Húsz perc múlva Harry már újra az irodájában ült, és Ron durrogását hallgatta.
- Hogy vehettem el egy ilyen okoskodó nőszemélyt? Úgy tesz, mintha mindent jobban tudna nálam, pedig nem is! A legutóbbi mérgezéses esetnél is az én tippem jött be! Ugye hogy az én ötletem volt, Harry?
- Igen, a te ötleted volt megkérdezni egy mugli járókelőtől, mi az a szúrós szag – helyeselt fensőbbséges mosollyal a belépő Hermione. – Persze aztán kiderült, hogy az csak a szomszéd házból kiáramló aceton, amit a család kamasz lánya borított ki véletlenül. Jaj, Ron, ne nézz már ilyen bambán!
- De a gázméreg akkor is az én…
- Ron, még akkor is gomolygott ott a füst, amikor mi megérkeztünk! Naná, hogy egyértelmű volt a gázméreg! Különben is, még a nevét sem jegyezted meg…
- Csak nem használom, rendben?! Harry, mondj már valamit!
- Mikor is volt a Wolverhampton-i merénylet? – kérdezte kábán a szólított.
- Tizenhét éve – vágta rá Hermione. – Emlékszem, azt még a mugli TV-ben is mutatták. Ha jól emlékszem, egy házaspár veszett oda. Miért?
- Akkor négy évesen lett árva… - motyogta Harry maga elé olyan halkan, hogy egyik barátja sem hallhatta. – Azt nem tudod, mi célja volt a támadásnak?
A nő vállat vont.
Mivel a téma itt megszakadt, Ron újra belekezdett sérelmei hangoztatásába, Harry pedig zavartalanul tűnődhetett tovább a nemrég olvasottakon.
Matthew Lewis… szóval a jegyese volt. Mármint Emilynek, Ava dadájának. Kisgyerekként elvesztette a szüleit, és tizenegy éves koráig árvaházban nevelkedett. Egészen addig, amíg Dumbledore érte nem ment a roxforti levéllel, s egészen tizennyolc éves koráig a kastélyban élt.
Életének ezen szakasza kísértetiesen hasonlít Voldemortéhoz. A különbség csupán annyi, hogy Matthew jámbor fiatal volt, de kitartó, és amint befejezte tanulmányait, rögtön jelentkezett aurornak.
Természetesen kiváló eredménnyel végzett itt is. Mégis meghalt az első komolyabb bevetésen.

Ava – hála Harry bájitalainak – már jól érezte magát, s ezt kiélvezve nem is feküdt le egész nap, csak egy órára ebéd után. Emily kihasználta ezt a kis szabadidőt, és belekezdett az egyik szakdolgozatának vázlatába.
Kényelmesen elhelyezkedett a nappali padlóján, könyvét, jegyzetfüzetét lepakolta az alacsony asztalra, beleolvasott eddigi jegyzeteibe, majd kezébe vette tollát, és írni kezdett. Mobiltelefonja ebben a pillanatban berregett fel.
- Üdv, kedves, csak közlöm, hogy épp ráérek. Nem ugrunk el egy kávéra?
Emily bosszúsága egy pillanat alatt elillant.
- Szia, Tess, de jó hallani a hangod! Vége a vizsgaidőszaknak?
- Vége, hogy nyomorodjon meg az összes hímsoviniszta vizsgáztató! Szóval, tíz perc múlva a Brook’s-ban?
- Nem megy, ne haragudj. Épp egy édes kislányra vigyázok, és előreláthatólag hétig nem is szabadulok.
- Remek.
- Utálsz?
- Téged? Nem. De jelenleg te vagy az egyedüli ezen a nyamvadt kontinensen. No de inkább te mesélj! Milyen az új hely? Rendesek a szülők? Vagy olyan hárpiák, mint Brimstone-ék voltak három éve?
- Mákom volt, Tess, iszonyatosan nagy mákom! A gyerek egy álom, az apja egyáltalán nem cidris. Ketten vannak, és nincs se folyton ránk néző szomszéd, se dugikamera, se egyéb zavaró tényező. Tiszta hawaii.
- Várj, dugikamerát bármikor találhatsz még! Emlékezz a Bloom családra. Három hét után derült ki, hogy gyakorlatilag nem volt egy kameramentes négyzetméter az egész villában.
- Amiatt fájjon Sarah feje, ő vállalta azt a két átok kölyköt a szomszéd utcában.
- Ne aggódj, fájt is a feje rendesen. Főleg, miután az idősebb, Preston betörte neki a kerti locsolócsővel. Szóval azt mondod, van egy apa, meg a lánya? Milyen a pasi, helyes?
- Tess!
- Te csak ne Tess-ezz nekem, tudom én, mi a dörgés! Fogadjunk jó negyvenes, napbarnított bőr, kidolgozott felsőtest, és minden szabadidejét a kocsija bütykölgetésével tölti! Valld be, hogy igazam van!
- Nincs igazad.
- Dehogynem.
- Nincs, Tess.
- Miért, nem napbarnított?
- És kocsija sincs.
- De azért a negyven év stimmel, ugye?
- Vonj le vagy tizenötöt, és akkor igen.
- Francba. Te olyan peches vagy, Em!
- Kösz.
- Szívesen, máskor se. Na, csók!

Miután Ava nagy dérrel-dúrral magához tért, Emily becsukta könyvét, füzetét, bezsuppolta minden a zsákjába, és megkönnyebbülten felsóhajtott. A tudat, hogy ezután a dolgozata után sem húzhatják majd meg, mázsás súlyokat gördített le a válláról.
- Ne menjünk sétálni? – kérdezte a gyereket, mire Ava örömmel rohant vissza a szobájába átöltözni.
Csodálatos, napsütötte kora délután volt, olyan, amin egyszerűen képtelenség nem a szabadban lenni. Emily kézen fogta a kislányt, és fesztelenül csevegve megindultak az utcán. Körülöttük kisgyerekes apukák haladtak el nyakukban Avánál fiatalabb csemetéikkel, vagy épp hatalmas bevásárlószatyrot cipelő háziasszonyok, de kamasz fiúk, lányok, kutyákat sétáltató görkorcsolyások is egyaránt élvezték a jó időt.
Több mint egy órát rótták az utcákat, mire egy fagyizóba botlottak. Avának egy percig sem kellett könyörögnie, hogy betérjenek, hiszen dadája legalább olyan édesszájúnak bizonyult, mint ő maga. Közben a kislány megállás nélkül beszélt; mesélt a keresztszüleiről, a hőn utált óvodáról, a népes Weasley famíliáról, és egyúttal Emilyt is faggatta.
Mikor megették fagylaltjaikat, újra útnak eredtek, de mostmár a város gyerekekkel zsúfolt részébe – arra, amerre játszóterek tömkelege nőtt ki a földből.
Ám Emilybe hamar belevillant a felismerés: Ava nem egy barátkozó típus. Sőt, amennyire csak lehet, elkerüli a vele egykorúak társaságát. Mintha unalmasnak találná őket.
- Nem játszol egy kicsit? – próbálkozott mégis, hátha csak tévedett Ava érdektelenségével kapcsolatban.
- Nem. Inkább menjünk.
- De… nézd csak! Ők labdáznak! Menj, állj be közéjük! Megvárlak a padon, mit szólsz?
- Nincs kedvem. Nem sétálhatnánk?
Már hazafelé tartottak, hiszen az ég szürkülni kezdett, a levegő pedig érezhetően hűlt, amikor Ava kiszakította a kezét az övéből, és az egyik bokorhoz szaladt. Benyúlt alá vékony karjával, aztán be is mászott, mert nem érte el, amit akart. Kotorászott pár percig, szoknyás feneke az égnek állt, mire hirtelen megkaparintotta zsákmányát, és ki is rántotta azt a bokor alól.
- Nézd Milly, kiscica!
A kiscica momentán legalább olyan veterán nagymacskának számított, mint amennyire Emily érezte, hogy Harry bizony páros lábbal fogja este kirúgni mind a dögöt, mind őt, ha meglátja a gyerek legújabb kedvencét.
Mindenesetre nem mondott nemet, amikor Ava kijelentette, hogy nem hajlandó ott hagyni szegény állatot a szabadban, mert éjjel hideg van, és szegény cicus fázni fog.
„Kétségtelen. Apád meg kitekeri a nyakam.”
Hazaérve Ava első dolga volt megmosdatni szerzeményét. Ez úgy történt, hogy megnyitotta a csapot, és beállította a hideg zuhany alá a szerencsétlen macsekot.
Nem mondhatni, hogy a dög mosolyogva tűrte a tortúrát. Sőt mi több, ellenkezett. Méghozzá úgy, hogy csurom vizesen sprintelt ki a fürdőből, át a lakáson, be a háló franciaágya alá.
- Adjunk neki enni? – tudakolta a kicsi tanácstalanul. Mert ugye kell-e neki enni, ha egyszer nem merészkedik ki a zugából?
- Szerintem ráér reggel. – Ha kihúzza addig, tette hozzá gondolatban.

Harry jóval később hoppanált a lakásuk elé, mint általában. Már koromsötét volt az ég, a családok mind visszavonultak saját hajlékukba.
Félt, hogy ha így folytatja, a dada előbb-utóbb faképnél fogja hagyni őket, hiszen szabadidő híján esélye sem lesz felkészülnie a vizsgáira. Még abban sem reménykedhetett, hogy kiengeszteli azzal, amit sikerült kiderítenie a… volt vőlegényéről, hiszen a fiú minden különösebb tényező nélkül, egy egyszerű ütközetben vesztette életét.
Halkan benyitott a lakásba. Szokatlan csend fogadta; szinte már síri. Nem ijedt meg, s jól is tette, hiszen a következő pillanatban meghallotta Ava vékony hangját a szobájából kiszűrődni.
Letette kulcsát az ajtó melletti asztalkára, és a hang felé vette az irányt.
A sárkányos szoba ajtajában aztán megtorpant.
Ava már ágyban feküdt – s még mindig csacsogott. Emily mellette ült az ágy szélén, Harrynek háttal, és türelmesen hallgatta.
- Charlie-t nem szabad bácsizni, mert szerinte az öregíti. Ő sárkányokkal foglalkozik Romániában, és ritkán jön haza, de olyankor mindig hoz nekem valamit. A múltkor egy igazi mennydörgő fogat kaptam! Megmutassam?
- Majd reggel, jó?
- Meg vannak az ikrek, nekik van egy boltjuk Roxmotsban. Ilyen színes valamiket árulnak, és egy csomó galleont keresnek vele. Molly néni büszke rájuk, pedig nem is járták ki a Roxfortot! Én biztos ki fogom. Apa is kijárta. Alig várom, hogy megkapjam a levelemet! Meg a sárkányos medált!
Álmodozva magához szorította elmaradhatatlan barna sárkányát.
- Nini, ezt még meg sem mutattad! – nézett Emily a viseltes játékra.
- Ezt a mamitól kaptam. – féltve nyújtotta oda neki a sárkányt. – Ez az első sárkányom, meg a kedvencem is. – hirtelen felcsillant a szeme, és felült az ágyban. – Tudsz titkot tartani?
- Tudok – hajolt közelebb Emily is.
- Szoktam álmodni a mamámról – súgta, s Harry szíve nagyot dobbant. Még mindig ott állt az ajtóban, és egyikük sem vette észre odabent.
- És… miket szoktál álmodni? – kérdezte Milly.
- Nem tudom – vonta meg a vállát. - Néha csak úgy áll, és integet nekem. Néha meg apuval szoktam látni. Olyan szép!
Visszadőlt az ágyra, Emily pedig újra betakarta.
- Apa azt mondta, a mami volt a legszebb nő a világon.
- És biztosan igaza is van.
- Szerintem te is szép vagy.
- Köszönöm, Ava – simogatta meg a kislány arcát.
- Apa szerint is szép vagy.
Emily meglepődött, az őket figyelő Harry nemkülönben. Ő ezt soha nem mondta. Jó, így gondolta, de mondani… ó, dehogyisnem! Hiszen előző este, mielőtt jó éjt puszit adott volna a kicsinek, azt válaszolta a kérdésére, hogy szerinte is szép Emily.
- I… igen?
- Ühüm – ezzel Ava elvackolt, magához ölelte sárkányát, és behunyta a szemét.
- Jó éjt – súgta a lány, majd homlokon puszilta, és nesztelenül kifelé indult.
Ijedten megdermedt, mikor szembetalálta magát az őt néző férfival.