Emily Harryt követve kilépett Ava szobájából és halkan behúzta maga mögött az ajtót. Itt aztán megálltak egymással szemben, és észre sem vették, milyen furcsa, ahogy csak bámulják egymást.
- Szia – törte meg a csendet a lány.
- Szia – köszönt a férfi is.
Még mindig ott ácsorogtak Ava ajtaja előtt, és egymás szemébe néztek.
- Akkor én most megyek – mondta a dada.
Harry végre magához tért. Megszakította a zavarbaejtő kontaktust és ellépett a lány elől.
- Utánanéztem Matthew Lewisnak – mondta.
Emily megtorpant félúton. Félszegen megfordult, és némán várta a folytatást.
- A vőlegényed volt?
- Igen. De ezt már tudtam. Hogyan halt meg?
A férfi leereszkedett a pult előtti székre, onnan nézett fel rá.
- Nem mesélte el egyik auror sem? A temetésen.
- Nem voltak aurorok a temetésen. Csak én, meg Matthew közelebbi barátai. Aurorok nem.
- Akkor honnan tudtad, hogy meghalt?
- Kaptam egy értesítő baglyot. Most direkt nem mondod el, mi történt? Annyira szörnyű?
- Nem – vont vállat Harry. Ő maga sem értette, de dühítette a helyzet. – Egyszerűen eltalálta egy átok és meghalt. Ennyi.
- Ennyi – ismételte a lány halkan. – Igen, neked csak ennyi. Nekem az az átok kettétörte az életem. Az álmaim. A terveim. Nekem az „ennyid” a világot jelentette.
Érezte, ahogy a kétségbeesett dühtől könnyek gyűlnek a szemébe, hát gyorsan felkapta a zsákját, és öles léptekkel a bejárat felé sietett.
Feltépte az ajtót, és már épp kirohant volna rajta, amikor egy erős kéz megszorította a karját és visszarántotta.
- Sajnálom – súgta Harry őszintén. Önkéntelenül megsimogatta Emily sápadt arcát, s a lány nem húzódott el az érintéstől.
De nem csókolta meg. Az túl abszurd lett volna.
Hiszen a lány még a halott szerelmét siratja, a férfi pedig szintén a feleségét hiányolja minden percben.

Tíz perc múlva mindketten egy bögre forrócsoki fölött ültek, s halkan, nehogy Avát felébresszék, beszélgettek.
- Fiatal vagy még egy gyerekhez – jegyezte meg Emily minden kertelés nélkül.
- Ginny szeretett volna. Mindennél jobban vágyott egy babára. Ava nagyon hasonlít rá.
- Hiányzik, igaz? – kérdezte félszegen a lány.
- Nincs nap, hogy ne gondolnék rá – vallotta be a férfi. Aztán elmosolyodott, de nem csak a szája, hanem a szeme is. – Életem legboldogabb napja volt, amikor nevetve ráakasztotta a seprűmre a kiscipőket.
Kis hallgatás után újra Emily szólalt meg.
- Matthew volt az első komoly kapcsolatom. Tudod, az első szerelem… Nagyobb a heve, mint a lángja. Mégis borzasztó abba belegondolni, hogy meghalt. Olyan igazságtalan!
- Igen, tényleg az.
Elszürcsölték az italukat, majd a lány – megint – szedelőzködni kezdett. Harry azonban még idejében kikapta a kezéből a táskáját.
- Van fogalmad róla, milyen késő van? Dehogy engedlek haza éjjel! Nyugodtan alhatsz a hálóban, én majd…
- Nem. Rendes vagy, hogy tartóztatsz, de nem lesz semmi bajom.
- Na és kire bízzam holnap reggel Avát, ha összeakaszkodsz néhány bőrfejűvel, és kórházba jutsz?
- Ó, megható az aggódásod! – fintorgott Emily, de ledobta a zsákját a kanapéra. – Oké, maradok. De én alszom idekint, és punktum.
Harry sóhajtva fordult sarkon, s vonult be a hálóba. Persze megtehette volna, hogy szól a lánynak, hogy másnap Aváért jönnek a keresztszülei.
Persze haza is hoppanálhatta volna Emilyt.

Mikor másnap hajnalban Harry felébredt, még csönd honolt a házban. Ez pedig azt jelentette, hogy se Ava, se Emily nem kelt fel.
Lassan kikecmergett a paplan alól, kitapogatta a szemüvegét, és az ajtó felé támolygott. Annyira korán volt még, hogy a szobában hajnali félhomály uralkodott. Azaz alig lehetett látni valamit.
Úgy két lépésnyire a kilincstől valami kicsi, szőrös dolog suhant el Harry lábánál. A férfi kis híján szívrohamot kapott ijedtében. Automatikusan a pálcája után kapott, de nem volt szerencséje; az ott maradt a párnája alatt.
Vett egy mély levegőt, hátha visszanyeri vele a hidegvérét.
Ekkor berobbant az ajtó, és az elvileg még alvó, ám valójában már éber Ava rontott be rajta csillogó szemekkel – kapásból az ágy alá vetette magát.
- Cicamica, gyere elő! Cicc!
Harry egyszerre könnyebbült meg, hogy csak egy macska garázdálkodik a szobában, és lepődött meg azon, hogy erről a bizonyos állatról neki senki sem szólt.
A kislány négykézlábra ereszkedett, úgy nyúlkált be az ágy alá új kedvencéért, aminek viszont esze ágában sem volt előmerészkedni.
- Ava, megmondanád, hogy kerül a lakásba egy macska?
- Tegnap találtuk Millyvel – magyarázta a kicsi. – De nem adtunk neki enni, úgyhogy mostmár biztosan éhes. Szólsz Millynek, hogy kelljen fel?
Apja nem tehetett mást, hagyta vadászni az örököst, és elindult talpra állítani a még alvót.
Emily a nappaliban, a kanapén feküdt kitekeredve, nagyon mélyen álmodva. A pléd nyakától a bokájáig fedte, s mégis olyan hatást keltett, mintha rajta sem lenne, hiszen a vékony takaró tökéletesen kiemelte a lány csinos, bár alacsony alakját.
Harry megállt fölötte, és végigmustrálta a dadát. Pár másodperc után aztán észbekapott, és óvatosan megérintette a vállát.
Emily békésen az oldalára fordult.
A férfi nyögve letérdelt mellé, és megrázta a lányt. Nem hatott. Ekkor bátrabb tettre vetemedett: gyengéden megsimogatta az arcát. Mint előző nap, az ajtóban.
Milly szemei erre felpattantak, de olyan hirtelen, hogy keltegetője is hátrébb hőkölt ijedtében. A barátságos szempár kissé ábrándosan figyelte, amint gyorsan feláll, és a háló felé mutat.
- Ma megtámadott odabent egy állat – mondta. – Ava szerint ti hoztátok haza.
A lány minden erejével azon volt, hogy ne mosolyodjon el. Nehezen ment, hiszen alkalmazója jól látható zavarban volt, és ebből kifolyólag kijelentése is inkább gyerekes panasznak hatott, semmint férfias közlésnek. Netán felháborodásnak.
- Ó, igen – ült fel a kanapén. – Tegnap… tegnap Ava kiszúrt egy macskát a bokorban, és mindenáron el akarta onnan hozni. Gondoltam, te könnyebben megmagyarázod neki, hogy nem tarthatja meg – vont vállat könnyedén.
És jól számított: nyert ügye volt.
Harry ugyanis csak a legvégsőbb esetben mond nemet a lányának. Vagyis soha.
- Különben egy cica mindig jól jön a háztartásban; lefoglalja a kisgyerekeket, és kifejleszti bennük a felelősségérzetet, meg a gondoskodást. Akár egy játék baba. Csak enni kell neki adni. De azt majd én elintézem. Na, mit szólsz? Maradhat? – s itt még egy angyali vigyort is bedobott, csak hogy biztos legyen a siker.
- Apucííí, hívhatom Mennydörgőnek…?

- Azt mondod, megsimogatta az arcodat?! Úgy ébresztett, hogy az arcodat simogatta?!
- Igen Tess, de ne üvölts, mert a lánya itt játszik a szomszéd szobában!
- A macsekkal, mi?
- Aha. Most tömtük meg, szóval egész nyugis.
- Mármint a macska, vagy az Apuka?
- Tess! Harry szóba sem került!
- Harry? Csak így, szimplán Harry?
- Tess!
- Csss, ne kiabálj, még meghallja a gyerek! Szegény, hogy meglepődne már, ha tudná, hogy az apja reggelenként a dadusát cirógatja…
- Tess, fejezd be! Különben nem csak reggel simogatott meg.
- HANEM?
- Hanem tegnap is. Kicsit összeszólalkoztunk, és…
- Ó, istenem.
- Mi van?
- Em, drágám, emlékszel még a bébiszitterek első számú szabályára? Tudod: sose…
- Kezdj ki az alkalmazóddal, netán annak férjével, apjával, fiával, egyéb férfi hozzátartozójával. Igen, rémlik. És Én Ezt Be Is Tartom. Nem úgy, mint egyesek.
- Hé, a tesóm nem az én felelősségem! Felnőtt nő, azt tesz, amit akar! Főleg, amíg én arról nem tudok.
- Nem kezdtem ki Harryvel.
- Oké, Em, én hiszek neked. Egyelőre. Különben meg játssz csak a szavakkal – ő ugyanúgy kikezdhetett veled.
- Viszlát, Tess.
- Most mi van, begurultál?
- Csengetnek. Mennem kell. Majd csörgök.
- Jó, szia. És ne pajzánkodj… túl sokat…

Ava ha meg is hallotta a csengőt, túlságosan jól elszórakozott Mennydörgő nevezetű kedvencével a szobájában ahhoz, hogy szokása szerint az ajtóhoz rohanjon, köszönteni az érkezőket. Pedig a mostani két személynek különösen örült volna.
- Üdv! – mosolyodott el a fiatal, kócos hajú nő, és kezet nyújtott Emilynek. – Hermione Granger vagyok. Ava keresztanyja.
- Ő itt van? – tudakolta befelé tekintgetve a mellette toporgó, vörös hajú, és kissé bambának tűnő férfi.
Ám Emilynek esze ágában sem volt arrébb állni, hogy beeressze a számára idegen embereket a lakásba. Méghogy Ava keresztanyja! Hol a bizonyíték? Ennyi erővel simán lehettek emberrablók is! Különben is; ha mára várhatóak lettek volna Ava rokonai, arról Harry egész biztosan szólt volna neki.
- Elnézést, de azt hiszem, eltévesztették a házszámot – mondta kimérten. – Viszontlátásra!
Ezzel becsapta a meghökkent pár előtt az ajtót.