20.- Borul a bili

„A karomon jeges szorítás. Mindkét karomat Halálfalók szorongatják. Valamiért már nem lep meg, ahogy az sem, hogy patakokban folynak a könnyeim. Nem értem mit keresek itt. Zokogva próbálom kirántani a karjaimat a szorításokból, de nem sikerül. Hallom Voldemort hűvös kacagását, de a vaksötéttől nem látok az orromnál tovább. Nem tudom, merre van, és azt sem hogy merről közeledik. De közeledik. Egyre közelebbről hallom a nevetést. Végül egy piros fénycsóva repül felém…”
Fájdalmas nyögéssel ülök fel. Gondolom, addig fészkelődtem, és kapálóztam, míg le nem estem a kanapéról. James csak felmordul. Nem ébred fel teljesen, de morgásra azért képes. Egész közel hajolok az arcához. Tudom, ébredezik. De ezt a titkot megtartja magának. Az ablakhoz sétálok. Éppen kel fel a nap. Szeretem nézni. Határtalan békességgel tölt el a látvány. Viszket az arcom. Odakapom a kezem, s érzem, arcomra száradnak a korábban hullajtott könnyek. Utálkozva törlöm le a pólóm aljával. Nem tudom, mit kellene tennem, hogy békén hagyjon! Arra sem emlékszem, mikor aludtam utoljára nyugodtan! Az üvegnek támasztom a homlokom, és szememből újabb könnycseppek csordulnak ki. Elegem van, hogy ez a mocsok nem tud békén hagyni! És amiért gyötör a bűntudat! A tudat, hogy fél perc alatt elveszíthetem őt. És ezt nem akarom, hiszen ki marad nekem akkor? Hatalmas sóhaj tör fel, s én utat engedek neki. James átölel hátulról. Állát a vállamra teszi. Egy darabig csendesen szuszog a fülembe. Nem tudom, hogy nézi-e a napot, mint én, vagy fél lábával még javában álmodik. Per pillanat nem érzek semmit, csak hogy beszélnem kell, és megszabadulni minden nehéz gondolattól! Semmi másra nincs szükségem.
- Jól vagy?- kérdezi lágyan. Istenem, így igazán nehéz lesz beszélni. Hát nem beszélek! Beszéljenek a mozdulataim. Megrázom a fejem, mondván a világon semmi nincs rendben.- Elmondod? Ha már egyszer beszélnünk kell.- bólintok. Maga felé fordít, röviden megcsókol, majd visszakísér a kanapéhoz. Leülünk, és ő egészen közel húz magához. Szeretnék eltávolodni tőle, de túl jól esik a közelsége, így a dolog csírájában el van fojtva.
- Hallgatlak.- hangja már nem olyan finom, mint az előbb. Aggodalommal teli, nehézkes.
- Voldemort…- motyogom elhaló hangon.
- Mi van vele?
- Mindig megtalál, bárhol is vagyok!- emelem rá a tekintetem. Szememben megint csak gyűlnek a könnyek.- Egy kör közepén térdelek, mindig sírok, és… és ő mindig megkínoz. Sosem éreztem még akkora fizikai fájdalmat! Soha…- féltve simogatja a hátamat, és pedig mellkasába fúrom az arcomat.- Szerdán… akkor megmutatta Ana holttestét is. És csak játszott velem. Újfent megkínzott, és én szemtelen voltam. Erre ő lepergetett a szemem előtt egy képsort. Rólad, és Samről…- keserűen nézek a szemébe. Nem szól semmit. Tudja, még nincs vége.
- Mióta mászik bele az álmaidba?- kérdezi rekedten.
- Hogy pontosan mióta? Múlt szombaton álmodtam vele először, talán.. Hogy milyen volt először. Megijedtem. Iszonyatos látvány volt! És te… te nem voltál ott!- húzódok távolabb.- Te nem.
- Ki volt ott?- nem merek válaszolni. Beleremegek még a gondolatba is.- Lily, ki volt ott melletted szombaton?- rázza meg a vállam. Nagy szemekkel nézek rá.
- Sirius.- suttogom végül. Remélem, hogy nem hallotta meg, de a remény apró lángját is kioltja. Düh lobban a szemében, nem bánthatom érte. Abbahagyom a sírást. Üveges tekintettel meredek rá.- Sirius, és… és megcsókolt.- ejtem ki a szavakat. Minden egyes kimondott szó egy újabb szúrás a szívébe. Tudom, mert látom a szemében. Bárcsak megvakulnék! De nem. Lehajtja a fejét. Mélyet sóhajt, és elengedi a vállam. Feláll, nem szól semmit, csak kiviharzik az ajtón. Mielőtt még bármit mondhatnék.
Hát ennyi. Kimondtam, és mégsem érzem jobban magam. Sőt, egyre pocsékabbul. Abban viszont biztos vagyok, hogy szólnom kell Dumbledore-nak az álmok miatt. A reggelit kihagyva indulok vissza a toronyba. Már nem tudok sírni sem. Kész, kiszáradtam. De talán elég is a rinyálásból egész életemre! Esküszöm, az utóbbi három hónapban többet sírtam, mint egész eddigi életemben! Elég, sírjon helyettem más! Valaki nekem jön a folyosón, és kis híján elviszi a fél vállamat. Ingerülten fordulok vissza, olyan „na most megkapod” módon, de mikor meglátom Trixyke sötét fejét, csak felsóhajtok.
- Hja, csak te vagy?- nézek rá, majd elsétálok mellette. Sétálnék…
- MI AZ HOGY CSAK ÉN?!- akad ki. Nem igazán izgat a dolog, megyek tovább.
- Nagyon nem tudsz most érdekelni! Na pá!- magasról ejtek rá, hogy egy fénycsóva repül el a fülem mellett, és egyenesen a falba csapódik. Zsebre vágott kézzel, kényelmesen kikerülöm a potyogó faldarabokat.
- EVANS, AZONNAL GYERE VISSZA! NE MERJ FAKÉPNÉL HAGYNI!- sipákolja, mire csak beintek neki. Válaszképpen egy újabb átok csapódik a falba. A festmények a falon méltatlankodva ordibálnak. Én csak alkalmi süketként tovább állok.
Durcás képpel vágódok le klubhelységbeli egyik fotelba. Éppen ebben a pillanatban hallom meg James hangját. Rajtam kívül még csak a fél Griffendél ház, hála egyetlen szerelmem dühös ordibálásának. Lábdobogás, de nem csak az övé. Leugrik az utolsó két lépcsőfokról, és már menni is a portrélyuk felé.
- Várj már meg!- kiált utána Sirius. James lépés közben áll meg.
- Mit kellene még hallanom?- fordul vissza. Szemében hatalmas harag, és bánat keveredik. Csodás!
- Miért csak rám haragszol? Vagy Lily kihagyta azt a részt, hogy vissza…?- de nem tudja befejezni. Egy időben pattanok fel, mint ahogy James betöri Sirius orrát.
- Még te hívod magad barátnak?- sziszegi Tapi arcába. Mindketten rám néznek, hogy vajon melyikükhöz lépek hamarabb. Kedvem lenne akkorát bemosni Siriusnak, hogy többet nem kelne fel. James meg hát… hát ő James! Mit tehetnék vele? Semmit, és igazából nincs is kedvem. Látványosan ásítok egy nagyot, majd felslattyogok a hálóba.
Magam sem értem ezt a mértéktelen nemtörődömséget a dolog irányába. Tényleg gőzöm sincs, hogy miért nem izgat a tény, hogy mindenki -na jó, ketten- rám haragszik! Pedig mindig magamra veszek mindent! Talán csak elegem van, hogy mindig nekem kell jónak, hűségesnek lennem. És csak engem lehet bántani! Hát ebből nem kérek köszönöm. Nincs szükségem olyan életre, amiben én játszom a lábtörlőt! Ha és amennyiben James most fogja magát, és kisétál az életemből, hát egészségére! Nem fogok a lábai előtt vergődni bőgve, hogy adjon még egy esélyt. Ha tényleg ennyi kell a szakításhoz, meglepődök. Nem is kicsit. Talán kíváncsi vagyok, hogy érez majd ezek után. Érdekelne, eszébe jut-e, én mit éreztem tavaly? Vagy talán egészen más rugóra jár az agyunk? Valahol mélyen azért nagyon remélem, hogy több kellene egy csóknál, hogy vége legyen!

Lassan lassan harmadik hete is van, hogy elmondtam Jamesnek, ami történt. Ő nem szól hozzám, én pedig meg se próbálok kommunikációs csatornát nyitni. Ami azt illeti, még csak rám se néz. Vagy csak én nem látom. Nem nagyon töröm magam, hogy észrevegyem. Sirius is elég feltűnően szid engem. Vagyis fűnek-fának terjeszti, hogy engem milyen könnyen le lehet tolni a lábamról. Három hét alatt James csak négyszer törte be egykori barátja orrát, én pedig már nem is számolom a pofonokat, és egyebeket. Mert volt olyan is, mikor legbecsesebb testrészét tüntettem ki egy-egy rúgással. Eddig csak négy tanár küldött büntetőre. Felfoghatom az utóbbi hat év pótlásaként is! Hogy én hogy tengetem a napjaim? Ha eszembe jut, beszélgetek az emberekkel (már aki még szóba áll velem, hála Black pletykáinak, stb.). Hordom drága nővéremtől örökölt trikókat, és ujjatlan felsőket, na meg a kedvenc gatyáimat. És legújabb szokásom festeni magam. Nem olyan látványosan, mit például a hatodikas divatpics… csirkék, de azért észrevehető. Legalábbis én tudok róla. Aztán igyekszem tanulni a vizsgákra is. A bájitaltannal nem lesznek gondjaim, se szóbelin, se gyakorlaton. Amitől kicsit tartok, az a mágiatöri. Lehet hihetetlen, de az sosem ment annyira. Valahogy csak átcsúszok majd.
Ahhoz képest, hogy még március közepe sincs, nagyon szép idő van. Unom a könyveket, és néhány ember bántó pillantását. Felviszem a hálóba a cuccaimat, felkapok egy pulcsit, és rohanok ki a tó mellé. Még nincs is olyan késődélután. Még alig múlt kettő. Ismerős alak ül a kedvenc helyemen. Némán huppanok le mellé. Rám se néz, de ez nem okoz akkora fennakadást. Álló helyzetbe tornázom magam, és éppen indulnék a tópartra. Mármint közvetlenül a tópartra. Mikor James elkapja a karom. Felvonom a szemöldököm, és érdeklődve nézek rá. Nem szól semmit. Végigsimítok a karján, majd lerázom magamról, és nyugodtan lépdelek tovább.
- Várj!- hallom rekedt, mély hangját. Mintha hosszú évekkel ezelőtt beszélt volna utoljára.
- Mire kellene várnom?- a csillogó vízfelszínt bámulom. Hetek óta talán most először néz rám.- Mire lennél kíváncsi?- hangom meglepően száraz. Nem válaszol. Megvonom a vállam, és kényelmes tempóban sétálok a víz mellé. Leveszem a cipőmet, feltűröm a nadrágom szárát, és térdig gázolok a jéghideg vízbe. Momentán nem érdekel, hogy lefagy a lábam, és az sem, hogy talán fél perc alatt felfázom. Jobban leköt az igyekezet, hogy lehűtsem az agyam. És igen gyorsan sikerül is. Pár percnyi pancsolás után kiülök a partra. Kinyújtom a lábam, és élvezem, ahogy a nap felszívja a vizet a lábamról. Minden teher alól mentesnek érzem magam. Nem veszek tudomást a mellettem ülő Jamesről sem. Illetve csak egy darabig.
- Miért vagy még itt?- kérdezem hirtelen. Nem felel.- Nézd, nagyon sajnálom, ami történt, tényleg! De ha azt várod, mikor vetem magam sírva a nyakadba, sikítozván, hogy bocsáss meg, arra várhatsz! Talán, ha újraélném azt az estét, talán másképp teszek, mert szeretlek. Igazán, nagyon szeretlek. De az is eszembe jutott, hogy talán ennyi kellett ahhoz, hogy kiderüljön, nincs is közös jövőnk. Hogy nekem le kellett nyelnem a te kis tavalyi csókcsatádat azzal a libával, neked pedig könnyebb átnézni rajtam, és úgy továbblépni.- hanyatt dőlök, és az eget nézegetem tovább. Nem kell több szót mondanom, nincs rájuk szükség.
- Csak szimplán nem értem… Hogy miért csókolt meg, és hogy Te, te miért nem állítottad le? Azt mondod, szeretsz, ő pedig a legjobb barátom! Ha valóban szeretnél, és nem csak mondanád, nem csókoltál volna vissza.- ezzel a mondattal búcsúzik. Nem tartom vissza. Nem is dühöngök. Minek? A pasik vakok, ez nyilvánvaló. Abba a tévhitbe rángattam magam, hogy Ő más. Kisebb pofára esést jelent az észrevétel, hogy James sem látja a fától az erdőt.
Órákig feküdtem még a parton, és valószínűleg el is aludtam. Voldemort már egyre kevesebbszer zaklat álmomban, és ezért hálás is vagyok. Elsősorban az igazgatónak, aki tanítgat lezárni az agyam éjszakára. Jó dolog! Kialszom magam reggelre, és így egészen felfrissülve indulnak a napjaim. Egészen addig, amíg nem jön szembe Black, és nem mosolyog olyan tenyérbe mászóan. Hát még amikor be is ugat. Meglendítem felé a kezem, aztán megyek tovább. De most nagyokat ásítozva cammogok fel a toronyba. Fent leülök a szőnyegre, és a kanapénak döntöm a hátam. Kicsit sem zaklat fel a látvány, ahogy James vigyorogva „ismerkedik” az egyik ötödikes rajongójával. Egy sóhajjal el van intézve, na meg egy lesajnáló pillantással, aminek hatására arca elkomorodik. A lányka pedig fenyegető pillantást lő felém, mire csak elvigyorodok. Kicsit sem vagyok rohadék. A lányka tudja, James még az enyém. Ez nem is kérdés. A kérdés, hogy meddig az enyém? Csak éppen mosolyszünet van. Szeretem hergelni az ilyen „rajongókat”, és James szeret ilyenkor gyilkos pillantásokkal illetni, pláne miután a lányok otthagyják. Nem érzek lelkifurdalást, sőt, semmilyen furdalást sem! Talán kellene? Nem hiszem. Oké, kis szemétláda vagyok ilyenkor, de nem izgat! Remus ül le mellém.
- Ohó, vigyázz! Még a végén leteperlek!- figyelmeztetem, de ő csak felnevet.
- Attól nem félek! Különben sem vagy olyan bátor, hogy utána végighallgasd Nat prédikációját!
- Hát… ez igaz!- bólintok.- Inkább lehűtöm magam.- vigyorgok rá.- Bár valószínűleg Black ebből a helyzetből is szaftos kis történetet fog kitalálni, aztán meg kitálalni.
- Meglehet. De mindketten tudni fogjuk, hogy hazudik, és innentől a dolog elveszti minden „szaftját”.- mondja.
- És vajon a többiek is tudni fogják? –mondom ki hangosan a gondolataimat.
- Mióta érdekel téged mások véleménye?- néz rám.
- Igaz. Sosem érdekelt.
- Nalátod!- vágja rá.
- De az érdekelne, hogy te miről akartál dumálni!
- Jogos.- helyesel.- Láttalak délután Jamesszel.- kezdi.
- Hm… Nem hiszem, hogy féltékeny vagy.- ironizálok.
- De. Itt és most bevallom neked, hogy már régóta imádlak!- néz rám vigyorogva.- Mond, lennél a barátnőm?- nem bírom tovább, felnevetek. De olyan hangosan, hogy a fél ház minket bámul. Attól mi még zavartalanul dőlünk a röhögéstől. A szemem sarkából látom, hogy még James is minket bámul.
- Tudod Remus, én is nagyon kedvellek téged, de… de sajnos nem vagy az esetem! Ne haragudj.- nyögöm már sírva a visszafojtott nevetéstől.- Egyébként, bizonyos szempontból már a barátnőd vagyok! Ha úgy vesszük, elég közeli barátok vagyunk.- folytatom komolyodva.
- Igazad van.- feleli, és már ő sem nevet.
- De most már igazán elmondhatnád, miért van akkora jelentősége a délután látottaknak.
- Miről beszélgettetek?- kérdezi egészen komolyan. Újra elkap a nevetés.- Komolyan kérdeztem!- morogja.
- Hát…- kezdem csodálkozva.- Leginkább én beszéltem. A múltkori kis balesetről Blackkel. Ő pedig a fejemhez vágta, hogy nem érti a dolgot. Hogyha tényleg szeretném, nem csókoltam volna vissza, és egyebek. És otthagyott. Ennyi.
- És ő nem mondott semmit? Mármint magáról?- kérdezi, s én csak értetlenül rázom a fejem. Hirtelen felpattan, és Jameshez sétál. Pár szót váltanak. Remus szeme szinte szórja a düh szikráit, James pedig behúzott nyakkal néz rá.
- Megmondtam James! Ha te nem, majd én!- emeli fel a hangját Remus, ami cseppet sem jellemző rá. Kérdő tekintetem találkozik Ágaséval. Szemében rémület villan, s mintha odaragasztották volna a lépcsőre. Nem mozdul.
- Mi volt ez?- kérdezem Remust.- Mi az, amit nem mondott el?- magamban csak azért imádkozok, hogy ne az legyen, amit Voldemort mutatott azon az éjszakán. Abba belehalok…
- Csomagoljam, vagy csak úgy bumm az arcodba szeretnéd?- kérdezi.
- A lényeget szeretném… Mondjuk elejétől.
- Oké. Emlékszel hogyan viselkedett aznap, mikor Ana betoppant?- kezdi, mire csak bólintok.
- Azt nehéz elfelejteni.- motyogom.
- Na, előtte este…
- Vagyis pénteken… bocs!- szólok közbe megint.
- Semmi. Szóval péntek este ő, meg valaki hát őőő…- a mondatot nem kell befejeznie. Tudom mire gondol. Egy másodperc alatt megy fel a pumpa az agyamban. Nem sírok, csak á la natur dühöngök. Mielőtt Remus lefoghatnak, felugrok és James felé rohanok. CSATT. Először csak pofon vágom, a formalitás kedvéért. Dehogy azután ott ütöm ahol érem, tetejébe ököllel. A legrosszabb, hogy meg sem próbál lefogni, és rám mosolyogni, hogy az egész csak vicc.
- Ó te rohadék!- lihegem, miután kitomboltam magam.- Hogy fulladnál meg egy kanál vízben! ÉS MÉG VAN KÉPED…- a mondat közepén felrángat a hálójukba, majd hangtompító-bűbájt küld az ajtóra.- Szóval, MÉG VAN KÉPED HALLGATNI MINT A SÍR?! OLYAN NEHÉZ LETT VOLNA KINYÖGNI?- ordítok.- Van pofád még ezek után bennem növelni a lelkiismeret furdalást?- apró hazugság, de nem baj.- Jézusom…- motyogom, és leülök az egyik ágyra.
- Megtennéd, hogy nem ordibálsz?- kérdezi.
- Nem! Neked semmit, soha többet! Édes Jézusom… Rohadt nagy mázlid van, hogy szilveszterkor nem gondoltam komolyan, hogy tedd le az Esküt! Nagyon nagy hulla lennél most! Ó bassza meg…- tenyerembe temetem az arcom.- LEGALÁBB MONDJ VALAMIT!
- De mit? Mondhatnék akármit!
- Hogy kit döntöttél meg, például! Vagy hogy jó volt-e! Azt se ártana elmondani, hogy miért kellett meg… az illetőt! Tényleg!- csillan fel a szemem, ijesztő közelségből nézek a szemeibe.- Ki volt az?- sziszegem. Kényelmetlenül el akarja fordítani a fejét, de az állánál fogva kényszerítem, hogy nézzen a szemembe.- Ki- volt- az?- kérdezem újra.
- Muszáj ezt?- nyögi.
- Ne játssz velem Potter! Esküszöm, hogy letépem a golyóidat! Ki…
- Sam…- motyogja. Égig szalad a szemöldököm, a vérnyomásom pedig valahol az alagsorban. Mélyet sóhajtva próbálom legyőzni az émelygést.
- Undorító vagy!- mondom a szemébe.- Remélem tudod, hogy ennek itt és most vége van. Hogy soha többet nem nézek rád!- köpöm a szavakat, majd kiviharzok a szobából.
Sam… az a Sam, akivel együtt nőttem fel? Aki olyan nekem… aki olyan közel áll hozzám, mint senki más? Akire az életemet is nyugodt szívvel bíztam volna? Képes volt összefeküdni… Ezek cikáznak át az agyamon, miközben felrohanok a saját hálónkba. Tudom, hogy ott van. Mit mondjak neki? Hogyan nézzek a szemébe? Bevágom az ajtót, mire Sam, Alice és Nat ijedten ugranak fel.
- NEM HISZEM EL!- magamon kívül vagyok.- TE, AKIBEN A LEGJOBBAN BÍZTAM, AKIT A LEGJOBB EMBERNEK ISMEREK A FÖLDÖN! TE… TE ÖSSZEFEKSZEL AZ ÉN… POTTERREL! HOGY LEHETSZ EKKORA R… RIHONYA?! ÉS MÉG UTÁNA HETEKIG NYUGOTDAN NÉZTEK A SZEMEMBE! DE NEKEM SÜLJÖN KI A SZEMEM, AMIÉRT BLACK MEGCSÓKOLT! MERT MINDIG ÉN VAGYOK A ROSSZ, DE AZ SOSEM BAJ, HA TI ROSSZABBAK VAGYTOK!
- Nézd, sajnálom!- szólal meg, szeme könnyekben úszik.
- Hányok tőletek!- vágom rá, majd kirohanok a szobából. Nem érdekel kik bámulnak, és hogy hogyan bámulnak. Csak rohanok, ki tudja hol állok meg?