Ava annyira mélyen aludt, mikor elkészült az ebéd, hogy se Harrynek, se Emilynek nem volt szíve felébresztenie őt. Megegyeztek, hogy megebédelnek együtt, aztán amikor a kislány felébred, majd valamelyikük ad neki enni.
Harry tudta, lánya nem kicsit fog rá haragudni, ha az ő Millyje elmegy, mielőtt magához térne, de meggyőzte magát, hogy a kicsinek legfőképp alvásra van szüksége a mihamarabbi gyógyuláshoz.
Magának sem tudta volna megmagyarázni miért, de titkon örült, hogy kettesben lehet Emilyvel. Mikor a lány elmesélte élete rövid történetét… a farmot, a családját, a fogadott bátyjait… valahogy mindez tökéletesen beleillett a képbe, amit magában megformált róla. Mintha már ősidők óta ismerték volna egymást…
Egyiküknek sem tűnt fel, milyen különös helyzetbe kerültek. Egyikük sem akadt fenn azon, hogy úgy falatoznak egymással szemben az asztalnál, mint régi barátok, hiszen furcsamód egyiküket sem feszélyezte a másik jelenléte.
- Akkor ezek szerint mugli vagy – törte meg a csendet váratlanul a férfi.
- Igen – felelte egyszerűen a lány.
- Ez érdekes, Aváról mégis rögtön megállapítottad, hogy boszorkány.
- Nem, nem azonnal. Csak miután beszélgetni kezdtünk.
Harry úgy nézett rá, mint valami hibbantra. Erre Emily játékosan összehúzott szemekkel közelebb hajolt hozzá, és úgy tett, mintha az agyában próbálna olvasni.
- Tök vicces, amikor ilyen döbbent arcot vágsz – jegyezte meg, mire Harry önkéntelenül elvigyorodott.
- Csak nem értem, honnan tudhatsz a… szóval Ava boszorkányságáról, amikor… azaz a családodon belül gondolom senki… mármint ha azokra a gyógyvacakokra nézek, én nem hinném… te nem… - teljesen belekavarodott a mondandójába, hiszen nem akart semmiféle utalást tenni a varázsvilágra, hátha tényleg csak félreértette a lány Avával kapcsolatos észrevételét.
- Nem. Én, mint kifejtetted, mugli vagyok. A családom összes tagjával együtt. De tudok a varázslókról, meg a boszorkányokról.
Kiolvasta a férfi szeméből a kérdést, mégsem felelt rá. Ugyan vajon kitől tudhat a mágikus oldalról? Hát ez az, amiről semmi esetre sem szeretne egy számára félig idegen férfival beszélni.
- Harry… - szólalt meg aztán néhány perc múlva. Hangja tétova volt, kicsit félszeg. – Te, ott a Minisztériumban…
- Igen?
- Öhm… jaj, fogalmam sincs, hogyan mondjam…
- Egyszerűen – tanácsolta a férfi.
- Szeretnék megtudni egy régi ismerősömről valamit. Varázsló volt; auror. Ha jól tudom, a Minisztérium dolgozóinak adatait, rövid életpályáját külön dossziékban tároljátok az épület egyik szárnyában.
- Ez igaz, de nekem nincs bejárásom abba a terembe.
- Ó. Hát… bocs. Azt hittem… de semmi gond.
Tisztán le lehetett olvasni a mérhetetlen csalódottságot a lány arcáról; egyértelmű, hogy nem a puszta kíváncsiság szólt belőle, mikor erre a szívességre kérte Harryt. Mire ő mit tett? Leszerelte egy egyszerű mondattal!
- Kiről lenne szó? – hallotta saját hangját, ám még mielőtt szidni kezdhette volna önnön gyengeségét magában, meglátta Emily megkönnyebbült mosolyát, és hirtelen neki is jobb kedve kerekedett.
- A neve Matthew Lewis. Nem kell az egész mappa, csupán a halálának a körülményeit szeretném megtudni. De… nem fogsz bajba kerülni?
- Majd vigyázok – biztosította Harry, majd egy ügyes manőverrel eltért a tárgytól.

Ava kora délután ébredt fel, és amint kinyitotta a szemét, máris belényilallt a félelem: vajon Emily már elment? Nem vacakolt sokáig; kipattant az ágyból, s bár szédült, kitrappolt a szobából.
A konyhába csattogva aztán megnyugodhatott, hiszen apja és a dada elmerülten beszélgettek valami unalmas felnőtt dologról (a lány az egyetemről mesélt).
- Hékás, neked ágyban a helyed! – pirított rá játékosan Emily, mikor észrevette a pultnál ácsorgó mezítlábas apróságot. – Irány vissza! Mindjárt viszek neked egy kis lasagnát.
- Nem kérek lasagnát – jelentette ki Ava. – Ugye még nem mész el? Bejössz mesét olvasni? Vagy kártyázni? Van egy csomó sárkányom, megnézed? Mindnek adtam nevet…
- Ava, mars vissza az ágyba! – szakította félbe apja határozott, mély hangja. – Most!
Érezte, hogy ingerültebben küldi be, mint amennyire szerette volna, de már késő volt; a kislány szája széle fenyegetően lefelé görbült, élénk zöld szemei elhomályosultak. Felé nyújtotta a kezét, hátha egy békítő mosollyal és öleléssel sikerül kiengesztelnie, de a kicsi potyogó könnyekkel sarkon fordult, és beszaladt a szobába.
Harry sóhajtva indult utána.

Emily jó tíz perc múlva, egy megrakott tányérral mert benyitni a hálószobába. Először csak bekukkantott a résen, és amíg nem intettek neki, nem is merészkedett beljebb. Mindenesetre a látvány furcsa melegséggel töltötte el belül. Kicsit, mint otthon.
Harry az ágy szélén ült, ölében a pizsamás, kócos hajú lánya, hozzábújva, sírdogálva. Apja többször is fejbúbon puszilta, míg végre Ava szipogva megvigasztalódni látszott. Csupasz lábacskái a levegőben kalimpáltak, kezeivel egy elnyűtt, barna sárkányt szorongatott.
Nyilvánvaló volt Emily számára, hogy a férfi soha nem beszélt durván, vagy idegesen a gyerekkel – az utóbbi időben főleg nem. Kettejük között nagyon szoros volt a kapocs, és ez megmosolyogtatta a lányt. Közte és az apja között soha nem volt ilyen mértékű összetartozás-érzet.
- Hoztam enni – lengette meg a kezében egyensúlyozott tálat, mire a két Potter egyszerre kapta fel a fejét.
Ava minden búját feledve lecsusszant Harry öléből, s bár még szempilláin csillogtak a könnycseppek, vidáman fogadta imádata tárgyát – na meg persze a finom ebédet. Ennek ellenére alig bírta végigülni egy helyben azt az öt percet, míg teljesen eltüntette a lasagnát.
Amint ez megtörtént, Harry automatikusan elvette tőle a tányért, s ő kézen fogta Emilyt és behúzta magával a saját birodalmába.

Furcsa, már eltöltött ebben a kis lakásban néhány napot, Ava szobájában mégsem járt még. Igen, már bekukkantott egyszer, mikor feltérképezte a helyet, de be még nem lépett.
- Nézd! – szaladt be előtte a gyerek boldogan. – Ez mind az én sárkányom!
Ava nem túlzott, amikor kijelentette, hogy legjobban a sárkányokat szereti a világon – „persze apu meg keresztanyu, meg keresztapu, meg utánad” -, hiszen a halvány pink falú helyiség minden négyzetcentiméterét sárkányos-gyíkos kacatok borították.
- Nézd csak! – a kislány azt se tudta, hirtelen mit mutasson meg elsőnek, annyira örült, hogy Emilyt végre sikerült elcsalnia az apjától.
Különben is, Milly az ő dadája, akkor meg mit köti le folyton az apja?
- Szépek – nevetett a lány, több tucat különböző színű és nagyságú plüssfigurával a kezében.
- Ezeket keresztaputól kaptam – vont vállat a kislány. Nem tartozik épp a kedvencei közé az a néhány játék, állapította meg magában Emily. Biztos, mert túl egyszerűek.
- Ezt nagyon szeretem! – nyújtott oda neki egy apró, átlátszó gyíkot. Kicsi kezeivel úgy tartotta elé az ajándékot, mint valami értékes kincset. – Aputól kaptam. Azt mondta, mostmár nagy vagyok, tudok törékeny dolgokra vigyázni. Azt is mondta, hogyha megkapom a levelemet a Roxfortból, kapok egy sárkányos medált is. Szerinted nem felejti el?
- Egész biztosan nem – bólintott a dada bizalmas arccal.
- Jó, mert apu tizennégy évesen legyőzött egy mennydörgőt, ami keresztapu szerint egy nagyon szívós sárkány, és én szeretnék majd egy mennydörgős medállal suliba menni!
Harry, aki eddig észrevétlenül, az ajtófélfának vetve a vállát figyelte a jelenetet, felnyögött, és kifordult a helyiségből.

- Szóval kamaszként te sárkányokkal küzdöttél? – vigyorgott Harryre Emily huncutul. – Nem irigylem a vetélytársaidat… egy mennydörgő… Ron bácsi szerint az egy macerás állat… hát, nem én leszek az, aki meghazudtolja ezt.
Késő este volt már, Ava nemrég magyarázta magát álomba – a saját ágyában. Harry ezért nem tette szóvá Emily pajkos provokációját; túlságosan ledöbbentette az, hogy a lánya újra a sárkányok között alszik. S ezt semmiféle cirkusz nem előzte meg.
- Nos, akkor én megyek – szólalt meg kis hallgatás után újra a dada. – Holnap találkozunk.
Harry némán kísérte ki a lakásból, majd odanyújtotta neki a napi bérét, de a lány visszakozni kezdett.
- Ne viccelj, ma nem is kellett vigyáznom rá! Holnap reggel jövök! – ezzel eltűnt a lépcsőfordulóban.


- Azt mondod, egész nap otthon volt veletek, főzött rátok, hallgatta Ava csacsogását, és nem kért érte semmit? Mondtam én, hogy épp ideje benőznöd!
- Ó, Ron, ne hülyéskedj!
- Kíváncsi lennék erre a lányra – tűnődött Hermione is. – Hé Harry, mit szólnál hozzá, ha holnap elhoznánk Avát? Szabadnapot vettünk ki Ronnal, hogy meglátogassuk Mollyékat, és egyúttal Avát is vihetnénk magunkkal. Ha jól tudom, az Odúban lesznek az ikrek is…
Nyílt titok az egész Weasley famíliában, hogy Ava messze jobban favorizálja a két csínytevőt, mint bárki mást a családból. Talán még a szintén sárkánybolond Charlie-nál is jobban. Bár ez nap, mint nap változik.
- De ne mondd le Emilyt. Kíváncsi vagyok, hogyan viselkedik vele valójában.
- Úgy érted, veri-e?
- Nem, Ron. Ha verné, Ava félne tőle. Engem az érdekel, kettesben milyenek. Harry, nem gond?
- Hogy mi…? Ja, nem! Vigyétek csak, majd oda megyek érte.
- Hol jársz, haver? – bökte oldalba vigyorogva barátját a vörös hajú varázsló.
Harry semmi pénzért nem kötötte volna Ron orrára a választ. Sőt, még Hermionénak se nagyon dicsekedett volna azzal, hogy épp min mesterkedik.

Emily jól tudta, a Minisztériumban tényleg van egy olyan terem, ahol az aurorok adatait gyűjtik. Ez egy régi hagyomány, mivel a varázsvilág igenis szeret emlékezni a hősire.
Ám ebbe a szobába keveseknek volt engedélye belépni, és Harry nem tartozott eme szerencsések közé.
„Mindegy, végtére is, legyőztem Voldemortot! Talán nem fognak nagyon kiakadni, ha pár percet eltöltök odabent!”
Így hát amint Hermione és Ron egymással civakodva magára hagyta őt, fogta magát, és elindult a kanyargós, zsúfolt folyosókon. Több ismerős arccal is összefutott, de szokásához híven most sem állt le egyikükkel sem beszélgetni – neki célja volt.
Cseppet sem volt meglepve, mikor az utolsó folyosóra befordulva azt tapasztalta, hogy ott bizony nincs senki. Nemhogy hivatalbeli dolgozó, de mér egy őr sem. Sőt, a kérdéses terem ajtaját egy árva bűbáj sem védte a betolakodók elől.
„Tessék, ennyire vagyunk büszkék a hőseinkre.”
Körbepillantott még egyszer, majd halkan benyitott a rozoga ajtón.
A helyiség pont úgy nézett ki, ahogy Harry elképzelt; dohszagú volt, rettenetesen poros, mindenhonnan pókhálók lógtak, és hosszan elnyúltak a falaknál álló, roskadásig telt polcok. Érezte, hogy ez bizony erős túlzás; ennyi auror nem volt egész Angliában. Ha nem emlékezett volna egy néhány hónappal ezelőtti párbeszédükre Hermionéval, most automatikusan indult volna a sor elejére, s ott kezdett volna kutakodni.
Így azonban a bal oldali szekrénysorhoz lépett, s elindult a vége felé. Mivel kifejezetten kereste, így nem is kerülte el a figyelmét az a sok apró táblácska a mappák közé szúrva.
„minisztériumi dolgozók… bájitalkeverők… aurorok…”
Harry megtorpant, majd fürkészve hátrébb lépett.
„Na, ez már inkább!” Igen, az a pár száz sárguló gyűjtő inkább megfelelt az egykori aurorok számának, gondolta Harry. Már csak azt a fiút kell megkeresni itt.
Ez már gyerekjáték volt még kereső bűbáj nélkül is. Csupán az L betűt, majd a Lewis-t kellett megtalálni, és máris mehetett vissza az emberek közé.
„Andrew R. Lewis… nem jó… Katherine Lewis… nem… ez az, megvan!”
Matthew Lewis mappája vékonyabb volt, mint az előző két személyé, így Harry sejtette, hogy a fiú fiatalon, kevés érdemmel a háta mögött halhatott meg.
Úgy döntött, nem lopja ki a gyűjtőt – itt helyben futja át. Kinyitotta hát, és olvasni kezdte.

Matthew Lewis
Született: X év ápr. 11., London
Családi állapot: nőtlen
Szülei: Gaia és Matt Lewis, meghaltak a Wolverhampton-i merénylet során
Testvér: nincs
Legközelebbi hozzátartozó: Emily Masterson, menyasszony