22.- Hogyan tovább?

Nem kellett túl sokáig törni az agyam, és a lelkem, hogy elfogadjam a „vádakat”. Ha visszatekintek az utóbbi hét évre, valóban így viselkedtem. Azért csak az utóbbi hét, mert a többire nem nagyon emlékszem. Talán az ember emléki úgy halványulnak el az évek során, miként egy sokszor használt piros felső. Idővel az is elveszíti korábbi színét. Emlékek. Csak ezeket mondhatjuk igazán a magunkénak. Egy olyan ember, aki már rendesen megtapasztalhatta milyen is az Élet, körbe röhög egy korombeli tinédzsert. Mondván a mieink nem emlékek. S ha mégis? Emlékek ugyan, de nincs súlya egynek sem. Hát hogyne lenne súlya?! Attól hogy fiatalok vagyunk, tudjuk mit jelent: élni. Mégha kicsit bohókásak vagyunk is, és néha nem vagyunk kellően komolyak. Miért baj, ha nem sírdogálunk évekig egy-egy felmerülő probléma felett? Miért baj, ha a fiatalságunk legnagyobb részében nevetünk, néha sikítva, néha pedig sírva. Miért baj, ha azt mondjuk egy többet megélt embernek, ha bántja valami, hogy „Tudom, mit érez!”? Ők persze rávágják: „Dehogy tudod! Hiszen túl fiatal vagy hogy megérthesd.” És van, mikor kinevetnek mellé. Mi először persze felhúzzuk az orrunkat, fortyogva fiatalságunk említése felett, de később csak mosolygunk. Nem magunkon, hanem az idősebbeken. Olyan nehéz elhinni, hogy tényleg tudjuk, mit éreznek néha? Talán mi, nem vagyunk emberek? Mi is érző lények vagyunk, bizony. Tudjuk mit jelent „falba ütközni”, érezzük a könnyek ízét, épp úgy, mint más. Tudjuk milyen pofont kapni az Élettől. És tudjuk mit jelent szeretni, és tudunk különbséget tenni szeretet és szerelem között. Bizony, nincs sok különbség a korcsoportok között! Néha többet engedünk magunknak a kelleténél, és „boldogítjuk” a tapasztaltabbakat, de jó emberek vagyunk! Inkább kanyar vissza. Élünk szépen, csendeskén és hirtelen történik velünk valami. Többnyire jó dolog, vagy rossz. Akkor úgy érezzük, sosem felejtjük el azt a percet, napot. És utána jönnek még szebb, vagy sötétebb napok, és a régi emlékek lényege lassan kopni kezd. Átveszik a helyüket az újabb élmények. Sokszor elsiklunk a fontos dolgok felett. Mégis van, hogy túlontúl sokat nosztalgiázunk, ami kitölti a mindennapjainkat, emiatt pedig sosem szerzünk új tapasztalatokat, élményeket. Van, aki önként eldobná az életét, de vannak olyanok is, akik tíz körömmel kapaszkodnak, s az egész életük harcokból áll. Küzdés az életben maradásért. Miért jó ez nekik? Kinek jó ez egyáltalán? Ez az, amit talán sosem fogok megérteni. Valószínűleg, mert egészséges vagyok, és nem kell küzdenem minden nap, és mert boldog vagyok. Nincsenek depressziós hajlamaim. De miért is lenne? Hiszen minden apró hibájával együtt, úgy szeretjük a másikat, ahogy van. Ha valóban szeretet, vagy szerelem az, amit érzünk, nem próbáljuk megváltoztatni az embert. Azért szeretünk valakit, aki, és nem azért, aki lehetne! Minden kislány megálmodja magának a kék szemű, Szőke Herceget csodás fehér lován, később meg kiderül, kiütést kapunk a szőkéktől, nem bírjuk a kék szeműeket, vagy éppen félünk a lovaktól! Vagy harmadik esetben a saját nemünkhöz vonzódunk. És aki lát is, nem csak néz a világban, előbb-utóbb megtalálja a szerelmét is. „Aki keres, az talál.”- szokták mondani. De akinek az egész életét a keresgélés tölti ki? Ha keres éveken át, és akiket talál mindig csak kicsit tetszenek neki? Telhetetlen? Valóban az, ha a tökéletes párját akarja megtalálni? Lehet érte kárhoztatni? Nem hinném. A saját bőrén fogja megtapasztalni, amit elrontott egyszer régen. A másik véglet, mikor valaki annyira keres, hogy elsétál a Nagy Ő mellett. Úgy kell neki. Majdcsak észreveszi újra.
A barátság persze egészen más tészta. Ha nem vagyunk elég óvatosak, akár egy apró, törékeny virággá válhat. Mármint a barátság. Sokszor olyan, mintha egy vékony fal állna közénk és a barátaink közé. Mikor irtózatosan messze érezzük magunktól az embereket. Vagy amikor túl sok belőlük, szinte megfulladunk. Ők nem is igazi barátok. Igaz barát nem sok akad. Akit mégis méltónak találunk, hogy viselje ezt a nevet, sosem lenne szabad bántanunk! Mellettük sosem akar megfulladni az ember, mert az ő társaságukból sosem elég. Megnevettetnek, ha arra van szükség, sírhatunk a vállukon, vagy éppen bölcselkedhetünk egy arra szokatlan, mégis mindenki által megszokott helyen. És ez oda-vissza működik. Mi történik, ha úgy érzed csordultig telik a szíved a szeretettől, amit irántuk érzel? Egyszerűen eléjük állsz, és megmondod. Hiszen bármit elmondhatsz nekik! Ha igaz barátságot érzünk valaki, vagy valakik iránt, nem félünk, hogy kinevetnek. Nem kell félnünk, hogy egyedül kell a koromsötét jövőbe néznünk. Mindig ott lesznek mellettünk, és vigyáznak ránk, és mi a magunk módján próbálunk viszonozni mindent, amit tőlük kapunk. Talán tőlük kapunk erőt élni. Talán tőlük lesz erős az ember lelke. Minden reggel felkelni, és menni tovább, egészen addig, amíg lepihenhetünk, végleg.
Tudom-tudom… Én könnyen jártatom a számat, hiszen egyik hibában sem tocsogok térdig, mondhatni álomszerű életem van. Majdnem felnőtt lettem, szerelmes, tele barátokkal, és egy rendes családdal. És nem utolsó sorban: boszorkány. Igaz, a baráti társaság fele olyan tüzesen pislog egymásra még most is, hogy csoda, ha nem kap lángra a környezet.
Sirius még mindig meg akar ölni a szemeivel, egyrészről, mert viszonylag a régi helyzet van Ágassal meg velem, másrészől meg mert már nem érdekel, miket hadovál össze. A harmadik személy, akivel nem beszél, az Samy. Dühösen, néha pedig szomorkásan pislognak egymás felé. Sok értelme van, tényleg!
James sikeresen kinyitotta a szemeimet, a sajátját meg bezárta. Már ami a barátságot illeti Sirius és közte. Na meg Remus miatt is. Még mindig fúj Remusra, amiért ő beárulta nálam, és Siriusara pedig… tudjuk az okait. Samyt meg jó nagy ívben kerüli.
Viszont ami érdekes, hogy Remus olyan e téren, mint az esernyő. Nem keveredik szócsatába egyik fiúval sem. Továbbá lepereg róla minden szitok, és egyebek. Az esernyő sem áll ellent a viharos szélnek: egyszerűen kifordul! Remus sem ellenkezik, megvonja a vállát, majd továbblép.
Sam… Hát legalább már nem haragszik az egész világra! Igazából ezt sem ő árulta el. A múltkori kis meglepődése után úgy gondolta, most ő néz engem levegőnek. Nem töröm magam, hogy ennek véget vessek! Lehet ez kicsit szomorú a részemről. Samy újabban James felé is ellenséges pillantásokat lövell. Nem mintha beleszakadna a szívem, hogy ennyire odavannak egymásért. De nem tetszik, hogy lassacskán mindenkit elkerget maga mellől.
A többiekkel szerencsére minden rendben. Legalábbis úgy érzem. Persze lehet, csak én vagyok ilyen naiv!
Alig egy hét van a vizsgákig,. A két évfolyam diákjain kezd úrrá lenni a pánik, és a tanulási kényszer. Szünetekben, és órák után a könyvtárban fellép a tömegnyomor. Lépni sem lehet, nemhogy levegőt venni! Az ötödikesek is rendesen ki vannak bukva. Rengeteget kell tanulniuk, emellett rémálmok gyötrik őket. Mint valami járvány: egyszerre mindegyiknek ugyanaz a baja. A hetedikesek egész jól bírják a gyűrődést. Igaz, nem először éljük át ezt az egészet. Ötödik végén már sikerült megtapasztalni, milyen is az, mikor az ember gyermeke teljesen üresnek érzi az agyát. Ettől persze bepánikol, és éjjel-nappal könyvekkel, vagy egyéb tanulást (esetleg) segítő dolgokkal mászkál. Anno, mikor mi készültünk az RBF-ekre, és már az évfolyam háromnegyede rohant idegösszeomlással a Gyengélkedőre a Tekergők megunták az állandó sipítozásokat, panaszkodásokat. Meg persze a tanulás is az agyukra ment, ezért mindenféle marhaságokkal ütötték agyon az időt. És az első vizsganap reggelén sem tettek mást, így oldva a feszültséget. Tanulni elfelejtettek, mégis rengeteg tárgyból kaptak K-t, és V-t. Nem volt meglepő, kicsit sem. De most? Mindenki zombiként járkál a suliban, és néha reménykedő pillantásokkal illetik a fiúkat. Még én is. A remény hal meg utoljára, mint tudjuk. Úgy látszik a haragjuk nagyobb, és a RAVASZ-októl is jobban tartanak, mert bizony még ők is tanulgatnak! Nem is kis hévvel!
- Lily!- szólít meg James hitelen.
- Monnyad…- mormogom fel sem nézve a mágiatörténelemből.
- Segítenél?- kérdezi kezét tördelve.
- Attól függ tudok-e.- pillantok rá.- Miben?
- Bájitaltan…
- Elmélet, vagy gyakorlat?
- Akkora különbség van a kettő között?- csodálkozik.
- Van egy pár. Miben kéne segítenem?- ezek után kicsit pörgősebben adja elő gondját. Segítek, imádom a bájitalt.
- Köszi!- nyom egy puszit a homlokomra. Bár nem vagyok teljesen biztos abban, hogy megértette a dolgokat. Visszahajolok a nyomorult mágiatöri fölé.


Nem hittem, hogy ez a hét is el fog telni, ráadásul ilyen gyorsan! Azt hiszem, kezdek ideges lenni. Amennyiben a folyton remegő gyomor, és az állandó motyogás az idegesség jele. Pár óra, és kezdődnek a vizsgák. Enyhén zöld arc pislog vissza a mosdókagyló feletti tükörből. Kezem-lábam önállóan kezd mozogni. Egy tál kocsonya elbújhat mellettem. Bájitaltan, asztronómia, átváltoztatástan, bűbájtan és még valami kell. Megnéztem korábban, mik kellenek a továbbiakban. Eszemben sincs már aurornak menni. Viszont elküldtem a jelentkezést a Gyógyítóképzőbe. Franciaországba. Még a múlt hónapban, vagy előtte. Azt még nem tudom egyelőre, hogy a többieknek hogy adom elő, ha (HA!) felvesznek.
- Minden oké?- kérdezi pár perccel később Nat. Sejtem, ő sem érzi jobban magát.
- Aha.- nyögöm.- Veled?- s ő csak bólint. A vizsgák tízkor kezdődnek, még csak nyolc óra. Még van két teljes óránk izgulni. Könyvet már egyikünk sem vesz a kezébe. Minek? Ha valaki eddig nem tanult, ebben a pár órában már semmit nem fog a fejébe verni. Aki meg tanult, annak már nem lehet újat mutatni. Reggeli után csendesen üldögélünk a parton. A gyomrunk kezd felszívódni, és kellemetlenül zsibbad mindenünk. Ez a lámpaláz. Tudom, halkan erről beszélgetünk.
Sam hirtelen felpattan, és elrohan. Nem tudom, mi üt belém, de utána megyek. Tényleg nem tudom, miért! Pár méterrel mögötte állok meg.
- Minden rendben?- kérdezem csendesen. Elég idióta dolog, mert hát, az ember nem azért rohangál el a barátaitól, mert olyan „hűdenagyon” oké minden.
- Pont úgy látszik, nem?- csattan fel a könnyes arcú.- Egyébként TÉGED mióta érdekel, hogy minden rendben van-e?!- támad rám. Igaza van, végső soron.- Marha könnyű lehet neked!
- Merthogy?- kérdezem akkora szemeket meresztve, hogy a kistányérok elbújhatnak. Samy nem válaszol azonnal, csak mereven bámulja az egyik fát. Feltételezem, csak könnyű volt ezt kimondani, de az indokokat nem szedte össze előre. – Miért olyan könnyű nekem?- ő csak megvonja a vállát, és gyilkos pillantásokkal illeti azt a nyomorult fát.
- Hát mert… Mert…- dadogja. Az órámra pillantok.
- Ne most rágd magad ezen! Alig egy óra van az első írásbeliig. Nem lesz jó, ha nincs helyén az agyad!- dünnyögöm hűvös hangon. Csak bólint, és visszasétálunk, néma csendben, ahogy kell. Nat tekintete kolibriként cikázik köztem és Sam között, végül kérdő pillantása megállapodik rajtam. Alig észrevehetően megázom a fejem, s ő lemondóan sóhajt.

- Még öt perc!- csendül McGalagony professzor hangja. Egy utolsó pánik-roham borzolja fel az idegeim, hogy talán nem tudom befejezni az írást. Mégis sikerül, és még arra is marad időm, hogy még egyszer gyorsan átfussam a kérdéseket. Kisebb szívrohamot okoz az észrevétel, miszerint kihagytam két kérdést.- Lejárt az idő!- kiált újfent a professzorasszony. A papírok a levegőbe emelkednek, és mindegyik célba veszi a tanárnőt. A diákok pedig mélyet sóhajtva, székükkel csikorogva állnak fel, majd szép lassan elindulnak az ajtó felé. Köztük én is. Menet közben belefutok Jamesbe is. Illetve fordítva, de egyikünknek sem okoz fennakadást. Átkarolja a vállam, így hagyjuk el a termet.
- Hogy sikerült?- faggat vidoran.
- Kettőt kihagytam.- válaszolok gyászos képpel.- Neked?
- Az a két kérdés legyen a legnagyobb gondod!- fintorog.- Hogy az enyém milyen lett, majd kiderül. Azon meg, hogy mit rontottunk el, már felesleges rágódni! Nézd a jó oldalát, kedves!
- És mi is a dolog jobbik fele?
- Hogy már csak a gyakorlati vizsgák vannak. Azokon pedig könnyedén átsiklunk!- kacsint rám.
- Milyen optimista vagy!- vigyorgok rá. A Kövér Dáma portréja előtt ácsorog a fél Griffendél ház. Csupán a fele. Mindenki morcosan kiáltozik a Dáma után, ám ő nem óhajt visszatántorogni a saját keretei közé. James megunja a várakozást, és lefelé kezd húzni a lépcsőn. Időm sincs megkérdezni hová ilyen sietős, máris beránt az egyik faliszőnyeg mögé. Hirtelen megtorpan, mire beleütközök a hátába. Kíváncsian pislogok ki a karja mellett, és elhagyom az állam. Na jó, valahol a bokám körül jár. Az állam. Alig másfél méterre előttünk szintén álldogál egy párocska. Javában egymás szájában. Csak úgy mellesleg felpillantok James arcára, hogy vajon hogyan reagál. Vigyorog, de úgy! A tejbetök elbújhat mellette! Hirtelen felém fordul. A pár felé int fejével. Alaposabban megnézem magamnak a két emberkét, és ha lehet az állam még mélyebbre esik le. Ugyanis éppen Sam és Sirius falja egymást az orrunk előtt. Csodálkozásomnak James könyöke vet véget, amit az oldalamba fúr. Sziszegve nézek rá, és kicsit megijeszt a szemében villanó gyerekesen gonosz fény.
- Khm…- krákog egyet, de Samék meg sem hallják.- Khm!- ismétli hangosabban, és a pár ijedten rebben szét.- Bocs, de elálljátok az utat!- vonja meg a vállát ártatlanul. Átfúrjuk magunkat a többiek mellett, közben enyhén fejbe vágom Ágast. Miután kiérünk a rövid folyosó másik végén, kirobban belőlünk az eddig elfojtott nevetés.
- Ez mi volt?- kérdezem aztán a könnyeimet törölgetve.
- Láttad, nem? Sirius, és Samy…
- Oké, de együtt? Ők?- csodálkozok tovább.
- Hé kedves! Nem te próbáltad őket összehozni egy időben?
- Oké, de az régen volt! Inkább hagyjuk.- hát hagyjuk. Lesétálunk a parkba. Szokásunktól eltérően nem a sziklákhoz sétálunk, hanem egyenesen a tópartra. James lehuppan a földre, míg én cipőmet lerúgva a vízbe gázolok. Május vége van, idő meleg, a nap süt, a madarak csipognak. Kell ennél több? Igen, hogy ne ez legyen az utolsó évünk a Roxfortban! Miután kipacsáltam magam, nehéz sóhajjal dőlők le James mellé.
- Hogy vagytok Siriusszal?- hajolok fölé hirtelen. Nem tudja mire vélni a kérdést.
- Sehogy, de miért kérded?
- Csak úgy…- nem fekszem vissza fűbe. Kényelmesen elhelyezkedek a mellkasán.
- Valami oka biztos volt!- erősködik az arcomat cirógatva.
- Csak kíváncsi voltam.
- Hogy…?- nyújtja el a szót.
- Hogy kibékültetek-e már, vagy nem.
- Épp úgy állunk, ahogy ti Sammel. Sehogy.- válaszolja.
- Aha… És egyiküket sem hiányolod? Mint barát, persze!- kérdezem óvatosan.
- Máshogy nem is!- vigyorog.- Egyébként egy kicsit igen. Mármint hiányoznak a régi majomkodások. Meg minden…
- Értem.- morgom lehunyt szemmel.- És mi lesz?
- Mi lenne?- dörmögi vissza.
- Alvás!- nyögöm, és tényleg elalszunk.
A nap már javában festi a narancssárga, és rózsaszín csíkokat az égre, mikor kinyitom a szemem. Lassan felülök, és hatalmasat nyújtózok. James sem alszik már. Merő lustaságból visszahúz.
- Be kellene menni, nem?- nyökögöm rekedten.
- Minek? Jó itt is…- suttogja elhaló hangon. Gyomrunk szinte ugyanakkor kordul meg.
- Kaját!- mondom.
- Ühüm.
- Fel kéne kelni.
- Ühüm.
- Alszol?
- Ühüm.
- Élsz még?- kérdezem pár perc múlva.
- Ühüm!
- Menjük enni!
- Ühüm.
- Felállsz?
- Ühüm!
- Még ma?
- Ühüm!
- Na hajrá!
- Ühüm!
- Tudsz mást is mondani?
- Ühüm!
- Idegesítesz!
- Ühüm.
- Megharaplak!- figyelmeztetem.
- Ühüm.
- Szóltam!
- Ühüm.
- Bántasz utána?
- Ühüm.
- Hopp, rosszul kérdeztem!- vigyorgok.
- Ühüm.
- Megharaphatlak?
- Ühüm.
- Oké!
- Ühüm… Áú!- kiált fel.- Nem mondtad, hogy vérszívónak készülsz!- méltatlankodik a nyakát dörzsölgetve.
- Szeretsz?- mosolygok ártatlanul.
- Nagy… ühüm!
- Sokáig fogod ismételni?
- Ühüm.
- Azt hogy szeretsz?
- Ühüm!
- Mikor kezded?
- Üh… szeretlek-szeretlek-szeretlek-szeretlek…
- Én is téged. Mostmár mehetünk?
- ÜHÜM!- nyögi utoljára, és feltápászkodik.
- Végre! Köszönöm!- sóhajtom az égre pislogva. Kicsit lekéstük a vacsorát. Pontosabban nagyon lekéstük. De hála a roxforti házimanóknak, nem halunk éhen. Sőt, félő, hogy túlesszük magunkat. Bár még nem tudom, azt hogy lehet összehozni! Evés után felballagunk a toronyba. Hála James térkép-agyának, sokkal hamarabb érünk fel, mint a normális úton. Örömmel látom, hogy a Dáma ismét a helyén van.
- Ti meg hol a fenében voltatok?- támad le Nat a könyve mögül.
- A válasz meglepően rövid, akarod tudni?- kérdezem vidáman.- A parton, aludtunk!
- Eddig?
- Nem teljesen. Megálltunk enni, igaz?
- Ühüm!- helyesel James.
- Megint beakadt a szalag, életem?
- Ühüm.- bólogat.
- Ne kezd előről, kérlek!
- Oké!
- Köszi!
- Nincs mit!
- Elvagytok gyerekek?- kérdezi Nat.
- Ühüm!- válaszolunk egyszerre.
- Mit olvasol?- kérdezem.
- Holnapra a SVK-t. De csak átfutottam.
- Minek?- kérdezi James két ásítás között.- A könyv nem segít a gyakorlatban!
- Igazad van.- morogja Nat.
- Inkább menjünk aludni!- javaslom.
- Támogatom!- ásít James.
- Jézus! Nem azt mondtátok, hogy egész délután a parton szunyáltatok?!- csattan Alice.
- De, de azóta már ettünk, meg mozogtunk is!
- Elképesztőek vagytok!- közli Remus.
- Tudjuk.- válaszoljuk.
- A két jómadár? Merre járnak?- kérdezem hirtelen.
- Passz. Nem találkoztatok velük?- furcsállja Alice.
- Már miért tettük volna?- nézek rá nagy szemekkel.- Habár, ami azt illeti… még délután, mikor mentünk le a parkba.- vigyorodok el.
- Igen?- kérdezi élesen Nat. Ám ekkor betoppannak.
- Emlegetett szamarak.- morogja a fülembe James.- Én mentem aludni!
- Oké, jó éjt!- gyorsan megcsókol, majd felrohan a hálójukba.- Szerintem én is megyek! Szép álmokat, emberek!- és felsétálok a lépcsőnkön. Éppen a rövidgatyámat húzom fel, mikor kivágódik az ajtó, és beront Sam.
- Bocs.- morogja.
- Mert?
- Ha megijesztettelek.
- Ja! Nem, nyugi. Nem ijedtem meg!
- Jó. Amit délután láttatok…
- A ti dolgotok!
- Nem mondtátok el senkinek?
- Kellett volna?- nézek rá felvont szemöldökkel.
- Nem. Kössz!
- Nincs mit köszönnöd! Nem a mi dolgunk szétkürtölni a suliban más dolgát. Arra vannak a rajongók, de nem a régi barátok!- mondom közönyösen, és gyorsan bebújok az ágyba. Nem fárasztom magam a felesleges gondolkodással, lehunyom a szemem és máris az álmok világában találom magam.
Reggel valaki más is birtokba veszi az ágyamat. Légvételnyi helyem sem marad, az illető olyan közel húz magához.
- Hagyjál!- dünnyögöm álmos hangon.- Ez most felért egy gyilkos merénylettel!
- Mi? Az ölelés?- kérdezi James.
- Korán reggel mindennemű közeledés felér egy merénylettel! Egyébként te hogy kerülsz ide?
- Voltam olyan ügyes, és levettem a bűbájt a lépcsőről.
- Gratu! Mennyi az idő?
- Fél nyolc.
- Okés…- motyogom. Még pár percet engedek magamnak, de aztán! Magamhoz szólítok egy inget, egy szoknyát, és valami tiszta fehérneműt is, majd bevonulok zuhanyozni. Az ajtót persze elfelejtem bezárni.
- Nem izgulsz?- hallom James hangját.
- Kimennél?- kérdezek vissza.
- Muszáj?- fanyalog.
- Lefröcsköllek!- fenyegetem.
- Itt se vagyok!- és kiviharzik a kis helységből. Zuhany után felöltözök, és fogat mosok, majd felfrissülten lépek ki a gőzölgő fürdőből.
- Úgy bevágtad a durcát, hogy inkább visszaaludtál?- ugrok az ágyra.
- Nem.- jön a felelet.
- Örülök.- motyogom, miközben őrült módjára keresem a nyakkendőmet.- Van kedved megkötni?- meresztek bociszemeket.
- Nincs.
- Köszi!- hörrenek fel, majd visszaülök az ágyra, és szép komótosan nekiállok nyakkendőt kötni.
- Szeretlek.- nyom egy csókot a homlokomra.
- Jah!
- De ez nem jelenti, hogy tudok nyakkendőt kötni!
- Aha… Ajj, most kezdhetem újra! Ne zavarj be!
- Bo…
- Pszt!
- Oké-oké!
- Nem érted?- csattanok fel.
- Hogy te milyen fúria vagy reggelente!
- Csak amíg nem kapok enni…
- Annyit eszel! Csoda, hogy ilyen girnyó vagy!
- Hagyjál nekem békét!
- De ha igaz!
- Megverlek!
- Persze!
- Ne cukkolj!
- Mert?
- Rád ugrok!
- Aha. Jó, abbahagytam!- vigyorodik el.
- Helyes.
- Tudom, hogy az vagyok.
- Rendben!
- Kész vagy?
- Úgy tűnik!
- Mehetünk?
- Fejbe csaplak!- ennyiben maradunk. Kézen fogva slattyogunk le a Nagyterembe.
- Jó reggelt!- köszön Remus.
- Enni!- válaszolok, mire szegény gyermek csak nagy szemeket mereszt.
- Nyugi.- szól Nat.- Még nem evett ma.- ezzel vagy hat pirítóst, lekvárt, és vajat pakol elém, plusz egy bögre kakaót.
- Te tudtad?- csodálkozik James.
- Végülis, csak hetedik éve játszuk ezt minden reggel!- von vállat barátnőm.
- Aha…- nyögöm teli szájjal.- Jó reggelt, Remus!- mosolygok az első szelet kenyér után.
- Eh… mint a kezes bárány!- morogja Sam.- Te sosem változol?
- Feleslegesen nem.- nézek rá pár perc döbbenet után.- Egyébként meg, értelme sincs eldobni az ilyen muris szokásaimat! Egyébként, mióta beszélünk újra?- kérdezem.- Áú!- valaki volt olyan szíves, és rendesen bokán rúgott. Sam pedig csak megvonja a vállát.
- Nem izgultok?- kérdezi Sirius.
- Ennyire látszik?- válaszolja James.
- Hogy izgultok?- érdeklődik Sam, mire James majdhogynem belefullad a bögréjébe.
- Újabban piáltok?- vonom fel a szemöldököm.
- Miért is?
- Mintha fogynának az agysejtjeitek!- dünnyögöm az orrom alatt, és Nat újfent belém rúg.- Hagyd már abba!- csattanok fel. Nat csak ártatlanul pislog rám.- Ha még egyszer megrúgsz, behúzlak az asztal alá!
- Azt minek?
- Legyen mindegy.- kacsintok a kérdezőre.
- Hűtsd le magad, kiscsillag!- mordul rám James.- Már kaját is kaptál.
- Nem is vagyok felforrva!- feleselek.
- Ahogy gondolod.- hagyja rám.
- Kössz!
- Nincs mit.
- Azért még szeretlek!- bújok hozzá.
- Tudom…
- Akkor jó. Messze van még a kezdés?
- Ennyire várod?- néz rám megütközve Sam.
- Az túlzás…
- De?
- De jó lenne már túl lenni az egészen.
- Végülis, igazad van.- mereng.
- Mint mindig…- bólogatok.
- Tényleg nincs kedved megváltozni?- gúnyolódik, és én csak egy vakkantással felelek.
Nem mondanám, hogy Sam véleménye rontott a kedvemen. Sőt! Szimplán lepergett a javaslata, hogy változzak meg. Eddig nem zavarta, hogy ilyen vagyok! Vagy nem voltam ilyen? Mindegy. Lényeg, hogy eddig érdekes módon nem zavarta a lökött fejem. Most pediglen már engem nem érdekel, miket hadovál! Még mindig van egy tíz perc SVK-ig, és én úgy pörgök, mint egy gyári hibás búgócsiga, amit csak egyszer kell felhúzni, és többet le se áll!
- Lil, be kellene mennünk!- szól utánam Nat.
- Oké-oké, röppenek!
- Most sem izgulsz?- vonj fel a szemöldökét Remus.
- Kicsit tart…- kezdeném, de…
- Persze, pont úgy néz ki, mintha agyon izgulná magát!- szól közbe Sam.
- SZENT CÉLOD AZ AGYAMRA SÉTÁLNI?!- ordítom.
- Szentnek nem szent…
- De célod!- fejezi be Sam mondatát Nat.- Igazán visszavehetnél!
- Köszi, de még tudok beszélni!- háborgok.
- Csak a hangerőt nem tudod szabályozni!- morogja Sam.
- Hmpff!- mást nem sikerül kinyögni.
- Lily Evans!- hallom a nevem fél órával később. Nem emlékszem, hogyan sikerült lehiggadnom, miután egykori legjobb barátnőm felhúzott. De amit most érzek! Hirtelen remegni kezdett a térdem, és a gyomrom vetett egy „kis” bukfencet is. Némiképp az ájulás határán állok.

Túlélteeem! Vége a vizsgáknak! A legszebb, hogy még mind élünk. Apró örömök az életben, tudom. Az átváltoztatástan kicsit húzós volt az elején. Sam megint felidegesített, de ezúttal nem sikerült megnyugodnom. A dolog vége pedig aprócska baki lett. Elém raktak egy siklót, mondván legyek oly szíves, és változtassam tollá az állatot. Egész jól sikerült, a vész ott kezdődött, mikor a tollam sziszegve elkezdett tekeregni, és nagy adag tintákat köpni. Sosem égtem akkorát! Miután a vizsgáztató letörölgette az arcát, kínosan mosolyogva morogta, biztosan csak izgulok, mire én hevesen bólogattam. De a továbbiakban minden oké volt! Bájitaltanon körberöhögtem a termet, majd mindenféle görcsölés nélkül főztem meg a Felix Felicis-t. a bűbájtan pedig maga volt a gyönyör! Nade, ennyit a vizsgákról. A sziklán üldögélek, örülök a fejemnek, és a naplementét nézem. Csodás! Mégis elszomorít a tény, hogy alig egy hét múlva el kell hagynunk a Roxfortot, végleg.
- Leülhetek?- kérdezi Sam.
- Ja, úgyis készültem menni.- csak kis kamu!
- Maradj itt!
- Minek? Hogy megint boldogíts?- nézek rá villámló tekintettel.
- Nem.- motyogja.
- Akkor? Mit akarsz tőlem?
- Hogy ne haragudj!
- Ááá! Nem haragszom én!
- Ne hazudj! Sajnálom, hogy bosszantottalak.
- De miért bosszantottál? Miért akartál bántani?
- Nem tudom! Talán mert…
- ???
- Mert féltékeny voltam. Mert te meg James ugyanúgy viselkedtek, mint a „balesetek” előtt! De velem nem. És ez idegesít!
- Értem…-morgom, pedig dehogy!- De bolond vagy! Igazság szerint nem értelek, gőzöm sincs, hogy miért mondtam az előbb. Tudom, én kezdtem az egészet, mikor levegőnek néztelek. De miután James felkapcsolta a kislámpát a fejemben, felébresztve a lelkiismeretemet is ily módon, sikerült rájönni, hogy nemcsak te vagy a hibás! És hát, én is rossz voltam.- vallom be, az utolsó mondatnál enyhén pirongva. Sam csak vigyorog.- Aztán próbáltam normálisabban viselkedni veled. Barátságosabban, hogy megint olyan legyen, mint régen. De olyan már soha többé nem lesz.- elszomorít ez a gondolat. Valóban nem lehetünk két tojás újra?- Szóval a próbálkozásom hamar megfulladt. A továbbiakhoz szükséges lelkesedést is eloszlatta a hangulatod…
- Sajnálom, igazán nagyon!- vág közbe.- Tudom, hogy már sosem lesz a régi a köztünk lévő barátság, de azért próbáljuk meg! Sosem akartalak bántani, mégis összejött. Ez elvágott néhány szálat köztünk, de te voltál a legjobb barátnőm, az sem utolsó dolog, hogy együtt nőttünk fel. Ismertük a másik szokásait, mondatait, mindent! Hiányoltam a beteges gondolkodásosat, mindent, ami te vagy. És láss csodát, megváltoztál. Sokkal nagyobb bohóc vagy, mint eddig. Szétszórt vagy ugyan, de mindig tudod, mikor mit kell mondanod, és bizony mostanában nálad van a győzelem egy-egy szócsata után! Megmondod a véleményed, akkor is ha az bántó…
- Eddig nem ezt tettem?- morfondírozok.
- Nem teljesen. Sokáig nem tetszettek ezek a változások, mert én is megtudtam, milyen csípős is lettél. De már nem hoz lázba. Most is hiányzol! Lehet, ez most tiszta nyál, de imádlak!
- Értem. Most tényleg!- mosolygok rá.- Ami azt illeti, én is hiányollak. Furcsa… Hónapokig nem beszéltünk, meg minden, és most hirtelen összeborulunk? Viselkedjünk úgy, mint régen? Nem, kicsilány. Nem akarom. Szép volt, jó volt, sőt, gyönyörű. De felnövünk! Sosem lesz olyan ez a barátság, mint régen! És ez így lesz jó! Nem mi komolyodunk, remélem, csak a barátságunk. Ha minden igaz…- vágok töprengő arcot.
- Akkor?… Mi lesz?- kérdezi.
- Beledoblak a tóba. Kicsit hideg a víz, de nem kell belehalni!- eresztek meg egy vigyort felé.
- Abból nem eszel!
- Oké. Most jutott eszembe valami, amire még korábban gondoltam.
- Micsoda?- faggat.
- „Mi történik, ha úgy érzed csordultig telik a szíved a szeretettől, amit irántuk érzel? Egyszerűen eléjük állsz, és megmondod. Hiszen bármit elmondhatsz nekik!”- idézem.- Hát tudod mit, Sam? Szeretlek! Persze mint barát, de akkor is!- barátnőm nem ugrik a nyakamba, ahogy vártam, nem szól semmit, csak hálásan pislog rám, és ez felér ezer más szóval!
Sokáig beszélgetünk még. Bármiről, ami kimaradt az elmúlt pár hónapban. A klubhelységben érdekes látvány fogad: Sirius és James egymással (EGYMÁSSAL) sutyorog valamiről. És Remus is velük van. Úgy nézem, ez volt a békülés napja. A Tekergők újra együtt, és én is visszakaptam a barátnőmet. Kérhetnék-e ennél is többet?


Még három nap van a suliban. Még reggeli sincs, de már mindenki talpon van. Hiszen ma jönnek meg a levelek a hetedikeseknek! A víz lever, ha arra gondolok, hogy nem vesznek fel a Gyógyítóképzőbe, vagy hogy még nem szóltam senkinek. Mindenki magabiztos, tudják, hogy az egyik londoni Aurorképzőbe mennek. Hogy fel is vették őket. Én meg itt szenvedek, némán.
- Citromot nyaltál?- kérdezi Nat.
- Miért?
- Csak, mert pont olyan képet vágsz. Baj van?- de én csak a fejemet rázom, és keserűen mosolygok.- Nem hiszek neked, de ahogy gondolod! Inkább menjünk kajálni, mielőtt kitör a hiszti az embereken a levelek miatt!
- Oké.- menet közben összekapjuk a többieket is. Mint utóbb kiderül, nemcsak Nat volt ilyen előrelátó. Jópáran ülnek már az asztaloknál.
Nem ehetünk békésen. Legalábbis nem békésen. Fél órával később, a baglyok megkezdik a levél potyogtatást. Mind a hét barát előtt ott figyel a sárga szalaggal átkötött boríték. Vagyis mindannyian Londonban tanulnak tovább.
- A te leveled hol van?- kérdezi Sirius, mire csak megvonom a vállam.
- Az nem lehet, hogy nem vettek fel, hiszen…- kezdi Alice.
- De lehet, drága!- nyögöm ki, és pont ebben a pillanatban pottyan az ölembe a kék, fehér, piros színű szalagba csomagolt levél. A szívem nagyot dobban. Na most…
- Várj!- szól rám Nat, és megállok a boríték bontás közepén.- Az miért tűnik franciásnak? Miért nem olyan ronda sárga a szalag, mint a miénken?
- Mert… megnézném, felvettek-e, utána megmagyarázom!- sóhajtok, majd kirohanok a Nagyteremből. Meg sem állok, amíg a kedvenc, öreg fámig nem érek. Bevackolom magam kiálló gyökerek közé. Sikerül a tenyerembe hullatni a levelet.
„Kedves Lily Evans!…”- na, már jól kezdődik. „Ezúton értesítjük, hogy felvételt nyert Marseille –i Gyógyítóképzőbe…”- Ööö… még hatszor átolvasom a mondatot, mire eljut az agyamig az egész lényege. A szívem ki akar ugrani a helyéről! Boldog vagyok, de még mennyire! Még kevés örömködést, lökött táncikálást engedek, aztán elindulok vissza a kastélyba. Kicsit félek, hogyan fognak reagálni a többiek.
- Itt vagyunk, Lil!- kiált rám valaki. Mindenki a parton üldögél, és elég jó kedvük van. Odabattyogok hozzájuk, és lehuppanok a fűbe.
- Na, mi volt az a levél?- faggat Nat összehúzott szemmel. Odanyújtom neki az időközben meggyűrögetett pergament. Nem látom milyen változás megy végbe arcvonásain, mert inkább fűcsomókat tépkedek ki. Hallom meglepett nyögését, és ahogy szépen lassan tovább adja a lapot.- Ez komoly?- s én csak bólintok.
- Mi az?- kérdezi aggodalmas hangon James is, de mire belekezdenék a magyarázatba, hozzá kerül a felvételi értesítőm. Komor némaságba burkolózva olvassa végig a szöveget, és végül ugyanolyan csendesen rohan be az épületbe. Tenyerembe támasztom a homlokomat.
- Gratulálok!- szól végül Sam.
- Kössz! Én is nektek.
- Köszi, de mond csak, miért nem szóltál?- kérdez Nat.
- Tudtam, hogy James levágja majd a hisztit, és mert nem voltam benne biztos, hogy felvesznek.- motyorászom.
- Akkor? Marseille?- kérdezi végül vigyorogva.
- Az, Marseille!- és rám veti magát.
- Ügyes légy, kicsilány!- suttogja a fülembe.
- Ti is, nem ám kidőlni az első évben!
- Mi kibírjuk a három évet!- hallom hirtelen James hangját.
- Tudom, de attól még vigyázhattok magatokra!- nézek rá. Felhúz a földről, és sétálni indulunk.
- Szólhattál volna!- zsörtölődik.
- Igen, megtehettem volna.
- Miért nem tetted?
- Fontos ez?
- Fontos, nekem legalábbis.
- Mert nem tudtam biztosan, hogy felvesznek-e. És mert gondoltam hogy így fogsz reagálni.
- Így hogy?
- Elrohantál, mint aki megsértődött!
- De visszajöttem.
- Ez a szerencséd, Eltévedt Báránykám!- mosolygok rá.
- És mi lesz a Barival, ha a Pásztorlány elmegy?
- Hát… Bari megnyugszik, mert a Pásztorlány három év múlva visszajön. Mindenképpen. Hogy utána mi lesz, azt majd kitaláljuk!
- Biztosan visszajössz?
- Hányszor hazudtam ilyen téren?
- Sosem, de nem is volt rá alkalmad.
- Ez igaz, de a lényeg hogy nem vertelek át.
- Szeretlek, te lökött Pásztorlányka!- szorít magához.
- Fullasztó a szerelmed, Barikám!- nyögöm vigyorogva, mire James megcsókol. Nem sokkal később sétálunk vissza a többiekhez. Nem kérdeznek semmit. Egy idő után már nem tudják türtőztetni magukat, muszáj arról beszélgetnünk, ami volt, és ami lesz. De nem bánom!





FOLYT. KÖV.


…majd egyszer! Kösze mindenkinek aki elolvasta, meg néha ötletet adott! Tudom, nincs vége a törinek, de a folytatás nem mostanában jön. Téééééényleg nagyon kösze a kritikákat isssssssss!!! Puszaaaa