Bárki kérdezi, hogyan éltem túl a vizsgaidőszakot, a válaszom ugyanaz: fogalmam sincs. Az még kérdéses, nem buktam e meg egy-két tárgyból, viszont rájöttem valamire: a határozott fellépés fél siker, és majdnem kettes (mugli szavakkal élve).
A hangulat mindenesetre átkozottul jó volt, amolyan „már csak két perc, és vége”. Olyankor az ember még a börtönt is képes élvezni.
Hát persze, hogy én nem örültem a közeledő szabadságnak. Nem is gondoltam rá, míg nem volt muszáj.
Az, hogy a négy Tekergő simán ment át minden szóbelin, szerintem nem kíván több magyarázatot. Potter alapból csőre töltött varázspálcával a kezében született – hát vagy cikesszel -, Sirius meg az a szerencsés típus, aki körülbelül öt-hat évvel jár előttünk az életben.
Remus könnyen tanul.
Petert húzza a másik három.

A büntetés után hullafáradtan vánszorogtunk fel a klubhelyiségbe Siriusszal, úgy hajnali kettő tájban.
Talpon volt még rajtunk kívül az egész griffendél ház.
Mert Lily Evans koncertezett.
Igen, üvöltött. Naná, hogy Potterrel. Szokásos szitu.
- Te… te…! – dadogta Lily kipirosodott arccal, remegő tagokkal. Pillanatnyilag nem jutott levegőhöz, azért függeszthette fel a visongást.
Potter vigyorgott. Méghozzá elég pofátlanul.
- Viv, te tehetsz mindenről! – csapott le rám haragos barátnőm. Rajtam több „fogást” talált… ja, persze, én nem mosolyogtam.
- Igen? – kérdeztem vissza barátságosan.
Potter felkacagott.
- Igen! Ha te nem köpsz be olyan pofátlanul McGalagonynál…
- Pedig nem is csináltál semmi rosszat – bólogatott párocskám részvétteljesen. Ő már sejthetett valamit.
- Nem hát! – prüszkölte Lily zavarodottan. – Black, ne érts egyet velem, mert frusztrál! Viv, én ezt neked… soha…
- Nem bocsátod meg – segítette ki szerelmem megint.
- Nem! Black, fogd be! MI AZ, TI ÖSSZEESKÜDTETEK ELLENEM?!
- Elmagyaráznád, mi a csudáért áriázol hét órával a számmisztika vizsgád előtt? – tudakoltam kedvesen.
Ekkor Potter felállt a kanapé karfájáról, Lilyhez lépett, egyik kezével végigsimított a nyakán, és megcsókolta őt.
Lil se köpni, se nyelni nem bírt, úgy ledöbbent. Potter pedig kihasznált minden ajándékba kapott pillanatot, és olyan óvatosan engedte el vörös hajú – és égő arcú – választottját, hogy a jelenlévő szerelmes lányok szíve – még ha párjuk ott is ásítozott mellettük – nagyot dobbant.
Az idő körülöttünk csodálatosan lelassult – mintha valami filmet néznénk. Méghozzá visszafojtott lélegzettel.
James elvált Lilytől, s halkan, mégis jól hallhatóan ezt mondta egyenesen a smaragdzöld szemekbe:
- Szeretlek, Evans.
Ám a válasz ezúttal – mindenki nagy megrökönyödésére – nem egy hatalmas pofon volt.
Potter tudta, jól tudta, hogy a csillogó szempár tulajdonosa többé nem emel majd kezet rá. Mert a játéknak vége. Kapcsolatuk új szintre lépett, még ha másnap reggel Lily ugyanúgy keresztül nézett a Tekergőkön, mint eddig.
Náluk valami elkezdődött, csak még jócskán érnie kellett. S mint Lil is rávilágított, ebben hál’ istennek az én kezem is benne van. Könyékig…
Miután tiszteletemet tettem minden vizsgán, s bebizonyítottam, hogy igenis lehet mélyen az elvárt szint alatt teljesíteni a Roxfortban, úgy döntöttem, búcsút veszek attól a helytől, amely oly közel került a szívemhez az utóbbi hetekben.
Elsőként távoztam hát a mágiatöri vizsgateremből – a többiek még javában körmöltek – és kivonultam a parkba.
De ahogy lógattam a lábam kedvenc szakadékomba, a tó fölött, rá kellett jönnöm, hogy nincs is mit átgondolnom. Az élet szép. Többé-kevésbé.
Hiszen Sirius szeret, én is őt, szóval minden rendben.
Akkor meg MI BAJOM?
Honvágy. Tuti. Hiányzik Jem, anyuék, és nem elfelejtendő az sem, hogy…
Hát persze. Ezért vagyok olyan levert.
Két és fél hónap a Roxforton kívül egyet jelent két és fél hónappal… Sirius nélkül.

Felvirradt az utolsó nap. Az utolsó reggel ötödévesen a Roxfortban.
- HOL A BUGYIM?!
Amy, mint nyilvánvaló, már talpon volt. Legalább fél órája. Kereste a plüssös, rózsaszín, abszolúte kedvenc fehérneműjét. Balga mód a szobánkban. Pedig nem ott volt…
Kómásan felültem az ágyban. Megdörgöltem a fáradtságtól vérben úszó szemeimet – értsd képletesen –, ami rögtön rá is fókuszált a nyitott ablakban görnyedező, szürke rövidnadrágos tomporra.
Cat tehát már észrevette. És igyekezett „szobán kívül” fulladozni a röhögéstől.
Lily még aludt. Legalábbis úgy tett. Közben úgy mosolygott, mintha angyalokkal álmodna.
Vagy egy helyes, magabiztos, sportmániás fiúval.
- HOL VAN A BUGYIM?! NEM MEGYEK HAZA NÉLKÜLE! ISTEN A TANÚM, HA KELL, EGÉSZ NYÁRON ITT FOGOK DEKKOLNI…
- Szerintem nem lesz rá szükség – jegyeztem meg, s nyögve kikecmeregtem a paplan alól.
- Miért, nálad van? Ó, csak szólnod kellett volna! Barátnak szívesen kölcsön adom!
- Fúj, kell a fenének!
Cat egy újabb nevetésrohamnál majdnem fejjel előre bucskázott ki a toronyból. Amy még idejében elkapta a gatyakorcát, ám ekkor meglátta Kitty örömének tárgyát… a bugyiját… a parkban… árbocra húzva, akár egy győzedelmi zászlót…

A szokásos vidám, gondtalan légkör uralkodott a kastélyban, s ez a reggelinél tűnt fel nekem leginkább.
Cattel ketten érkeztünk, szinte elsőkként. Lily még békésen durmolt odafent, Amy pedig egy szál semmiben igyekezett lebűvölni a parki rúdról hőn szeretett bugyiját. (Az eset egy hetedéves hollóhátas műve, aki már egy ideje kivetette szöszke lakótársunkra a hálóját, hát stílszerűen hívta fel magára a figyelmét. Mellesleg nem eredménytelenül: nyáron mindössze két levelet kaptam Amytől, de azok csak és kizárólag „kis Kalóza” átlagon felüli ágybeli teljesítményéről szóltak.)
A Tekergők közül is csak az egyetlen mániákus korán kelő evett már a Griffendél asztalnál, ám neki Cat valahogy nem örült túlságosan. Sarkon azonban nem fordulhattunk, mert Remus már észrevett minket, és figyelt is, hogy leülünk e hozzá.
Nem szeretek bunkó lenni; leültünk.
- ’reggelt! – köszöntöttem Remust vidáman. Cat szótlanul tömni kezdte magába a rántottát.
- Nektek is. Na, milyen érzés? Végeztünk az ötödikkel! Túlestünk a vizsgákon!
- Király – vontam meg a vállam.
Hiába a közvetlen hang, a tettetett jókedv, Cat tüntető némasága lassanként megfagyasztotta a levegőt körülöttünk. Még mielőtt végleg romba dől minden, Potter landolt Remus mellett.
- Szép reggelt, emberek! Lily?
- Alszik.
- Még mindig? – lepődött meg James. Teli szájjal. Nem állt jól neki. Kicsit kiábrándító a pocokfej egy olyan embernél, mint ő.
- Sirius? – kérdeztem vissza.
- Alszik.
- Milyen meglepő – vigyorogtam. – Egy órával a hazaindulás előtt még ketten kómáznak odafent.
- Hé, töltsük már mi is a kastélyban a nyarat! – csapott le Potter. – Tök király lenne! Egész nap Kviddics…
- Meg strand a tóban…
- Semmi otthoni jópofizás…
- Meg idegesítő élménybeszámoló…
Catnél elszakadt a szalag. Ingerülten asztalhoz vágta kését-villáját, és kitrappolt az ebédlőből.
- Beszélhetnél vele – jegyezte meg James Remusnak. – Unalmas már, amit műveltek.
Remus elhomályosult szemekkel nézett kis szerelme után.
- Nem érnék el semmit – mondta halkan. – Túl büszke, hogy megbocsásson.
- Te meg túl büszke vagy, hogy bocsánatot kérj – feleltem.

Hála későn kelő barátnőmnek, kis híján lekéstük az Expresst. Az pedig magától értetődik, hogy nem találtunk üres kupét az egész vonaton.
Nem baj, ilyesmiből nem csinálunk problémát; lepakoltunk a folyosó kellős közepén, mind a négyen, és tettük, amit szoktunk.
Amy, akár egy gyereket, a bugyiját – nem, nem amelyik rajta volt, hanem amelyiket visszaszerezte – simogatta, és bizonygatta, hogy soha többé nem fogja elhagyni.
Lily a falnak dőlt, és minden valószínűség szerint visszaaludt.
Cat puffogott, pár percig nyilvánosan gyűlölte az egész világot, majd előkotort egy könyvet, és beletemetkezett.
Én meg csak ültem, és kész.
Ekkor jött Potter és Pettigrew. Előbbi vigyorogva, utóbbi lihegve.
- Nálunk van szabad hely – közölte James, kinek hangjára Lily csukott szemmel nyögött fel.
- Jó itt, kösz – morogta Cat.
Kis Kalóz – bár később kapta ezt a becenevet, én azért így emlegetném – tűnt fel a folyosó másik végén, s lendületesen integetni kezdett.
Amy arca felragyogott. Dobott felé egy puszit, felénk meg egy „na pá, jó nyarat”, fogta a cuccait, és elhúzott.
- Tapmancs is bent van – mondta James, miután Amy eltűnt a legelső kupéban. Eme mondatát érthető okokból csak nekem címezte.
Elég is volt ennyi. Felkaptam a bőröndöm, és már ott se voltam.
Viszonylag könnyen megtaláltam a Tekergők kupéját. A legutolsó volt a vonaton. Odabent csak ketten tartózkodtak: Remus, akárcsak Cat idekint, egy vaskos könyvben kereste a vigaszt szívfájdalmára, Sirius viszont az ablaknál ülve, kezeit a mellkasán összefonva, kicsit félrebillent fejjel, legalább ötven méter mélyen aludt.
Elmosolyodtam.
Mielőtt beléptem volna a kupéba, még visszanéztem a többiekre, hátha valakinek segítségre van szüksége, de megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy feltalálták magukat.
Lily még mindig csukott szemmel, alvást imitálva imádkozott, hogy Potter tűnjön el, de azonnal, ám ő ehelyett leguggolt mellé, és lassan hozzá hajolva megcsókolta.
Halkan benyitottam a fülkébe, s intettem a felpillantó Remusnak. Ő visszaintett, és lapozott egyet a kötetben.
Párocskám feje még jobban félrebicsaklott, ahogy a vonat kanyarodni kezdett. Vigyorogva leültem mellé, és addig birizgáltam, ameddig fel nem ébredt.
Mert nehogy már durmoljon, amikor én meg fent vagyok!
Résnyire nyitotta szemeit, és nyöszörögve felnézett rám. Ám meglátva, ki piszkálja, ahelyett, hogy magához tért volna, hozzám dőlt, a nyakamba bújt, és már álmodott is tovább.
Pofátlan.
Imádom.

Mikor az Express végleg megállt a londoni pályaudvaron, és mindenki tülekedni kezdett kifelé, még akkor sem akartam felfogni, hogy megérkeztünk.
Pedig sajnos nem volt mit tenni. Hazaértünk.
Remus összecsapta könyvét, és kellemes vakációt kívánva kifordult a kupéból. Alig tűnt el odakint, belépett Potter.
- Lily? – kérdeztem.
- Kint durcizik a folyosón. Nem akart ide bejönni velem, hát én maradtam kint vele. Úgyse utaztam még a folyosón… Jó nyarat, Viv! Ja, és szólj Tapmancsnak, ha felkelt, hogy a meccsel kapcsolatban majd küldök egy baglyot!
Küldött felém még egy baráti mosolyt, majd ő is eltűnt a tömegben.
Óvatosan fészkelődni kezdtem, hátha erre Sirius is felébred végre. Épp ellenkezőleg; átkarolta a derekamat is, még közelebb bújt, és még mélyebben kómázott tovább.
Vérzett a szívem. Annyira jó volt úgy vele, mégis kénytelen voltam elhúzódni tőle. Hiszen a szüleim már biztosan tűkön ülnek odalenn!
- Sirius – ébresztgettem.
- Hm? – nyögte csukott szemmel.
- Itt vagyunk Londonban. Mennünk kéne.
- Ne már!
- De, sajnos. Gyere! – megpróbáltam felállni, de visszahúzott.
- Maradj még egy kicsit! – kérlelt. Felnézett rám azzal a tipikus jófiús-kiskutyás nézésével, amitől mindig elgyengül a lábam, most mégis inkább a pumpa ment fel bennem.
- Azt hiszed, nekem könnyű? – kiáltottam, és felkapva a bőröndöm, kiviharzottam a fülkéből.

Otthon körülbelül ugyanilyen pocsék volt a hangulatom. Anyáék egy szót sem bírtak kihúzni belőlem az elmúlt tanévről. Nem baj, helyettem is mesélt Jem.
Trini temetése óta új időszámítás vette kezdetét a Rice családban. Senki nem beszélt arról a néhány napról, hiszen mindenkit megviselt. Jemet, engem, a szüleimet egyaránt.
Rajtam segítettek a srácok.
Jemen a saját barátai.
Anyáékon a család.
Így volt teljes. Az élet ment tovább. És ahogy mondani szokás: mindig jöhet rosszabb.
Mint az elkövetkezendő két és fél hónap Sirius nélkül.