Piton hosszú évek csöndjét törte meg váratlan felbukkanásával. Corkban való állítólagos megjelenése nem csak Harryt, de jóformán az egész Minisztériumot felkavarta.
A kampós orrú ex-bájitaltan professzor egyike volt azon maréknyi halálfalónak, akik esetleg még életben lehettek valahol Anglia legeldugottabb helyein, s bár róluk az a hír járja, hogy utolsó napjaikat tengetik remeteként, bujdosva minden élő elől, addig Piton úgy jelent meg Cork városában, mintha mi sem történt volna az elmúlt időszakban.
A helyszínen – konkrétan a környék egyik tavának a partján – halászó öreg mágus küldte a baglyot a Minisztériumba a hírrel, mivel elsőként neki tűnt fel a „furcsa, fekete kámzsás egyén” személye. A háború gyanakvóvá tette az embereket, s ez az egészséges mértékű paranoia buktatott le annak idején számos elvetemült gyilkost az aurorok előtt.
- Keresett valamit – közölte az öreg az oda hoppanáló hivatalbeli varázslóknak, köztük Harrynek, Ronnak és Hermionénak.
- Keresett?
- Méghozzá a vízben – bólintott, kezében a pecabotjával játszadozva. – Itt ni, látják? – mutatott a sekély, bozótos vízszélre. Legalább húsz percig járkált erre le-fel; ez keltette fel az én figyelmemet is. Mikor a közelemben kezdett bóklászni, megjegyeztem, milyen szép ebben az évszakban az erdő (ami a tó mögött húzódott a lejtős domboldalon), de épp, hogy csak felpillantott rám, máris visszafordult a láp felé.
- És ekkor ismerte fel, igaz?
- Hát… nem. Rátudtam, hogy magának való, furcsa, és nem érdekelt tovább. De amikor leguggolt pár hajlott kóró elé, és kinyújtotta a kezét, hogy letépje azokat, megláttam a Jelet az alkarján. Ekkor ugrott be, honnan olyan ismerős!
- Mi történt ezután?
- Leszakította a nádat és elhoppanált. Arra sem volt időm, hogy pálcát rántsak, már el is tűnt!
A parton vizsgálódó varázslók és boszorkányok semmi használható nyomot nem találtak. Ezúttal nem a cipőnyomok és hajszálak jelentették a fontos bizonyítékot, hiszen mindebből vajmi keveset tudtak volna meg Piton céljáról.

Másnap, sőt harmadnap sem jutottak eredményre, így egy időre – ha sokan is ágáltak ellene – talonba tették az ügyet. Míg a Harryhez hasonló véleményen lévők előbb indítottak volna egész Angliát felölelő hadjáratot, hogy felleljék az árulót, addig többek közt Lupin és Arthur Weasley jobbnak látta, ha az aktuális problémákkal foglalkoznak az újabb fejleményekig.

Harry az ominózus „corki-eset” óta felvette azt a rossz szokást, hogy este hét után ért haza – jóval később, mint Emily megjelenése előtt. Ezt talán a férfit jobban zavarta, hiszen annak idején megfogadta, hogy Avánál soha semmi nem lesz fontosabb, most mégis megfosztja lányát a közös délutáni együttléteiktől.
- Addig nincs nagy gond – gondolta magában Harry -, amíg még új a dada jelenléte. Mihelyst elmúlik az újdonság hatása, már pácban leszek.
Ahogy benyitott a lakásba, megcsapta az orrát valami isteni, fűszeres illat. Gyomra automatikusan válaszolt, méghozzá hangos korgás formájában.
- Rakott krumpli! – toppant elé Ava a konyhapult mellől, maszatos szájjal, vigyorogva. – Én is tudok már ilyet főzni! Elmondjam, hogy kell? Először…
S miközben Harry nevetve ölbe kapta a manót, Ava szorgos diákként pontról pontra mondta fel neki a receptet.
- Szia – köszönt rá a sütőnél tüsténkedő, kötényes lányra. Emily szórakozottan intett neki, majd miután megbizonyosodott afelől, hogy semmi sem égett oda, aminek nem kellett, két pohár lével csüccsent le a férfival szemben.
Az egyik üvegpoharat Harry kezébe nyomta.
- Mi ez? – kérdezte a ház ura.
- Almalé – felelte egyszerűen a dada. – A pezsgő nagyvilágibb hatást keltene, de ez esetben Avával már délelőtt megjártuk volna a detoxot, szóval érd be ezzel.
- Rendben. Mi újság itthon?
- Egész nap úgy csináltunk, mint a dámák! – újságolta Ava, csillogó szemekkel, kipirosodott arccal. – Pezsgőztünk, meg boroztunk, meg úriasan… ööö…
- Társalogtunk.
- Igen! Azt. Aztán lerajzoltam, hogy hogyan néznek ki a hölgyek. Ilyen nagy ruhájuk van, meg gyöngysoruk, meg minden! Milly kitette a hűtőre a képeimet, ahogy régen a bátyjáét és az övét is kiragasztották a szüleik! Ugye milyen szuperul néz ki?
Mikor a kislány – úgy egy jó óra múlva – belefáradt az élménybeszámolóba, Harry kihasználta az alkalmat, és elküldte kezet mosni.
- Ahogy látom, nem unatkoztok nap közben – jegyezte meg, mikor Ava csattogva bevonult a fürdőbe.
- Nem mondtad, hogy boszorkány – jelentette ki a lány, fel sem nézve a mosogatóból.
Zavart csend állt be közéjük. Harryt meglepte, hogy Emily rájött, de az még inkább, hogy olyan semleges hangon mondta. Hiszen ő mugli! A mugliknak pedig az az egyik legalapvetőbb tulajdonságuk, hogy NEM tudnak a varázsvilágról.
- Öhm… hogyan…? – nyögte ki nagy nehezen.
- Nyilvánvaló. Alig várja, hogy pálcája legyen. – hirtelen felnézett rá. – A minisztériumban dolgozol?
Döbbenet döbbenet után. Van egyáltalán értelme bármit is titkolni előle?
- Igen – felelte egyszerűen Harry.
A lány pár pillanatig csak nézte, s Harry meg mert volna esküdni rá, hogy mondani akar valamit. De Emily csak bólintott, és beletemetkezett a mosatlan edények sikálásába.

- Tudni akarom, miben sántikál az az átkozott denevér!
- Nyugodj meg, Ron! Úgy viselkedsz, mint egy pisis!
- Már hogy a fenébe ne, amikor Piton szabadon kószál Angliában, és mi nem teszünk semmit?!
Mikor kilenc előtt néhány perccel Harry benyitott a kis irodába, legjobb barátai, kik még friss házasoknak számítottak, épp készültek egymás nyakának ugrani. Ez csupán azért nem volt szokatlan, mert szinte minden reggel ezt művelték.
Tizenegy éves koruktól.
- Késtél – vetette oda az érkezőnek Hermione.
- Bocs.
- Ava?
- Emily. Leakadt a csúcsforgalomban.
- Aha – dünnyögte Ron. – Vagy csak nehezen szakadt el a fiújától.
Harry úgy meredt rá, mint egy őrültre. Emilynek nincs is barátja!
Vagy mégis?
- Valami fejlemény? – terelte el a gondolatait, még mielőtt a másik kettő újra veszekedni kezd.
- Semmi. A főnök kiküldött két növényszakértőt a cork-i tóhoz, hátha találnak valami érdekeset, ami Piton felbukkanását is megmagyarázná, de amúgy az egész ügy talonban van.
Bár az üggyel tényleg nem foglalkozott senki, azért mint érdekes beszédtéma, ott volt a hivatal falai között.
Napokig nem történt semmi változás. Hosszú, hosszú napokig. S míg Harry többnyire régi professzorán törte a fejét, azért eleget gondolt a lakásában főzőcskéző-dadáskodó, alacsony, mosolygós Emilyre is…

Egy hét telt el azóta az ominózus nap óta, és semmi említésre méltó nem történt. A minisztérium minden piti, muglikat megtréfáló esetet nagyobb felhajtással igyekezett kezelni, hogy tompítsa a Piton által okozott kavart.
Mindezzel a pletykálkodásnak próbálta elejét venni.
Otthon Ava egyre többet beszélt imádott dadájáról, s Harry kezdte egyre inkább azt érezni, hogy féltékeny a lányra. Nem csoda; a gyerek rajongásával eleddig csak és kizárólag őt tüntette ki – most azonban „Milly” lett az, akiről minden második mondata szólt.
Tény, hogy a lány nem végezte rosszul a feladatát. Míg az első két-három napon otthon maradtak ismerkedni, utána egyre többet jártak el hazulról.
Emily tudatosan nevelgette a kislányt; ha a házban voltak, olyan műsorokat néztek, amiből azért tanulni is lehetett (vagy legalább vitatkozni róla), ha kiruccantak, akkor nem zsúfolt játszóterekre mentek, hanem például csokoládégyárba, pénzverdébe.
Egy hete ismerték egymást, Ava mégis úgy érezte, mintha a lány mindig is vele lett volna.
És Harryt, érett férfi létének ellenére is, ez bizonyos félelemmel töltötte el.

Elkerülhetetlen, hogy Emily egyszer elmenjen, gondolta éjjel, mikor lánya már mélyen durmolt mellette. Márpedig logikus, hogy dada csak addig kell, amíg nem tudja más gondjaira bízni a gyereket. Vagy amíg el nem éri az iskolás kort.
Tartott attól, hogy Avát túlságosan megviseli majd az elválás.
Hogy fogja majd megmagyarázni neki, hogy az ő Millyje nem azért nem jön többet, amiért az anyja sem?