6.- Ügyes voltál!

Kibírtam a hetet, anélkül, hogy Gyengélkedőre küldtek volna. Haladás. A vállamnak már kutya baja. Illetve még kutya baja sincs! James akadékoskodott egy keveset, mikor közöltem vele, hogy jöhetnek az edzések, de miután megesküdtem, hogy beleállítom a wc-be fejjel lefelé, nem állt ellen tovább. Meglehet, kicsit erőszakos megoldás lett volna.
- Mióta vagy ilyen agresszív?- kérdez nagy komolyan egyik óra után.
- Az lennék?- kérdezek vissza felvont szemöldökkel.
- Az.- feleli higgadtan.
- Tényleg úgy véled?
- Tényleg, valóban és még a többi.- bólint.- Miért kérdéssel válaszolsz a kérdésre?
- Nem tudom. De miért is ne kérdezhetnék vissza? Gyerek vagyok. A kérdéseimre választ kapok, és azokból a válaszokból tanulok.- hangosítom ki a gondolataimat.
- Te tényleg gyerek vagy.- sóhajtja, majd odébbáll.
Ez most tulajdonképpen mi is volt? Potter ki van akadva, amiért… miért is? Hogy is mondta? „Agresszív” volnék? Még nem vettem észre. Különben se értem miért vagyok agresszív, hiszen semmi rosszat nem tettem! A wc-s megszólalásom talán? De hát… csupán kismillió alkalommal ígértem neki hasonló kedvességet! Miért most kezdi zavarni? És engem miért érdekel, az hogy őt zavarja a gyerekességem?! És… és… és… És! Ennek a mondatnak is annyi. Szóval, miért mondtam ki, Hogy gyerek vagyok? Igaz, ami igaz, és ez a kijelentés elejétől a végig igaz. De mégis. Sosem mondok ki hangosan ilyen dolgokat. Ennek most sok értelme volt?

Lehajtott fejjel, mélyen magamba szállva járom a folyosókat. Igazándiból nem céltalanul. Semmire nem vagyok már képes, sem fizikailag, sem pedig szellemileg. Elfáradtam, de hogy miben?! Aki tudja, sikítson. Valamiért lehangolt a Jamesszel váltott rövidke párbeszéd. Amúgy sem oké valami. Eddig is bennem volt a lelki-hullámvasút, de most! Csak átlag ötpercenként kapnék sírógörcsöt, de legalábbis a földhözcsapkodhatnék. Hülye, hisztis picsa vagy, Evans!- hallom a belső hangocskát.
Már éppen hangosan elküldeném magam melegebb éghajlatra, mikor valaki „rám” ugrik, és eltakarja a szemem.
- Na ki vagyok?- hallom Sam vidám hangját.
- Samy, hagyjál! Semmi kedvem semmihez!- nyögöm morcosan.
- Mi az?- mereszti a szemeit. Tudja, hogy ettől akkora röhögés kap el, hogy falnak megyek.- Mitől vagy ilyen búval ba… bélelt egész délután?- faggat tovább.
- Nem tudom!- válaszolom ingerülten. Hirtelen lepik el a könnyek a szemem. Ha tudnám miért!- Tényleg durva vagyok?- nézek barátnőmre sírósan legörbülő szájjal, nagyokat szipogva.
- Nem. Mi bajod van?- csodálkozik, s ezúttal nem vidítólag mereszti a szemeit.
- Semmi.- rázom a fejem, és gyorsan megtörlöm a szemem.- Van egy zsepid?
- Ki mondta, hogy durva vagy? Megverjem?- a kérdés mosolyt csal az arcomra. James, még én vagyok agresszív?!
- Tulajdonképpen senki.- szipogok tovább, mire Sam átölel.
- Mekkorát hazudsz? A végén ránk szakad a plafon!- mosolyog.- Na, ki mondta, hogy durva vagy?- nógat tovább.
- Igazából agresszív…
- Mi? Érthetőbben is tudsz fogalmazni.
- Potter ma megkérdezte, hogy mióta vagyok ilyen agresszív.- hüppögök.- És azt se tudom, hogy miért van ilyen rossz kedvem.- toppantok hisztisen.
- Menjünk ki!- javasolja.
- Oké, de előbb had pakoljam le a táskámat, meg egy pulcsit is magamhoz kéne szólítani.- motyogom orrfújás közben.

Felslattyogunk a toronyba. Sam hirtelen megtorpan a Dáma előtt. Felém fordul, és letörli az arcom.
- Akarod, hogy letámadjanak?- kérdezi értetlenkedő pillantásomat látva. Válaszul csak megrázom a fejem.- Helyes! Na futás!- és elkezd rohanni a háló felé, maga után vonszolva engem is. Rövid pillantást vetek az egyik kanapé felé, ahol ücsörögni szoktunk. Ott vannak. Mindenki. Ha csak pillanatokra is, de tekintetem találkozik Potterével. Gyorsan fordítom el a fejem, de ő már fel is pattan ültéből. De mire odaér a lépcső aljához, máris becsapódik mögöttünk az ajtó.
- Kész vagy?- kérdezi pár perccel később. Bólintás a részemről, és már el is hagytuk a helységet. James a lépcső aljában tobzódik.
- Minden rendben?- fordulna hozzám, de Samy eltakar előle.
- Hagyd békén!- morogja, mire James köpni-nyelni nem tud, s nekem fülig szalad a szám. Hátba bököm barátnőmet, mint egy indíttatásképpen. Elindulunk végre.
- Nők!- sóhajtja James.
- Pasik!- vág vissza barátnőm abszolút nem csendesen.

- Nos? Mi bajod?- tér a tárgyra Sam a tóparti sziklához érve.
- Tényleg nem tudom.- vonom meg a vállam.- Idegesít mindenki. Legszívesebben megátkoznék minden második embert, aki szembejön a folyosón. De igazából abba őrülök bele, hogy nem tudok mit kezdeni magammal.
- Ezt hogy érted?
- Úgy hogy semmi nem jó! Ha ülök, ha állok, ha röhögök, ha sírok. Bár az még nem volt soron, csak ma az a kis picsogás.
- Szerintem ez nem feltétlenül „agresszió”. Illetve az, csak nem állandó. Hiszen, havonta egyszer ilyen vagy, és általában minden nőnemű lény így viselkedik, mielőtt lecsap rá az „Áldás”.
- Jé!- csodálkozok.- Ez teljesen kiment a fejemből!
- Azt látom!- nevet rám.- Valószínűleg az én eszem is elmenne, ha az agressziómmal piszkálna olyasvalaki, akibe készülök belezúgni…
- Aha. Csakhogy, én nem készülök belezúgni senkibe!- öltöm rá a nyelvem.
- Persze drágám, már régen nem készülsz. Javában benne vagy.- mosolyog mindentudóan.
- Imádom, mikor jobban ismersz, mint én saját magamat.- fújtatok mérgesen.- Mikor jobban tudod mit érzek, csak én nem érzem azt, amiről te papolsz!
- Ööö… De én meg tudom, hogy te is érzed, amit próbálok a tudomásodra hozni, csak olyan vak vagy, hogy nem veszed észre azt sem, ami az orrod előtt van. Ez van!
- Erről sem nyitunk vitát!- sóhajtom végül. És a továbbiakban némán bámuljuk a tavat, míg ránk sötétedik.

Az éjszaka közepén arra ébredek, hogy fáj a hasam. És nem kicsit.
A tükörből egy kócos, vörös hajú, zöld szemű szörnyike bámul vissza morcos tekintettel. Ez fix, hogy nem én vagyok! A látványtól enyhén szédelegve mászok vissza az ágyamba, és próbálok visszaaludni. Ha Samnek minden egyes alkalommal igaza lenne, mikor kinyitja a száját… a mondat vége elszáll az álmaim között.

Valami elvetemült az ágyam szélére ül. Végigsimít az arcomon. Reagálásként nyögök egyet.
- Fel kéne kelned.- suttogja az illető. Újfent nyögés a válasz. – Reggeli ebéd?- faggatózik tovább. Ha nem hagy békén, rúgni fogok.
Nem hagy.
Hát jó.
Véletlenül-akarattal úgy fordulok, hogy közben majdnem sikerül lerúgni az alkalmatlankodót. De még így sem tágít.
- Tudom, hogy nem alszol. Az túlzás lenne, hogy ébren vagy, de legalább nem alszol. Na, kelj már fel!- nyaggat továbbra is. Hörögve-morogva próbálok kimászni a paplan alól. Dühösen fújtatva meredek Potterre.
Négykézláb felé kúszok, és a nyaka köré fonom az ujjaimat. Vagyis csak ezt akarom tenni. Két „lépés” után rátérdelek a pólóm szegélyére, minek következtében hangosan nyekkenve elnyúlok az ágyamon. Csak mint a gyalogbéka. Potter finoman megkopogtatja a lapockámat. Felkapom a fejem. Mormogok egy ideig. Próbálok normális hangon, értelmes szavakat létrehozni, de még nem megy. Visszaejtem fejem az ágyra, és egy darabig némán tűröm (talán élvezem is egy kicsit, de csak picit!), ahogy James bizergálja a hátamat.
Bő negyedóra múlva, mielőtt visszazuhannék az álmok birodalmába, ez a szadista majom összemorzsolja a fülem.
- EZ FÁJT!- kiáltok fel, ő pedig mozdulatlanul ül tovább. Csak majdnem mozdulatlanul. Arcán ugyanis átsuhan egy rövid mosolyszerűség.
- Tudom, de visszaaludtál volna.- magyarázkodik.
- Az lehet, de lényegesen jobban jártál volna, ha alszom.- mondom rekedt hangon, villámló szemekkel.
- Miért is?- pislog rám.
- Mert most meghalsz!- és ezúttal sikerül minden probléma nélkül véghezvinni a fojtogatós tervet.
James hangosan puffanva ér földet az ágy mellett. Velem a mellkasán. Fojtogatás közben kényelmesen elhelyezkedem rajta. A srác száját fura hörgős, néha sikítós-kiáltós hangok hagyják el. De egyértelműen fuldoklós mindegyik. Helyes! Hisz ez volt a cél.
Hirtelen összeszedi minden erejét, és maga alá gyűr. Nagyot sikkantok, miközben a fejem koppan a padlón. El is illan a fél pillanatig tartó rémület. Helyét átveszi az eszeveszett düh, és hiszti. Hűvösen bámulok Potter szemeibe. Kisebb szívrohamot kapok, (vagy inkább eltűnik a gyomrom, mintha hintáznék) mikor ő lendületesen az arcomhoz hajol. Alig kettő centi választ el tőle. A szívrohamtól eltekintve nyoma sincs az előbbi rövidke rémületnek. Továbbra is csak bámulok a szemeibe, szó nélkül, hangosan szuszogva. Végigfut a hátamon a kellemes forróság. Hát jó…
- Te beteg vagy.- jelenti ki suttogva.
- Gyógyulófélben.- bólintok aprót, le sem véve róla a szemem.
- Az agybajból nincs kiút.
- Te biztosan tudod!- morgom.
- Az agyammal semmi gond.- feleli.
- Middel van még baj?- már nem vagyok biztos abban, hogy én kérdeztem-e. De, én voltam. Jó nagy hülye vagy, Evans, gratulálhatsz magadnak! Épp azt teszem…
- Tudhatnád…
- Öh…- a szívem hevesebben kalapál. Félő, hogy kiesik a helyéről, egyenesen James kezébe. Minden értelemben. Hogyan lehetne elkerülni az egész…- Ha most megcsókolsz…- nyögöm végül.
- Igen? Mit teszel?- néz a szemembe olyan közelről, hogy már kancsalnak érzem magam.
- Ne-nem tudom…- sóhajtom végül, és megadóan lehunyom a szemem. Kettő, egy… és elfordítom a fejem. Így amit ő csóknak szánt, egy egyszerű pusziban merül ki. James a vállamra ejti a fejét.
- Élvezed?- motyogja a fülembe.
- Mit is?- mosolyodok el. Kárpótlásként ugyanolyan kedves gesztusban részesítem. Részesíteném. Most ő használja fel az előbbi kis „trükköt”. És amit én az arcára szántam, a száján csattan.
- Te…- de a mondatot nem tudom befejezni. Olyan csókot kapok, amitől tutira gumilábat növesztenék. Már ha állnánk. Amitől nemhogy végigfut a gerincemen a forró borzongás, de felperzseli minden csontomat.

- Most mondhatod…- suttogja AZ örökkévalóságnak tűnő pár perc után.
Megszólalnék. De nem tudok. Ellopta a hangom. Kész. Vége. Ez most azt jelenti, hogy tényleg beadtam a derekam? Ajaj! Nem akarom… és mégis. De mi tart vissza tőle? Hiszen szeretek vele lenni! Élvezem, ha vele vagyok, bármit is mond. A szívem ki akar esni, és akár az egész klubhelységet fűthetném egyedül, olyan mértékű melegség önt el a társaságában. És végtére is, cefetül jól néz ki, bár ez eddig sem volt szempont. Tényleg nem tudom, mi is tart még vissza attól, hogy a nyakába vessem magam.
SEGÍTSÉG!!!