9. FEJEZET

Havazik

Halloween után két nappal megnyertük a kviddics-meccset. Alapból nem foglalkozom ezzel, de James valami eszméletlent alakított. Elég már az, ha az eredményt nézzük (160-0), de ha még hozzá vesszük, hogy 5 perc alatt elkapta a cikeszt... Brilliáns!

A Griffendél természetesen egy hatalmas bulival ünnepelte nem mindennapi fogónkat, aminek érdekessége, hogy az ellenfél (a hugrabugosok) is jelen voltak. Az egyetlen olyan csapat, aminek a fogójával James barátságban van. Ugyanis Viktor Hansen az.

A bulit nem tudom leírni, nincs olyan jó szókincsem. Elég annyi, hogy észveszejtően jó volt.

Aztán McGalagony hajnali háromkor megunta a dolgot, és nem éppen gyengéden ágyba küldött mindenkit.

Nem is kell mondanom, másnap irtózatos fejfájással ébredtem. Nagyszerű, Roxmortsos hétvége. Tuti, hogy nem megyek le. Viszont Lilyt muszáj megkérnem, hogy adjon fájdalomcsillapítót.

Nagy nehezen sikerült rendbe szednem magam (képes voltam hasra esés nélkül menni), és úgy ahogy voltam, pizsiben lemásztam a klubhelyiségben.

- Lily - nyöszörögtem. - Kérlek, szánj meg! Bármit megteszek!

Elterültem mellette a kanapén, és végre normálisan körül néztem. Végülis hiánytalanul jelen voltunk, csak James nem volt ott. Egy galleont rá, hogy ő még odafenn húzza a lóbőrt.

- Keltsd fel drága fogónkat! - morogta Lil. Komolyan fogadnom kellett volna valakivel.

- Szegényke, miért nem hagyod, hogy kialudja a tegnapi meccs fáradalmait? - nevetgéltem.

- Mert nem a meccset piheni ki, hanem azt a hat üveg vajsört - felelte mérgesen.

- Te számoltad? - Aztán gyilkos pillantása miatt hozzátettem: - Jó, jó. Megyek, ébresztem. Bár nem ígérek semmit.

Kínkeservesen felballagtam a fiúk szobájához, és benyitottam.

Nos, ami benn fogadott, azt hagy ne részletezzem. Egyből az ablakhoz indultam, és szélesre tártam. Ahogy a jeges fuvallat végig sepert a szobán egy nyögés hangzott fel.

- Bárki is vagy, megbánod, hogy megszülettél!

- Hát így kell beszélni velem? - kérdeztem.

- Ha ilyen merényleteket tervezel ellenem, akkor igen - válaszolt James, és nyakig betakarózott.

- Én nem tervezek semmit, de a barátnőd elég türelmetlenül vár odalenn.

- Jajj, ne! Kérlek, mondd meg neki, hogy nem tudok lemenni!

- Nem mondok meg semmit - makacskodtam. - Én is hullafáradt vagyok.

- Nem igaz. Te is másnapos vagy - nevetett fel, én meg követtem.

- Oké, így is lehet mondani. - Majd leültem az ágyára. - Te szépen lemész randizni Lilyvel, nekem meg engedd át az ágyad. Na, mit szólsz?

- Még véletlenül sem. Van itt három szabad ágy. Vetődj be valamelyikbe.

- De Lily megnyúz, ha nem mész. - Még veszekszik a szív az aggyal.

- Dehogyis. Tudom, hogy te is feküdni akarsz egy pihe-puha ágyban. - Ha az ördög megkísért...

- Na, jó  - adtam meg magam. Én és az önfegyelem.

Lehuppantam az egyik ágyra (nem is gondolkoztam azon, vajon kié), és vetekedtem a hullámokban rám törő fáradtsággal.

- Lily ki fog nyírni - dünnyögtem.

- Nem fog. Majd felkelek - hangzott az álmos hang.

- Jó, de engem ki fog ébreszteni? - vitatkoztam, de azonnal elaludtam.

Az álmom buta és zavaros volt.

Újra kislány voltam, és a kertben hintáztam. Mellettem beszélgettek valakik, de én nem figyeltem... Az éget bámultam, és egyre magasabbra hajtottam magam... Vidáman felnevettem, ahányszor közeledtem az ég felé... Aztán határtalan boldogság öltött el... Felrepültem az égbe.

Gyermekien rácsodálkoztam a tündöklő csillagokra...

Először halk suttogást hallottam, majd egyre erősödött.

- Tiny-Tiny kisegér... - énekelte egy ismerős hang. Körülnéztem, de még mindig csak a szikrázó csillagokat láttam.

- ... Szerinted szép szemem van?...

- Nem - hallottam gonoszkodó hangomat. Ezek szerint a másik...

- Szia! Sirius Black vagyok - Lefelé néztem, és láttam 11 éves önmagamat a 9 és 3/4. vágányon.

- Szia! Alfonsine Cartier-nek hívnak. - A kisfiúcska felröhögött.

- Én biztos nem. - Sértődötten elfordultam, de utánam kapott. - Na, ne menj el! Kit vársz?

- A barátomat.

- Ő is ilyen aprócska? - mosolygott. - Tinyke....

Változott a kép... A parkban feküdtünk, mikor Sirius felém fordult...

- Szeretlek!

- Én is!

- Örökké!

- Csak? - kérdeztem mosolyogva, mire magához húzott...

Az egyik folyosón álltunk, és rögvest rájöttem, mi következik.

- Szakítanunk kell!

- Kell? Miért kell? - kérdeztem értetlenül. - Miattam?

- Nem...Vagyis igen - vigyorgott idegesen. - Nem illünk egymáshoz.

- De hát... Hogyhogy nem illünk egymáshoz? Hiszen ugyanazokat szeretjük, ugyanazok érdekelnek...

- Nem erről beszélek - vágott szavamba.

- Hát akkor...? - Fájdalmasan félrefordítottam az arcom, nem akartam újra átélni. - Értem...

- ... Szerettelek megölelni és megcsókolni. Szerettem az illatodat, a mozdulataidat. És még mindig szeretlek. - Újra a parkban. - Rájöttem, hogy amit irántad érzek, az több, mint azt valaha is sejtettem. Tudtam, hogy ha veled maradok, az egy életre szól...

- Most nem bírlak látni sem...

Hirtelen sötétség vett körül, és elkezdtem lefelé zuhanni... Egyre gyorsabban...gyorsabban...még gyorsabban... És BUMM!

Felkeltem.

- Hm... Levettem a szemüveged, hogy kényelmesebben aludj - mormolta egy mély hang, amely sejtéseim szerint az ágy végében ülő homályos folttól származott.

- Öh... Kösz. Kinek az ágyában vagyok? - kérdeztem rosszat sejtve.

- Az enyémben. - Felnyögtem, és a párnába fúrtam a fejem.

- Ez is csak velem történhet meg. - Aztán Siriushoz fordultam. - James?

- Elment Evansszal és Remusékkal Roxmortsba.

- A szemét - dünnyögtem. - És te miért nem mentél velük? - érdeklődtem.

- Mert beszélni akartam veled.

- Miről? - kérdeztem zavartan.

- Tanácstalan vagyok. - Ez az ő szájából olyan ritkán hangzott el, hogy meglepődve felültem (nem törődve azzal, hogy malackás pizsamában vagyok), és orromra biggyesztettem a szemüvegemet.

- Mivel kapcsolatban?

- Jól teszem, hogy kerüllek? - kérdezte, mire felhúztam a szemöldököm. - Szóval, neked így könnyebb?

- Mi könnyebb?

- Hát, hogy... Valami baj van? - nézett rám aggódóan, ugyanis felpattantam az ágyból.

- Nincs - hadartam. - Legyél 5 perc múlva a klubhelyiségben felöltözve!

- De miért? - értetlenkedett, mire csak kimutattam az ablakon, és elsiettem.

Na jó, nem öt perc alatt készültem el (próbáltatok már ennyi idő alatt normálisan berakni egy kontaktlencsét?). Villámgyorsan leszaladtam a klubhelyiségbe, hol Sirius már várt.

- Gyere, siessünk! - szóltam oda neki, miközben a sálamat igazgattam.

- De hát hanyadika van? - kérdezte, miközben már lefelé siettünk.

- November harmadika.

- Nem korai még?

- Nem tudom, de most jön. Érzem.

- Tudom. Mint mindig. - Egy pillanatra összevillant a tekintetünk, és mintha mosoly bujkált volna a szája szegletében.

- Igen - bólintottam, és megszaporáztam a lépteimet.

- Ne arra - szólt hirtelen Sirius, és kezemet megragadva egy bordó fali függöny felé húzott. Rádöbbentem, hogy korántsem ismerem annyira a Roxfortot, mint a Tekergők. A falikárpit mögött ugyanis egy hosszú folyosó volt. Cipőink kopogása visszhangot vert, ahogy végigfutottunk.

A folyosóról egyből a tölgyfa kapu elé érkeztünk. Sirius még mindig a kezemet szorongatta, de nem igazán törődtem vele.

Turbó gyorsasággal kirohantunk, egészen a park közepéig, ahol Sirius maga elé penderített, és kezeimet két tenyerébe zárta.

- Mikor? - suttogta, és lehelete megfagyott a levegőben. Felnéztem, és ijedten észleltem, olyan közel van, hogy szája a homlokomat súrolta.

- Mindjárt. - Gondoltam, inkább másfelé nézek, de akkor meg sötét szeme vonzotta tekintetemet. És én nem álltam ellen ennek az édes vonzásnak.

Teljesen átadtam magam annak a csodás érzésnek, ami csak ezekben a pillanatokban törnek felszínre. Teljes nyugalom, és elégedettség...

- Figyelj! - leheltem, majd egy pillanat múlva: - Most!

Az első hópehely az orromra esett, de a többit nem láttam, mert Sirius lehajtotta a fejét, és megcsókolt.

Először meghökkentem, de elragadott a pillanat varázsa, és szinte öntudatlanul viszonoztam a csókot.

Egyik kezével átölelte a derekamat, a másikkal a hajamat simogatta. Ám én sem tétlenkedtem: kezemmel - mely még mindig kettőnk közé volt szorulva - megragadtam sálát, és közelebb húztam.

Nem tudom meddig álltunk így. Egyszerűen elvesztettem a fejem. Mikor Sirius keze lejjebb csúszott a derekamról, és végigsimította a fenekemet, gyengéden beleharaptam alsó ajkába. Erre még jobban magához szorított, és mélyet sóhajtott. Ez a hang térített magamhoz.

Hirtelen ellöktem magamtól, nem törődve Sirius csodálkozástól tágra nyílt szemeivel.

Mindketten zihálva kapkodtunk levegő után, majd halkan megszólaltam.

- Ezt nem lett volna szabad megtennünk.

- Nem - suttogta ő is. - De megtettük... És jó volt.

- Figyelj, Sirius! Ez nem... Nem jelenti azt, hogy mi most... mi most... Érted?

- Persze - Közelebb lépett, és megsimogatta az arcomat. Egy pillanatra behunytam a szemem. Csak egy pillanatra. - Tudok várni.

- Várni? - döbbenetem meg. - Mire?

- Hát... Rád. Vagyis, hogy mi... újra...

- Sirius - vágtam közbe halkan. - Mi nem fogunk újra összejönni.

- De hát szeretlek! És... Te is szeretsz, nem?

- Ez nem ilyen egyszerű.

- Mondj egy okot! - csattant fel. - Csak egy okot, amiért nem egyszerű!

Félve néztem a szemébe, majd szenvedve suttogtam:

- Én nem akarlak szeretni...

Összeszorította  száját, és elfordult.

- Értem.

- Én...

Nem fejeztem be, inkább kereket oldottam. Zokogva rohantam a kastélyba, és utána nem is figyeltem, merre megyek. Céltalanul bolyongtam, majd egy elhagyatott folyosón találtam magam. Fáradtam ültem be az egyik ablakmélyedésbe, és gondolatok nélkül tekintettem ki a sűrű hóesésre. Odakint lassan mindent betakart a fehér hótakaró. Lenyűgöző látvány volt. Minimum egy órát ültem ott, mikor egyszer csak cipő kopogást hallottam. Gondoltam, szó nélkül tovább megy, de az illető megállt, és meglepett hangon köszönt.

- Hát, én mindig beléd botlok?

- Szia Victor! - mosolyogtam fáradtan.

- Miért nem vagy Roxmortsban?

- Másnaposság...

- Szegénykém - vigyorgott.

- És te? Voltál lenn?

- Aha, csak most menekülök - vallotta be nevetve.

- Rita?

- Ühüm - bólogatott. Elmosolyodtam, de torkomban újra megnőtt az a bizonyos gombóc. Elfordítottam a fejem. - Sirius sem volt ott. - Nem kérdezte, megállapította.

- Nem akarok beszélni róla.

- Nem kérdeztem. - Hálásan pillantottam rá, és újra megeredtek a könnyeim. Victor azonnal vigasztalóan átkarolt, ami teljes biztonsággal töltött el.

- Köszi - suttogtam

- Nyugi, a húgomnak is én szoktam a lelki szemetesládája lenni.

- Én nem vagyok a húgod.

- Szerencsére - nevetett fel lágyan. Elhúzottam tőle, és érdeklődve vettem szemügyre. Gyönyörű kék szemei voltak (amit fel is használt csajozásnál), és amit most vettem észre, hogy az orrát apró szeplők tarkították. Nagyon édes volt.

Hirtelen elhatározásból megcsókoltam.

És ő nem tiltakozott.

...

Kinyitottam a szemem, és először nem is tudtam, hol vagyok. Oldalra fordítottam a fejem, és szembetaláltam magam egy kék szempárral.

- Ideje volt már felébredned, álomszuszék - vigyorgott.

- Muszáj? - nyögtem.

- Aha - nyögött ő is ugyanúgy. - James így is meg fog lincselni.

Halkan felnevettem, majd elkezdtünk öltözködni. Épp a gatyáját gombolta, mikor megszólaltam.

- Victor!

- Hm? - nézett fel.

- Köszönöm.

- Ezt?- kérdezte vigyorogva. - Bármikor, édesem.

- Nem lesz több ilyen - feleltem.

- Hát persze... - Nevetve kapta el a cipőjét, amit hozzávágtam.

- Na, siess! - szóltam rá.

- A reggelit úgyis lekéstük. - Felhúzta a cipőjét, majd rám nézett. - Indulhatunk.

Mosolyogva léptünk ki, és csak reméltem, hogy senki nem lát meg.