15.

Ostobaság

A vizsgáink egész jól sikerültek. Jamest és Siriust felvették az aur képzőbe. Peter pedig elkezd dolgozni a szülei boltjába, az Abszol úton. Remus szeptemberben elmegy egy tanulmányútra, hála Dumbledornak.

Holnap megy a vonatunk. Én még utoljára körbejárom a kastélyt.

-         Evans! – szólt egy undok hang a hátam mögött.

Megfordultam. A hang tulajdonosa Beatrix Black volt. A zsebemben megmarkoltam a pálcám. Jobb félni, ugyebár.

-         Hallom még mindig együtt vagy Potterrel. – mosolygott. Valahogy aggodalommal tölt el ez a negédesség

-         Igen. És?

-         Csicseregnek a roxforti madarak. – micsoda hasonlat. – Neked ebből a kapcsolatból csak hasznod van. De ugyanez nem mondható el Potterről. Óóó, de már biztos hallottad, hisz mindenki erről beszél. – persze, mindenki. – Potternek van pénze, rangja, kapcsolatai. De neked mid van? A mocskos sárvéred. Szerinted ez mennyire igazságos? – vigyorgott. – Óóó, mennem kell. Na, pá.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy leperget rólam ennek a kis perszónának a gondolat menete. Annyira nem, hogy a fejem minden egyes agysejtje, ezt a monológot visította, újra és újra. Ebből a szemszögből még nem is vizsgáltam meg a kapcsolatunkat.

Mikor felértem a toronyba James magához ölelt, és megcsókolt. Miért van az az érzésem, hogy ő bele sem gondol ilyenekbe, hogy ki mit vissz bele egy kapcsolatba.

-         Az utolsó esténk a suliba. – kesergett Sirius.

Ez igaz, de nekem még mindig nem ez jár a fejemben. James karjaiba fészkeltem magam.

-         Még utoljára… - motyogtam.

-         Mit mondtál? – hajolt hozzám James.

-         Semmit.

Igaza van Blacknek. Még most ott van a szerelem, ami elvakítja. De mi lesz, ha a kapcsolat kihűl? Kígyót, békát kiabál majd rám, és kirak az utcára a semmivel. Ráadásul semmi kedvem ahhoz, hogy kitartott legyek.

Nem bírok aludni. Egyszerűen belül vérzek el. Meg kell tennem! Nem tehetem tönkre az életét, még ha az enyém nélküle semmit sem ér. Így lesz a legjobb!

-         Úgy látszik külön fülkébe kell ülnünk. – konstatáltam.

-         Nem baj?

-         Dehogy. Beülök Marianhoz, és kibeszélünk titeket. – nevettem.

Sirius vágott egy fintort. Sosem tetszet neki, hogy esetleg túl sokat tudjak meg a jobbik oldaláról.

-         Rendben, akkor majd találkozunk Londonban. – rántott magához James, és adott egy csókot.

-         Sziasztok. Vigyázzatok magatokra.

Istenem pokolian fáj! De így kell lennie. Ez mindkettőnk érdeke. Beültem Marianékhoz a sarokba.

-         Lily miért vagy ilyen hallgatag?

-         Tessék? Elbambultam.

-         Azt láttuk. – nevettek.

-         Nyugi Lily, nemsokára Londonban leszünk, és újra Jamessel lehetsz.

Bár vele lehetnék. Szegény Marian azt hitte, hogy az a néhány óra fáj, amit külön kell töltenünk. Az út hátralévő részében én továbbra is csendben ültem a sarokban, és hallgattam a lányok nyári terveit. Így belegondolva nekem semmi tervem a nyárra, de még a jövő évre sincs. Mi lesz velem így?

-         Nézzétek, már itt is van London!

Felpattantam, fogtam a ládámat, és a vagon ajtajánál teremtem. Még hallottam a lányokat, ahogy azon nevetnek, hogy: „ennek tényleg hiányozhat James”. Nem eset le nekik, hogy épp ’menekülök’.

A hatalmas tömegben szinte az elsők között értem el a kaput, de még így is hallottam James hangját.

- Marian nem láttad Lilyt?

- Már lejött. Biztos elkerültétek egymást, és ő is téged keres.

- Nem…

Ekkor léptem ki a kapun, és amilyen gyorsan csak tudtam az állomásról is eliszkoltam. A ládámra már korábban súlytalanító bűbájt tetem. Minél hamarabb, minél messzebb kellett kerülnöm. Hogy miért? Mert tudtam, hogy James már rájött, hogy eltűntem.

Az elsődleges dolgom az volt, hogy valamilyen éjszakai szállást keressek. Minél olcsóbbat, mert a szüleim csak annyit küldtek, amivel kihúzom nyár végéig.

Már jó néhány órája jártam az utcákat, amikor egy kis koszos zsákutcában találtam egy megfelelő fogadót. Belülről sem volt bizalomgerjesztőbb, mint kívülről. Az árai viszont jó alacsonyak, és a Foltozott Üst is egész közel van hozzá.

Kivettem egy szobát, és a hetet is kifizettem. A szobám, ahova a házinéni felkísért, hát, hogy is mondjam, igen otthonos volt. Miket is beszélek! Az egész szoba egy romhalmaz. Tiszta kosz, és még egy egeret is láttam. Amikor kétségbe eseten a nénire néztem, ő csak mogorván odaadta a kulcsot.

-         Kérem, ne csináljon nagy rendetlenséget. A házirendet majd még este felhozom.

Ezzel a mondattal becsapta mögöttem az ajtót. És bezárta előttem a remény kapuját is. Emlékszem, hogy tervezgettük a jövőnket, mekkora örömmel… És még mindig nem bántam meg, legalább ő boldog lesz. Majd egyszer évek múlva egy osztálytalálkozón bemutat a feleségének, és én boldog leszek, mert ő boldog lesz.

Én újra körbenéztem, és zokogva a ládámra roskadtam.

Hogy lehet idáig süllyedni? Minél hamarabb munkát kell találnom, különben sosem kerülök ki innen. Még egy hete azon törtem a fejem, hogy miből fizetem ki a tandíjam. Most már nincs ilyen problémám. Azt kell kitalálnom, hogy egy hét múlva mit eszek. Ez siralmas. De még mindig nem bántam meg, hogy Jamest nem sodortam az én problémáim közé. Bár talán inkább előbb beszélnem kellett volna vele. De az sem lett volna jobb. Ebből a helyzetből nincs jó kiút. Persze, persze mehetem volna a szüleimhez, de ott nem bírtam volna tovább pár hétnél. Valahogy, majd csak összeszedem magam.

Kopogtatnak.

-         Szabad! – kiáltottam még mindig háttal az ajtónak.

Biztos a néni hozta a házirendet. Kíváncsi vagyok, mi lehet benne. Az, hogy nem hozhatok fel fiúkat? Vagy, hogy este 10 után nem hangoskodhatok? Jó vicc!

-         Szia Lily!

Annyira meglepődtem, hogy leestem a székről.

-         James. – súgtam. – Te mit keresel itt?

-         Ezt én is kérdezhetném. – mondta, miközben felém nyújtotta a kezét.

Elfogadtam, és ő felhúzott a földről.

-         Lily, te sem gondolhatod komolyan, hogy itt maradsz. – tárta szét a kezét.

-         Muszáj… - néztem körül.

-         Már miért lenne? – értetlenkedett. Hát, tényleg nem érti? – Nálam van egy üres szoba, vedd ki azt.

Elismerem gyenge voltam, és kétségbe voltam esve. Ránéztem a sarokban lapoló egérre, akit időközben elneveztem Albertnek.

-         Rendben. – hajtottam le a fejem.

-         De jó, hogy megvagy. – elindult felém, de félúton meggondolta magát. – Hol a csomagod?

Rámutattam a ládára, amit még ki sem csomagoltam. Megfogta és felemelte. Másik kezét felém nyújtotta, amit én el is fogattam. Odamentünk a portához. Leraktam a kulcsot a pultra.

-         Ki szeretnék jelentkezni.

-         Pénzt nem adunk vissza! – vágta rá a néni.

-         Természetes. – szólalt meg James. – Csak azért szólunk, hogy tudja, hogy még is van egy üres szobája. Hátha szüksége lesz rá.

Az öreg nő megenyhült, és rámosolygott Jamesre.

-         Köszönöm.

-         Isten önnel.

-         Önökkel is. – nevetet hiányos fogsorával. Hú, de rémisztő!

-         James mivel megyünk?

-         Gyalog. – a ládámat már el is küldte, nem tudom hova.

-         Gyalog? – nem komplett. Már most fázok, szorosabban fogom magam körül a kabátot.

-         Igen, és közben szépen elmondod, hogy mi is történt. – mosolygott. Na, most már nem fáztam.

-         Muszáj? Kissé ciki lesz ez a beszélgetés.

-         Melyikünknek? – húzta fel a szemöldökét. Egyre kínosabb a helyzet.

-         Nekem. Minden bizonnyal.

-         Egyszer úgy is túl kell esned rajta.

-         De, de…

-         Lily.

-         Rendben. De, ne szólj közbe. – bólintott. – Tehát mielőtt eljöttünk volna Roxfortból, Beatrix Black egy érdekes dologra világított rá. – Jamesnek ökölbe szorul a keze. – Azt mondta, hogy nekem ebből a kapcsolatból csak hasznom van, nem úgy, mint neked.

-         Hogy mi? Te hallgatsz arra a kis cafkára?

-         Valamilyen szinten igaza van.

-         Nincs. – fujtatott. – Itt is vagyunk. Te alszol egy nagyot, és reggel egy kávé mellett nyugodtan megbeszéljük a dolgokat. – remeget a hangja.

Beléptünk a lakásba. Mit is mondjak, sokkal barátságosabb, mint előző szállásom. A lakás berendezése kifogástalan ízlésről tanúskodott.  

-         Ez a te szobád.

A szobám tiszta, és rendezett, a ládám már a helyén, csak Albert hiányzik.

Átvettem a pizsomámat, lefeküdtem, de még sem tudtam elaludni. Minden kis neszre felfigyeltem, és remegtem a takaróm alatt. Mondhatom szép. Gyáva kislány vagyok, aki fél a sötétben.

Fogtam a takaróm, és átosontam James szobájába. Már épp lefeküdtem volna a kanapéra, amikor James megmozdult.

-         Lily… Mit csinálsz? – ezt a vaksit. Nem látja? Valószínűleg nincs rajta a szemüvege. – Ne butáskodj. Gyere. – nyújtotta a kezét.

Na, jó. Ismét gyenge voltam. Bebújtam mellé a paplan alá. Lábamat hozzá dugtam az övéhez.

-         Úh, de hideg a lábad.

-         Bocs, csak a szobámban olyan…

-         Csss… aludj szépen.

A ritmusos légzésre én is elaludtam.

Nyugodta aludtam. Az előző naphoz képest, szinte kóma közeli állapotban voltam. Kipihenten ébredtem, de utána azonnal jött a rémület.

Atya ég! Bebújtam James Potter ágyába. Még szerencse, hogy semmi sem történt. Legalább is remélem.

Gyorsan ki akartam mászni a takaró alól, de a lábam össze volt gabalyodva James lábával. Egyszer csak egy erős kar ölel át. Amitől én tejesen ledermedtem.

-         Nyugi még csak hajnali négy óra.

-         Te ébren vagy? – fordultam vele szembe.

-         Igen, mint hallod. Tudod nem minden nap láthatom Lily Evanst az ágyamban békésen aludni.

-         Ha-ha. – keltem ki az ágyból.

Kiléptem a szobából, és körbenéztem.

-         Remek. – még azt sem tudom, hogy hol a konyha.

-         Igyunk egy kávét? – kérdezte James, az ajtófélfának támaszkodva.

-         Az remek lenne. – mosolyogtam. – Csak utánad.

Lementünk a konyhába, és James keresni kezdte a kávét. Én egy darabig nevettem rajta, de utána megesett rajta a szívem.

-         James a kávét fent a fazekat lent keressük. – mosolyogtam, és leemeltem az egyik polcról a kávét.

-         Ezt hol tanítják?

-         A génekben. – nevettem.

Megfőztem a kávét, és megkentem néhány kenyeret.

-         Na, mire jutottál? – kérdezte.

-         Maradok. Szerzek munkát, és…

-         Nem. Elmész tovább tanulni. – jelentette ki. – Nem azért vettek fel az egyik legjobb egyetemre, hogy aztán ne menj el.

-         De nincs rá pénzem. – ellenkeztem.

-         Ne sértegess. Kifizetem a tandíjad.

-         De…

-         Legalább kéznél lesz egy ingyenes ügyvéd.

-         Rendben, erre bolond lennék nemet mondani.

-         Ez a beszéd!

Hogy ez mennyit beszél!

Megfogtam a kezét. Oda hajoltam hozzá, és megcsókoltam.

- Naaa ez a beszéd! – vigyorgott, és utána mindketten nevettünk.