1.

Az újoncok

-         Holnap már megint gyűlés lesz. – kesergett James.

-         Mikor? – kiáltottam ki a fürdőből.

-         Délelőtt. – rakta fel a lábát az asztalra.

-         Akkor én biztos nem megyek. – nevettem.

-         Sose jössz, még akkor se, ha ráérsz. – csóválta a fejét.

-         Fusztrál. – oda értem hozzá. – Elengedsz?

Levette a lábát, de amint elhaladtam mellette, az ölébe húzott. Megcsókolt, hanyatt döntött a kanapén, és már az ingemet gombolta.

-         James mindjárt indulnom kell. – szóltam rá, bár nem szívesen.

Nagy nehezen lemászott rólam, de az ölében tartott.

-         És végre mikor jössz hozzám?

-         Ezt már párszor megbeszéltük.

-         De…

-         James, szerinted mit változtatna egy papír a kapcsolatunkon?

-         Sokat. Például Mrs. Potternek hívnának, és én is nyugodtabb lennék ezekben az időkben. És a többiek is jobban tisztelnének.

-         1. nem venném fel teljesen a neved. 2. tisztelnek, már aki. 3. nem is tudják, hogy együtt vagyunk.

-         Ez a másik.

Esküszöm, mint egy gyerek. Az orrához nyomtam az orrom.

-         Majd. Így jó?

-         Van választásom? – mosolygott, és megcsókolt.

-         Nincs. – nevettem.

Jóval James előtt indultam, mint általában. Így is késtem egy kicsit.

-         Mi legyünk pontosak, te meg késsel. Ez, hogy van?

-         Úgy van Mikó, hogy én vagyok a főnök, és én megtehetem.

-         Ja, vagy úgy! Itt a kávéd.

-         Kösz. – belekortyoltam a kávéba. – Mi lesz ma?

-         Meló, meló, meló. – közölte Corason.

Igazság szerint Corason, Níla, és Nadya velem egyszerre végzet Providansban. De valahogy nekem indult jobban az eleje, és ezért engem neveztek ki.

-         Ezen kívül jön néhány taknyos aur. – ásított Cassandra. Ő a mi újoncunk, még csak két hónapja van nálunk.

De már ő is megtanulta, hogy az auroktól semmit sem várhatunk. Lenéznek minket, és a munkánkat. Mi már megszoktuk, de a kezdő jogászok mindig nehezen viselik. Az aurok között is a legrosszabbak a kezdők. Pöffeszkedő, kis hülyék, akik általában még egy rajtaütésen sem voltak.

-         Ja, és McGalagony üzeni, hogy szeretne minket is látni a gyűlésen. – fintorgott Níla. Ezeken, a gyűléseken ér minket a legnagyobb megaláztatás, és sértés.

-         Mindenkit?

-         Igen. Azt mondta, hogy ha kell, akkor hagyjuk ott a tárgyalást, akár a közepén is.

-         Vagyis kötelező. – összegeztem. – Tehát 10-kor mindenki legyen, abba az istenverte teremben, - bosszankodtam. – és ne kezdjetek el kötekedni, ha beszólnak meg se halljátok, ne lássatok, csak üljetek le a helyetekre. Érthető voltam?

-         Persze. – motyogta Mikó.

Neki a legnehezebb köztünk. Az egyetlen fiú a csapatban, ráadásul Cassandra után a legfiatalabb. Őt éri a legtöbb atrotciás. Ráadásul elég nehezen szokta lenyelni, de most már egész jól megy neki. Ő a mi kicsi öcsénk. A szemem fénye.

-         Na, akkor indulás! Vár ránk a munka. – csaptam össze a kezem, és osztottam  ki a feladatokat.

Természetesen megint késésben vagyok. Az utolsó tárgyalásom kicsit elhúzódott, de nyertem. Benyitottam a terembe.

-         … és … Ááá, jó napot Evans kisasszony!

-         Jó napot!

-         Otthon hagyta az óráját? – kérdezte cinikusan.

-         Nem, csak elhúzódott a tárgyalásom. – magyaráztam teljes nyugalommal.

-         Milyen tárgyalás? – kérdezte szúrós szemmel.

-         A Lótt- ügy.

-         És…

-         Természetesen sikerült. – és már indultam is a helyemre.

-         Szóval ő az, aki bármit megtehet, mert senki sem mer neki szólni. – fecseget egy kis kölyök, akit még sosem láttam.

-         Valami probléma van? – mértem végig.

-         Nem bírom elviselni az ilyen okoskodó libákat, de szerintem senki. – az egész terem röhögött, és a kis kölyök kihúzta magát a büszkeségtől. Elsőnek szólt be egy jogásznak.

-         Hogy is hívnak? – mosolyogtam.

-         Miért érdekel? Randira hívnál? A kanod nem elégít ki?

-         Nem. – mosolyogtam negédesen. – Azért kérdezem, hogyha véletlenül valami ügyed lenne a bíróságon, nehogy hozzá nyúljunk az aktádhoz. Hogy meglátogasd az Aszkabont. – már teljes mértékig oda hajoltam hozzá, jócskán belemászva a személyi terébe, és bele néztem a szemébe. Kissé megijedt. Jól teszi.

-         Lily, hagyd… - szólt erélyesen McGalagony.

-         Elnézést.

Elhaladtam a sorok között. A leghátsó sor felé haladva, ahol ott ültek a többiek. Éreztem, hogy valaki végig simítja az alkarom. Tudata velem, hogy ő mellettem áll.

-         Akkor folytassuk. – szólt fáradtan a professzor asszony. – Épp ott tartottam, hogy az újoncok, akiket már bemutattam. Lily óhajtod, hogy újra elmondjam? – nemet intettem. Ugyan kit érdekel? – Tehát az újoncok egyelőre figyeljenek, és majd néhány hét múlva meglátjuk, kik alá osztjuk be őket. Bla… bla… bla…

Nekünk erre miért is kellett eljönnünk? Azért, hogy megismerjünk néhány üresfejű aur újoncot, akik azt sem tudják ki az a Voldemort.

-         Na, megint jött néhány nagyszájú kölyök. Hogy fogjuk mi ezt kibírni? – sóhajtott Níla.

-         Úgy ahogy eddig, befogott fülel, és szemmel. – közölte Nadya.

Az egész csapaton látszott a lehangoltság, és most nekem sem volt sok kedvem ellenkezni.

Természetesen, mikor haza értem, James már otthon volt. De nem volt kedvem beszélgetni, úgyhogy felmentem a hálóba, és ruhástól bedőltem az ágyba.

-         Na, mi volt? – jött be James a szobába.

-         Fárasztó nap volt.

-         Tudom. Nekem szerencsére csendesen telt a napom.

Látta rajtam, hogy teljesen le vagyok hangolódva. Ezért az ágy másik felébe ült, és a lábamat a kezébe vette, lehúzta róla a zoknit, és masszírozni kezdte a talpam.

-         Ez isteni! – nyögtem. – Ugye tudod, hogy ezt egy darabig nem hagyhatod abba? – mosolyogtam.

-         A miatt a kis hülye miatt vagy ennyire feszült, igaz? – döngölte a talpam.

-         Nem, különösebben. Globálisan vagytok idegesítőek.

-         VagytoK? – emelte fel a szemöldökét.

-         Igen. – támaszkodtam a könyökömre.

Fölém hajolt, és szenvedélyesen megcsókolt. Olyan hévvel, hogy levegőt is elfelejtettem venni.

-         Még mindig idegesítő vagyok? – vigyorgott.

-         Te vagy a világ legidegesítőbb aurja.

-         Tényleg?

Újra megcsókolt, és egy idő után el is vált volna tőlem, hogy bele nézzen a szemembe, csakhogy én átkaroltam a nyakát, és még közelebb húztam magamhoz. Most ő küzdött oxigén hiánnyal. J