mégha igaz is, akkor sincs semmi jogom felháborodni! Hiszen… hiszen. Szóval nincs, egyszerűen nincs. De ettől függetlenül beszélnünk kell, mégha félek is a választól, és a reagálástól. Muszáj. Imádom az ilyeneket! Sajnos nem lehet kibújni alóla. De most nem akarok ezen rágódni. Csak elrontja a kedvem. Inkább hagyom magam megnevettetni a fiatal srác által. Akit nem tudom, hogy hívnak, és hogy tulajdonképpen mi is a dolga, de azért aranyos. És eléggé bolondos. A sofőr valami „Ernie”, ő pedig olyan vak, mint a… valami! A szemüveglencséje olyan vastag, mint a szódásüveg alja! Komolyan csodálom, hogy még egyben van a busz! Habár, ez a busz is a varázsvilág tulajdona, tehát nem kell annyira csodálkozni! Ki látott már normális mágikus dolgot? Szerintem senki ezen a világon! Bőven sötétedik már, mikor a busz hatalmas nyikorgással lefékez a roxmorts-i Három Seprű előtt. A fékezéstől hátraesem. Pont az egyik ágyra. Hangosan felkacagok, miközben a busz hátulja felé csúszik velem az ágy. Valaki a felettem lévő emeleten kidobja a taccsot. Hangos loccsanás, szitkozódás hallatszik. Majd jön a kellemetlen hányásszag. Fáj a hasam, a nevetéstől, nem azért, mert rosszul vagyok! Dehogyis, sem lelkileg, sem pedig testileg. Kifejezetten jól vagyok! Hatalmas kedvem van élni. Persze, ez vagyok én. Ha beteli egy lap, előveszek egy újat. Hiszen nem ragadhatok le minden egyes lapnál! Ugyan, akkor sosem élhetnék igazán. Mindig lefoglalna valami kis apróság, ezt nem szeretném. Inkább repülök tovább az élet szárnyán.
Kifizetem az utazást, és könnyű szívvel szállok le a buszról. Eddig észre sem vettem, hogy a busz pontosan a Főtéri szökőkútnál állt meg. De jó, akkor jó sokat kell sétálnom, egyedül. Komolyan mondom, nem is az én barátaim lennének, ha lejöttek volna elém. Megértem, hogy péntek délután van, és esetleg fáradtak, de akkor is! Vagy ez a kívánság már a telhetetlenségem bizonyítéka? Nem baj.
- Már vártalak!- ugrik elém James, mire csak felsikítok ijedtemben.- Oké, ennyire nem vagyok ijesztő!- nevet. Nevet? Én megfojtom Blacket! Nem, mégsem. Kicsit még élvezem a helyzetet.
- Mióta vagy itt?- kérdezem.
- Nem tudom.- vonja meg a vállát. Közelebb jön, és szorosan átölel.- Hiányoztál!- suttogja a nyakamba, amibe beleborzongok. Nem tehetek róla! Egyszerűen megőrjít!
- Óóó… pedig csak egy rövid hétig nem voltam!- motyogom. Érzem, hogy nem csak az egy hétre gondol, de ezt nem lehet megmagyarázni. Lassan megcsókol. Vajon mikor remegett meg így a lábam utoljára? Mikor éreztem utoljára, hogy ha nem tartana olyan szorosan, valószínűleg összerogynék? Talán már úgy megszoktam volna, hogy el is felejtettem ezeket? Pedig annyira jó érzés! Soha nem akarom elfelejteni!
Pár perccel később már kézen fogva ballagunk vissza a kastélyba. A csók után James olyan szomorúan nézett a szemembe, hogy nem bírtam. Vajon akkora baj lenne, ha örökké titok maradna az a kis „botlás”? Nagy hiba lenne? Nem akarom bántani! Soha, de soha! Miért kellene őt bántanom, ha ennyire szeretem? Hiszen ő nem tehet semmiről! Másészről meg, sikongat a lelkiismeretem. Nem a legjobb dolog a világon. Szóval, ha magamban tartom az egész dolgot, talán soha többé nem tudok James szemébe nézni!
- Mennyire vagy fáradt?- szólal meg hirtelen. Nem tudom mire vélni kérdést.
- Semennyire, miért?- nézek rá gyanakvóan.- Mond hogy nem csináltatok bulit!
- Dehogyis!- vágja rá.- Nem erről van szó…- de a mondatot nem fejezi be. Szép csendben ballagunk tovább. Este kell…
- Beszélnünk kell!- torpanunk meg egyszerre. Ha nem tudnám, hogy komoly dologról van szó, még nevetnék is. De így… csak kutató pillantással méregetjük egymást.
- Rendben. Vacsora után?- kérdezi, s én csak bólintok.
A toronyban Alice és Nat egyszerre ugrik a nyakamba. Samy bánatosan megölel. Remus is mosolyogva köszön. Sirius Black pedig… hát ő szólni sem mer, csak rémülten pislog. Rám. Mintha félne, hogy nekimegyek. Halványan megrázom a fejem. Ő pedig láthatóan nagyot nyel.
- Minden oké?- faggat Nat.- Milyen volt a hét?
- Hát… elég csendes. Igaz, anyuék legalább nem veszekedtek. Ami azt illeti, egyáltalán nem beszéltek. Apa állandóan elrohant otthonról, anyu csillivillire takarította a lakást bánatában. A húgom meg egy idióta. Aztán szerdán a temetés…- elhalkul a hangom. Ők nem is tudnak a Voldemort-os álmokról! Akkor ezt kihagyjuk.- Gyűlölöm a temetéseket! Mindenki csak hazudik a mási szemébe! De nem gond! Túléltem!- mosolygok rájuk mikor Alice szomorúan végigsimít a karomon.- És tádámm! Itt vagyok, megint. Tovább rontom itt a levegőt!- vigyorodok el.
- Biztos jól vagy?- pislog Alice.
- Hagyd csak!- nyugtatja Sam és Nat.
- Mindig ilyen!- kis szünet.- Ha bántják, vagy baj történik vele, csak pár napot kell neki adni, és utána minden megy tovább. Nem vetted még észre?
- Akkor okés! Nem szóltam. – higgad le Alice. Hangosan kordul a gyomrom, mire szégyenlősen bújok Jameshez. Hiába a tudat, hogy minél később vacsorázunk, annál később kerül sor a beszélgetésre, ha éhes vagyok, semmi más nem tud érdekelni! Márpedig most éhes vagyok, nagyon is! Elmosolyodik, és portrélyuk felé kezd húzni.
Nem rohanok oda az igazgatóhoz közölni vele, hogy „halihó, visszajöttem!”, csak mosolyogva intek neki, ő pedig válaszképpen biccent. A társaság nevetve, viccelődve ül le az asztalhoz. Nem totojázok, hatalmas adag sült krumplit, és valami húst teszek a tányéromra, és csendesen enni kezdek.
Fél órával később jóllakottan, és korábbi állításommal ellentétben, álmosan dőlök James vállára. Várom, hogy a többiek is befejezzék az evést. Félig talán már alszom is, mikor James apró puszit nyom a homlokomra, jelezvén, hogy ő is végzett. Laposakat pislogva állok fel az asztaltól. James átkarolja a vállamat, és a Szükség Szobája felé veszi az irányt.
- Várj meg itt.- mondja, és sétálgatni kezd az üres falszakasz előtt.
- Mintha bárhová is készülnék!- morgom. Ő meg csak rám mosolyog. Végre megjelenik a hatalmas ajtó. James pedig bevonszol. Nincs kedvem körbenézni, ahhoz is álmos vagyok, hogy nyitva tartsam a szemeimet. James ledől a kanapéra.
- Csússz beljebb!- nógatom két ásítás között, és mellé fekszem. Pontosabban szembefordulok vele.- Halasztható a beszélgetés?- nyökögöm álmosan.
- Persze…- de már nem hallom mit mond igazából. Fél lábbal már álmodom.- Szeretlek!- suttogja. Vajon ez álom, vagy valóság?