James

Halloween hajnalán szörnyen éreztem magam. Fáztam és a torkomat, mintha fűrésszel reszelgetnék belülről. Nem kétséges, beteg vagyok.

- Sirius - szóltam neki, de csak suttogás tellett tőlem, így későn kelő barátom meg se rezdült. - Tapmancs! Sirius!

Mikor hangom teljesen felmondta a szolgálatot, a párnámat vágtam hozzá.

- Ágas, mi a franc bajod van? - Eltátogtam a panaszaimat, de Tapi csipás szemeitől semmit se látott. Biztos úgy gondolta, hogy csak hülyülök vele, mert felüvöltött:

- James komolyan mondom...Merlin szakállára, de sápadt vagy! - Nem mondod! - Beteg vagy? - Nem, csak kifestettem magam. - Mért nem szóltál? - Nagyon csúnyán nézhettem, mert vette az adást, és így folytatta:

- Lekísérlek Madam Pomfreyhoz. - Feltartott hüvelykujjammal jeleztem, hogy támogatom az ötletét.

Lily

Halloween reggelén arra ébredtem, hogy dermesztő hideg van a hálóteremben. Ezek szerint, idén korán köszönt be a tél. Gyorsan felöltöztem (jó melegen), és lementem reggelizni. Úgy gondoltam, hogy egy forró tea segít a torkomon. Órán már igazán fáztam, és gyengén álltam a lábaimon. Egy kis megfázástól még nem dőlhetek, még hátra van egy számmisztika dolgozat. Próbáltam koncentrálni McGalagony magyarázataira, a tanárnő észre vehetett valamit, mert megkérdezte:

- Jól van, Evans kisasszony? - Mivel beszélni már nem tudtam, így csak szaporán bólogattam.

- Rendben, akkor igyekezzen jobban figyelni! - Újra csak bólintottam.

- Biztos jól vagy? - Kérdezte óra végén Alice.

- Persze - suttogtam - csak szerintem megfáztam.

Ekkor befutott Amelie is.

- Mi a pálya?... Te jó ég, Lily! Beteg vagy?

- Nem, csak megfáztam.

- Nem úgy nézel ki. Szerintem le kéne menned a gyengélkedőre.

- Nem, nem. Jól vagyok.

- Akkor is lejössz. Gyere Alice, kísérjük le!

- Nem..nem akarok.. - Lassan elsötétült minden. Elájultam.

James

Madam Pomfrey beadott valami altató-félét, és mikor felébredtem valaki aludt az ágyamban szembeni fekvőhelyen. Felálltam, és - szédelgő fejemmel nem törődve - közelebb mentem, hogy megnézzem ki az. Ő volt az. Sápadtsága miatt (ennyire beteg, szegény?) bőre színe vetekedett a lepedő fehérségével. Haja szétterült a párnán, és a beáramló napfény arany szálakat szőtt bele. Olyan volt, mint egy angyal. Nem tudom meddig álltam ott, elmerülve arcának békességében. Elgondolkozva néztem, mikor belémhasított a felismerés. Te jó ég! Beleszerettem! Miért nem vettem eddig észre? Ezért járt állandóan Ő az eszemben, ezért volt a sok L. E.- vel tele firkált pergamen. Igen, most már minden világos. Talán már akkor belezúgtam, mikor a vonaton belépett a fülkébe. Vagy mikor pofon vágott, vagy mikor először nézett rám azzal a különös pillantásával, ami egyszerre tükröz vágyakozást és dühöt. Mindegy mikor történt, csak egyet tudok: nem mondhatom el neki. Ez tény. Sirius is ezt mondaná (persze nem mondom el neki). Gondolataim tárgya ekkor elkezdett ébredezni. Ijedten - az új érzések miatt - visszahátráltam az ágyamig és lefeküdtem. Próbáltam magamra erőltetni az eltűnt magabiztosság maradékait. Mikor felébredt, Evans arcán láttam a csodálkozást, majd mikor felkönyökölt a megrökönyödést.

Lily

Jaj, ne már! Miért pont Potterrel szembe kellett ágyat adni nekem? Reméltem, hogy neki is elment a hangja, így legalább nem zaklat folyton. Már az is idegesítő, ahogy vigyorogva néz rám.

- Mit akarsz? - tátogtam neki.

- Te - mondta némán, és rám mutatott - jössz - itt az ujjait léptette a takarón - velem - mutatott magára - randizni? - és egy szívet rajzolt a levegőbe.

- Én - mutattam magamra - nem - ráztam a fejem - megyek - az ujjammal kalimpáltam - randizni! - itt alkalmaztam a szíves módszert - Te - mutattam rá, majd mivel elmutogatni, elkezdtem beszélni (elég érdekes hangszínben) - Egy beképzelt, felfuvakodott majom vagy, és... - de itt kimerültem, és csak a szokásos jelet mutattam neki. Potter először szemét kimeresztve nézett rám, majd visszahanyatlott az ágyra, és valami furcsa hang kíséretében elkezdett rángatózni. Te jó ég! Rohama van! Odarohantam (inkább vonszoltam magam), és meglepődve láttam, hogy RÖHÖG! Azt hittem, ott helyben megölöm, de csak hozzávágtam a párnáját, és megkérdeztem:

- Te röhögsz...rajtam? Hogy mered!

- Nem rajtad, csak a hangodon.

- Te szemét! Ugyanilyen hangod van! - Elég furcsán nézhettünk ki: az erőlködéstől (a hangunkat erőltettük) kivörösödve suttogtunk egymásnak.

- Nem éppen! - Erre elkezdtem ütlegelni a párnával, de hirtelen magához rántott. Az arcunk csak centiméterekre volt egymástól. Úristen, megcsókol, gondoltam, de csak megkérdezte:

- Eljössz velem randizni? - lehelte, de minden szavát hallottam.

- Nem - ráztam a fejem.

- Miért?

- Mert csak kihasználnál.

- Nem igaz.

- De, és egy idő után rájönnél, hogy nem illünk egymáshoz.

- Miért, nem illünk egymáshoz?

- Nem. - Arca egyre közeledett felém, de mikor már csak pár milliméter volt köztünk, felugrottam és visszarohantam az ágyamhoz. Végül, hogy a végszó az enyém legyen visszaszóltam:

- És én gyűlöllek!- De ebben nem voltam már olyan biztos.