2.- Jó móka lesz!


Ahhoz képest, hogy szeptember közepe van, nagyon szép az idő! Vége a második hétnek is. Mármint sulikezdés óta a második hét. Ha azt hittük, idén pihenhetünk a tavalyi hajtás után, hát akkor most nagyot csalódott minden hatodikas! Mert hát, a tanárok sosem adják fel! Ők bizony még akkor is megtartanák az órákat, ha elszabadulnának a sárkányok a fejünk felett, ha a Tiltott Rengeteget ellepnék az óriások, ha sellők gyorsan úgy döntenének, ők most aztán kihalnak. Ha az iskola kacsalábon kezdene forogni, ha egész évben zuhogna az eső, hogy aztán Noé bárkáját játszhassunk, és így tovább. Ja. Ennyi jut nekünk: szegény, szerencsétlen hatodik évfolyamos kölköknek. Sikerült enyhe túlzásba vinni az iróniát, mint olyat, de nem érdekel. Végülis az egész monológ lényege ez volt. Nem mintha beletörne a nyakunk a sok tanulásba, csak olyan jó dolog szenvedni egy kicsit, miután visszajövünk a kellemes nyári szünetről! Ennyi.
Hogy tanórákon kívül mi történik? Egy szóval letudom az egészet, kettővel: -katasztrófa; -agybaj. Naná! A Tekergők. De olyannyira, hogy már Remus is kezdi. Remélem gyorsan kinövi az elmebajt! Két hét alatt három szobrot robbantottak ripityára, tíz festmény panaszkodott az éjszakai világítás miatt. A fiúk legújabb heppje éjszaka belevilágítani a portréalakok arcába. Csupán csak hatszor akartam őket büntibe küldeni, de mindig ugyanazt kapom ajándékba: egy Silencio-t. Annyiban azért igazuk van, hogy nem hagynak ordibálni az éjszaka közepén a suli legnyilvánosabb helyein. De ezt sem fogom megköszönni! Aztán… három szobor, tíz kép… Ja igen! Ezeken túl még két faliszőnyeg letépése virít a számlájukon. Bár a szőnyegeket állítólag valami baleset érte, amihez nekik abszolút semmi közük. Hiszi a piszi… meg aki elhiszi! De az is jó nagy marha, aki hisz a Tekergőknek! Nade, az már nem az én gondom! Nagyon jó érzés szapulni a fiúkat! Pláne úgy, hogy drága barátosnőimmel sem vagyunk angyalkák. Oké, a szobor-robbantásnál még nem tartunk, és a festményeket sem zargatjuk, és szőnyegeket sem tépkedünk. Legalábbis nem szánt szándékkal. Véletlen volt. Merő. Véletlen. De tényleg! Sam kalandra vágyott. Meg Natalie is. Meg Alice-t sem kellett sokáig győzködni. Én meg… ööö… ugrottam első szóra? Szóval hát kirándultunk. A konyhában, a Szükség Szobájában, és végül a padláson is jártunk. Kicsit huzatos hely, mégis olyan áporodott szag terjeng. Elvoltunk csendesen, mászkáltunk, egymást riogattuk. Aztán megtaláltuk az Édenkertet könyvespolcok formájába. Művelődés. Igen, olyat is szoktunk. Nők vagyunk, nem pasik! Na jó, ők is szoktak olvasni, de csak mikor nyakig tocsognak a pácban. Ezt inkább hagyjuk, mert bele fogok zavarodni! Tehát a padlás. Meg a Paradicsom. Meg az a rengeteg könyv. Istenem! De hát „az álom sorsa az ébredés!”. Persze hogy a legérdekesebb borítójú könyveket kapkodtuk le a polcokról. Végül megtaláltam. Illetve inkább a könyv engem. Csak úgy kisiklott a többi közül, egyenesen a lábam elé. Hatalmas bőrkötéses könyv. Címe nem volt. Egészen fényképalbum jelleggel bírt. A borítóján rengeteg ágszerű ér futott keresztül, akár az indák a fák törzsén. Egyszerre visszafogott, mégis gyönyörű. Olyan, ami miatt az ember elfelejt minden másra figyelni, mikor csak arra az egy dologra koncentrálunk. Vagyis én voltam a bűnös. De az a sok összevissza erezet, annyira szép volt! Nem hallottam a többieket. Nem érdekelt semmi, csak hogy minél tovább gyönyörködhessek. A kezem önálló életre kelve nyitotta fel a könyv fedelét. Az első oldalon egy virágzó cseresznyefa képe állt. Színes kép, a rózsaszín virágszirmok erre-arra szálldostak. Végül már olyan érzés volt, hogy közvetlenül a fa előtt állok, hogy a szirmok valóban az arcomat simogatják. Éreztem azt az édes illatot. A következő kép szereplői már emberek voltak. Velünk egyidősek, kivéve két alakot. Két alig tíz éves forma gyermeket. A kislánynak vörös haja volt. Arca előbb még mérges, de ahogy a sötét, bozontos hajú kisfiú hatalmas puszit nyomott az arcára, a lányka nyomban felderült, szemei úgy szikráztak, mint a csillagok a legsötétebb éjszakában. Hihetetlenül boldogok voltak, és én is boldog lettem tőlük. Az azutáni képen gondolom ugyanaz a két ember állt. De ott már idősebbek voltak. A lány szorosan bújt a fiúhoz, mintha félne valamitől. A srác pedig vigasztalón simogatta a lány hátát. A képből áradt a szomorúság, a félelem. Lehangolt. Aztán… saját magamra mosolyogtam. Illetve a képről egy nő integetett, karján egy babával. A nő pont úgy nézett ki, mint én. Megnyugodtam. Az előbbi érzések eltűntek, és boldog voltam újra. Bár a gondolat hogy én vagyok, a saját fiammal, kicsit felkavart. És hogy nem láttam a férfi arcát. Miért nem? Tudni akartam! Ki lesz az, aki majd egyszer…? Kicsoda? Végül elérkezett az utolsó kép is. Zöld villanás, egy nő rémült sikolya, egy csecsemő ijedt sírása, és egy kegyetlen, hideg kacaj. Beleremegtem. Rengeteg érzés futott át a szívemen: féltés, szorongás, rettegés… Hol van a… a férjem? De fura így utólag! Hatalmas szélroham támadt. Alice mellettem térdelt és halkan sírt, Sam a vállamat rángatta, és Nat… Natalie a könyvet bámulta üveges tekintettel, majd hirtelen úgy dobta el, mintha parazsat markolt volna.
- Minden rendben?- kérdezte idegesen Samy, de csak úgy néztem rá, mintha egy űrmanót látnék. Erre ő az előbbinél is hevesebben rázott meg.
- Eressz már!- tértem magamhoz.- Nincs semmi… semmi…- ó dehogynem! Nagyon is. Milyen képeket láttam én? Jézus, ha ezeket kiheverem még ebben az életben. Bár valószínűleg már nem kell sokáig várni. Na mindegy. Hirtelen letámadott minket egy csapat denevér. Nem igazán szeretjük a denevéreket! Melléjük feltűnt három fejetlen szellem is, mire több sem kellett, sikítva rohantunk vissza a toronyba. A figyelmetlen, ijedt rohanásnak köszönhető a leszakított szőnyeg.
Átkozottul jó dolog egyedül ücsörögni ezen a sziklán, és bámulni a naplementét. Szerencse, hogy már voltam vacsorázni! A Tekergők most tartják a csapatszervezést. Nem értem, mi a pláne a kviddicsben. A levegőben repkedni, és labdákat hajkurászni, valóban sok értelme van. Habár, tanultunk Repüléstant. Be kell vallanom, kegyetlen módon élveztem a repülést. Kicsit kényelmetlen volt a seprűnyél, de bizonyára meg lehetne szokni. Nem félek a magasban elvégre, ha lezuhannék valaki biztosan elkapna. Ha pedig összetörném magam, fájna egy kicsit, de kedvenc javasasszonyom hamar helyre rakná mindenemet. És harmadszor pedig, ha meghalnék, hát istenem, egy emberrel kevesebb a világon. Nem lenne nagy veszteség. Szóval, igenis szeretnék repülni! Megint madárnak érezni magam! És mégcsak el sem fáradnék, csak a seprűm! Mielőtt teljesen elmenne az agyam, feltápászkodok, és visszasietek a kastélyba. Gyorsan lezuhanyozok, felkapom a pizsamának használt hosszú pólót, és a rövidgatyát, majd lerohanok a klubhelységbe.
- Fürödtél?- érdeklődik Samy, mikor lehuppanok mellé a kanapéra.
- Aha. Miért kérded?- nézek rá, mire ő csak a nyakamba szuszog.
- Jószagú vagy!- röhög fel.
- Szeretlek, drágám!- simogatom meg a feje búbját.
- Engem is?- érdeklődik Potter.
- Bizonyára beléd lennék esve, ha…
- Ha?
- Ha nem én lennék Lily Evans!- fejezem be a mondatomat.
- Megint gonosz voltál!- panaszkodik.
- Meglehet, viszont eddig még egyszer sem csináltál belőlem hülyét a suli előtt… idén. Még a végén jó leszel?- gondolkodok hangosan.
- Érted bármit!- vigyorog.
- Na persze!- horkantom.- Egyébként sem vagyok rád szorulva! Magamnak is el tudom intézni a dolgokat…- mindent? A repülést is? Hajaj…
- Ahogy gondolod. Ha kellek, csak sikíts!- vonja meg a vállát.
- Nem sikítok, mert elmegy a hangom, és akkor sem kellenél, ha úgy dobnának utánam!
- Mondtam már, ne tégy meggondolatlan megjegyzéseket!- ezzel felrohan a szobájukba.
- Ez tényleg sok volt.- bólint komoran Nat.- Hova tűnt az én szerény, pirulós, csendes barátnőm?- kérdezi.
- Kamaszodik.- morogja Remus.
- Elhagytam valahol a nyáron.- felelem.- Egyébként sem voltak akkora oltások!- próbálom védeni magam.
- Te tudod.- fordul vissza a tűz felé Nat. Kérdőn pislogok Samyre, de barátnőm nem válaszol, csak kutató pillantással vizslat. Érzésem szerint a vesémbe lát.
- Sejtem mi bajod van!- suttogja diadalittasan a fülembe.
- Jó neked, és mi a csuda ütött belém?- faggatom. A fülemhez hajol, és rendkívül halkan tudomásomra hozza a diagnózist, amitől nekem a szemem elgurul, az állam meg leesik.- Ezt… ezt… ezt nem hallottam!- vörösödök el.- Ez most… Ez sosem fog megtörténni!
- Már benne vagy életem, méghozzá nyakig!- mosolyog szelíden, s én csak kétségbeesetten rázom a fejem.
- Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem! Tévedsz! Egyébként, akkor lenne gáz, ha fülig lennék benne.
- Az a pár centi.- legyint barátnőm.
- Akkor is tévedsz!
- Kíváncsi vagyok, meddig hadakozol még ellene.
- Amíg élek!- vágom rá. Majd a kanapé másik sarkába kucorodok.
- Milyen volt a válogatás?- kérdezi Nat a fiúktól, mikor visszajönnek.
- Rémes!- válaszolják egyszerre, majd Potter mellém, Black pedig a kanapé elé ül le.- A Griffendél csapatának csak egy terelője van.- jelenti ki gyászos hangon Potter.
- Senki más?- kérdezi Alice.
- Senki.- rázza a fejét Black. Sam szemében ijesztő fény villan.
- Ne! Meg ne szólalj! Sam, kidoblak az ablakon! Esküszöm!- fenyegetem meg.
- Van egy ötletem.- mosolyog rám.
- Nos?
- Lily segíthetne!
- Megtehetné, de nem fogja!- nyögöm.
- Kifejtenétek?- pislog rám Potter.
- Lily évekig baseball-ozott.
- Meghalsz!
- Az meg milyen?- csodálkozik a két fiú.
- Hasonló dolog, mint terelőnek lenni, csak éppen a földön.- motyogom.
- Ez csodás! Holnap szólok McGalinak, hogy megvan a csapat!- lelkendezik Potter, majd hirtelen elém térdel a szőnyegen.- Mond Evans, ugye kihúzod a csapatot a… ganéból?
- N… én… izé…- ne nézz így, basszus, ne nézz már így! Végem van. Meleg van. Ég az arcom.- Oké.- nyöszörgöm végül.- De! Csak idén!
- Áll az alku!- nyújtja a kezét Potter, és kezet fogunk.- Köszönöm!- suttogja később a fülembe, amitől megint megborzongok.