Már javában hajnalodott, s a sötét hajú férfi még mindig éberen bámulta a plafont. Eddig is gyakran telt álmatlanul egy-egy éjszakája, de ez a mostani már a második volt a héten. Mintha diavetítést nézett volna, úgy figyelte a fehérre meszelt mennyezeten cikázó, oly jól ismert képsort.
Színes fénycsóvák, sikoltozva menekülő emberek, csuklyás alakok… zöld villanás… és a halott nő a fűben…
Akarva megszakította a „műsort”, s nyögve a kezeibe temette az arcát. Állán a borosta sercegve súrlódott a tenyeréhez.
Fáradt volt, iszonyatosan fáradt. Kimerítette az emlékezés, a folytonos önmarcangolás.

A nap első sugarai az ágy szélét, a takaró végét nyaldosták – reggeledett. Az ágy másik oldalán mocorgás támadt. Kis fészkelődést követően először egy barna plüssárkány, majd egy kócos fej bukkant elő a paplan alól.
- Apa… fel kell kelni?
- Nem, kicsim – nyugtatta meg a kislányt, és megpuszilta a gyerek feje búbját. – Alhatsz még.
Nem kellett több bíztatás a lánykának; szinte rögtön vissza is zuhant saját kis álomvilágába.
Harry merengve figyelte, ahogy az apróság elhelyezkedik, majd kikecmergett mellőle. Feltette a szemüvegét, kibotorkált a konyhába, és hozzálátott elkészíteni a reggelit.
Alig bontotta fel a kenyeret, Ava már le is csüccsent az asztalhoz.
Ezek szerint nem aludt vissza, állapította meg magában a férfi. Sejtette, miért nem. Lassan egy hete ez ment.
- Nem akarok oviba menni – kezdte meg szokásos panaszát a kicsi. Szőke szálakkal átszőtt vörös haja borzosan meredezett mindenfelé, kedvenc játéka el nem maradhatott mellőle. – Utálok oda járni!
- Muszáj, Ava. Nem tudok itthon maradni veled, egyedül pedig csak nem hagyhatlak!
Felkapta pálcáját a pultról és egy intéssel öt tojást tört fel a serpenyő felett. Pöccintésére tűz lobbant fel a tűzhelyen, az edény alatt.
- De ott mindenki olyan… - kézzel-lábbal hadonászva igyekezett kifejezni azt az érzést, amit az egész helyzettel kapcsolatban érzett, s még az arcát is felfújta, mintha valami gusztustalan békát imitálna, de csak azt érte el, hogy apja elnevette magát és visszafordult a rántotta felé.
- Alig várom, hogy a Roxfortba járjak – közölte a gyerek.
- Arra még várnod kell néhány évet – bólintott Harry. Tisztában volt vele, mit érez lánya; ha ennyi idősen tudott volna a Roxfortról, ő is tűkön ült volna, míg megérkezik a levele és a jegye az Expressre.
Kifolyatta a tojást két tányérba, és az egyiket letette Ava elé. Reménykedett benne, hogy ezzel sikerül félbeszakítania a panaszáradatot.
A kislány nézte egy ideig a sárga masszát, majd meg is szagolta, csak hogy biztos legyen a véleményében. Végül nem állta meg szó nélkül.
- Apa, mikor fogsz megtanulni főzni?
Harry kis híján a villáját is lenyelte meglepetésében. Hát ami igaz, az igaz; ennek a tojásnak már nem kellene folyósnak lennie…

Mikor véget ért a háború, és Voldemort halála után a Halálfaló sereg életben maradt tagjait is elfogták, Harry a minisztériumban kapott állást. Nem szorult éppen rá, hiszen szép kis vagyont szedett össze, s tett félre – hozzácsatolva a szülei örökségéhez -, de a gyász, az örökös önvádaskodás elkerülése végett valamivel el kellett foglalnia magát.
Remus Lupin és Arthur Weasley sietett a segítségére, sőt, még Minerva McGalagony, a Roxfort frissen kinevezett igazgatónője is felajánlott számára egy tanári állást. Harry egyelőre nem akart visszamenni az iskolába, ahol annak idején beleszeretett Ginnybe, így az Arthur által kilobbizott állást fogadta el.
Nem érdekelte, mit hisznek róla az emberek. „A kis hős, a varázsló társadalom megmentője hivatali papírokat tologat!” Ő nem érezte megalázónak, hisz’ számtalan ismerősével találkozhatott nap, mint nap – Remusszal, Tonksszal, a többi egykori Rendtaggal; számos DS taggal; Dean Thomasszal; Leevel, az ikrek nagy barátjával; sőt, még Cho Changgal is összefutott néhányszor. Ha ők nem tudják némiképp betölteni azt az ürességet, ami legbelül emésztette, akkor kik?
A legtöbbet persze Hermionénak és Ronnak köszönhetett. Ők ketten, mint Ava keresztszülei, és legjobb barátai mindig mellette voltak, ha szüksége volt rájuk, megértették őt, nem kérdezték, ha nem akart beszélni, és bármikor rájuk zúdíthatta a gondjait.
Ginny temetése után szinte minden áldott nap náluk tartózkodtak, s míg Hermione a kislánnyal foglalkozott, addig Ron és Harry egymást vigasztalták – vagy csak egyszerűen a régi szép időkre emlékeztek.
Bár Harryn ezek a beszélgetések nem sokat segítettek, azért hálás volt érte. Ronnak azért, mert őszintén átérezte a fájdalmát, Hermionénak azért, mert megérttette helyette Avával, hogy az anyukája soha nem jön vissza. A nő képes volt elmagyarázni az elmagyarázhatatlant egy három évesnek, méghozzá a rá jellemző jósággal, és tapintattal. Hermione arra a rövid időre átvette Ginny szerepét a kislány szemében, majd ez átalakult valami más, mély, de mégsem potenciális anya-jellemmé.
Ava a keresztszülei utolsó „egész napos” látogatásától kezdve aludt Harryvel.

Harry egy egyszerű intéssel eltüntette a rántottának indult Valamit, és pirítóst pakolt a tányérokra. Közben Ava problémáján gondolkodott, de ezúttal sem jutott semmi használható ötlet az eszébe. A munkáját nem hagyhatja ott, hogy álló nap otthon legyen a lányával, mert már az első héten begolyózna. Így viszont muszáj volt az oviba járatnia Avát, pedig tekintetbe véve, hogy mind ő, mind Ginny felmenői egytől-egyig boszorkák és varázslók, nem is lett volna kötelező.
Azt meg, hogy a lányka megőrül a sok ízig-vérig mugli gyerek között, teljesen jogosnak tartotta.
- Na jó – dobta le kőkemény pirítósát Harry, és várakozva nézte a fintorgó Avát. – Te mit javasolsz?
- Tényleg? – ragyogott fel a lányka. A tényleget úgy értette, hogy „tényleg érdekel a véleményem?” Mert ha apját Tényleg érdekli, akkor már félig győzelmet aratott felette.
- Tényleg – bólintott. – De csak ha használható ötlettel állsz elő.
- Jó. Akkor… mi lenne, ha… ömm… várj, mindjárt! Ha mondjuk… felvennél valakit?
- Hogy érted?
- Tudod! Olyan házi óvó nénit!
- Bébiszittert? – nézett rá megütközve Harry.
- Inkább, mint az ovi!
- Hát…
- Csak fel kell adni egy hirdetést, aztán ki kell választani valakit! Légyszí! Annyira jó lenne! Neked nem kellene itthon maradnod, nekem meg nem lenne muszáj oviba mennem!
Olyan könyörgő arccal nézett rá, hogy Harrynek nem volt szíve nemet mondani. Pedig legszívesebben ezt tette volna. Egy vadidegent eresszen be a lakásába? Egy vadidegen vigyázzon egész nap a lányára? Több szólt ellene, mint mellette.
De Avának nem tudott nemet mondani, hát sóhajtva felállt, és a mosogatóba bűvölte a tányérokat, villákat.
- Én választok, és nincs nyavalygás, világos?
- Igen, igen, igen!
Ava boldogan a nyakába ugrott, és össze-vissza puszilgatta, majd mint aki jól végezte dolgát, bevonult a mosdóba fogat mosni.

- Bébiszitter? Bébiszittert fogadsz Ava mellé?
Hermione pontosan úgy reagált a hírre, ahogy Harry várta.
- De hiszen ez egy nagyon jó ötlet!
Vagy mégsem.
- Mondtam, hogy az óvodában csak elnyomják a képességeit, és kiölik belőle az emberszeretet.
- Úgy beszélsz, mintha te nem is mugliként éltél volna tizenegy éves korodig!
- Jaj Ron, ne forgasd ki a szavaimat! Én nem tudtam arról, hogy boszorkány vagyok! Miért, te talán jártál óvodába a Roxfort előtt?
- Nem erről van szó…
- Na ugye! – tapsolt győzedelmesen a fiatal nő. – Hidd el, Harry – fordult el vörösödő férjétől -, Ava csak jól járhat egy dadával. Főleg, ha te választod ki. Viszont egy valamit előre köss ki feltételként!
- Mit?
- Bárkit is alkalmazz, tudjon főzni!
- Ha-ha.

Amióta délután elhozta Avát az oviból, a gyereknek be nem állt a szája. Megállás nélkül faggatta őt, hogy feladta e a hirdetést, ha feladta, mikor jönnek az első jelentkezők, ugye majd ő választhat, akkor mikortól nem kell óvodába járnia…
Harry már rég megbánta a döntését. Mikor ennek hangot is adott, Ava vigyorogva az ölébe mászott, vékonyka karjaival átölelte a nyakát, és nyomott egy cuppanós puszit az arcára.
- Hízelegni azt tudsz!
Azért persze feladta a hirdetést. Rögtön másnap két jelentkező is becsöngetett hozzájuk.
Az első nem sokkal vacsi után toppant be – középkorú, otthonkás, ránézésre ellenszenves asszonyka, hatalmas táskával, óriási behízelgő mosollyal.
Ott szúrta el a dolgot, hogy Harrynek, és nem Avának hízelgett. Pedig hát szegény honnan tudhatta volna, hogy a férfi szívéhez a lányán át vezet az út?
A másik hölgyemény egy alig tizenhat éves fruska volt. Az apát a rövid interjú alatt több ízben kerülgette az infarktus, ugyanis a kislánynak kifejezetten tetszett az ötlet, miszerint dadája alig tíz évvel lesz idősebb nála. Ám egy rossz momentum itt is beütött: a kamasz szívében – zsenge korához méltón – rendkívül előkelő helyet foglalt el a nálánál úgy hét-nyolc évvel idősebb korosztály hím fele.
Harry ezúttal meg sem hallotta lánya szívettépő visítozását, miközben erélyesen kitessékelte a hölgyikét a lakásból.
És ez az egész herce-hurca minden este megismétlődött. Körülbelül két hét múlva adták fel mind a ketten a reményt, hogy valaha is találnak egy, ha nem is makulátlan, de elfogadható dajkát, aki tényleg azt tartja elsődleges céljának, hogy vigyázzon egy öt éves kisgyerekre.
Míg Harry magában örült, addig Ava teljes letargiába zuhant. Már sikerült magát annyira beleélni az óvoda elhagyásába, hogy ez a mostani „fejlemény” az elevenébe mart.
Köztudott, hogy igazán nagyot csak egy gyerek tud csalódni, és ez rajta sajnos tökéletesen ki is ütközött.
Épp ezért Harry úgy döntött, nem ad fel újabb hirdetést. Ava eltölt még egy évet az óvodában, aztán úgy is be kell íratnia valamelyik iskola első osztályába – a sulit már csak nem fogja úgy utálni, mint az ovit.

Hétfő este volt. Pont befejezték a vacsorát, amikor kopogás szakította meg Ava panaszáradatát.
- Kinyitod? – kérdezte a kislány, apja vívódását látva.
- Kinyissam?
Kinyitotta.
A küszöbről egy fiatal, csupa báj, hátitáskás lány nézett vissza rá.