7.- Kétségbeesve


Persze, egyszer minden álomnak vége szakad.
Nade… Úgy mégis…
Mit keresek én a földön?
Illetve Potteren… vagyis… ööö…
Mégegyszer.
Igyekszem visszapörgetni az időt a bucimban. Aha, csók, aztán még egy, és még egy… És aztán kikecmeregtem alóla. Aha, megvan. Tiszta minden. Kábé, mint a vakablak.
Semmi baj nincs, tulajdonképpen. Illetve egy apró mégis. Rögtön fel is pattanok a gondolatra, és az ágy másik oldalára ugrok. Tisztes távolságra Tőle. Aki most kábán vigyorogva feltápászkodik.
- E-ez mi volt?- nézek rá csodálkozva.
- Vajon mihez lehetne hasonlítani?- tűnődik hangosan.
- Nem hasonlatokra vagyok kíváncsi!- kiáltok fel.- És ne gyere közelebb!- emelem fel a kezem, mikor két lépést tesz az ágy felé.
- Nem is kell hasonlat! Az istenért, Lily! Nagyon jól tudod, mi volt ez az egész!
- Persze hogy tudom!- bólogatok hevesen.- Te meg… meg… meg…
- Megcsókoltalak, igen! NA ÉS?!- tombol.
- HALKABBAN ORDÍTS, MERT AZ AJTÓ…- üvöltöm én is.
- ELHIHETED, HOGY NEM ÉRDEKEL AZ AJTÓ! SŐT, AZ SEM ÉRDEKEL, HA BÁRKI MEGHALLJA…- hirtelen elhallgat.
- Nem mered!- hörgöm tágra nyílt szemekkel.- Ne… nem merd megtenni!- sikítom látva az ijesztő fényt a szemében.
- Ugyan miért ne?- sziszeg vissza gonosz vigyorral.
Az ágyamon keresztül az ajtó felé lendül. Nekidőlők az ajtónak, nagyon remélve, hogy James nem veti rám magát. Csattanásra felkészülten becsukom a szemem. De nincs se csattanás, se koppanás, se sikítós-ordibálós jajgatás, se semmi. Fél szememet kinyitom, de meg is bánom. Potter szája semmi távolságra van az enyémtől. Igaz hogy így is csak alig érinti az ajkaimat, de sikerül beleremegni, és a szívem… a szívem kalapál, zsibbad, és menten felmondja a szolgálatot. Soha többet nem nyitom ki a szemem. Sose…
- Félre állsz.- suttogja.
- A… nem.- rázom meg lassan a fejem.
- Akkor odébb teszlek.
- Nehéz vagyok.- sóhajtom.
- Megoldom…- és újfent megcsókol. Tiltakozásom hamar… hm… megszűnik? Egyáltalán, a tiltakozás tud megszűnni? A csókja édes, finom, és… és most fogok elájulni. Csak előbb jöhet a korábban említett gumiláb.
De mégsem.
A totális összerogyástól is meg vagyok mentve. Míg én teljesen elveszítem a fejem, és minden egyebet (nesze neked önkontrol!), James a derekamat átölelve felemel. És pár pillanat múlva letesz.
Csodálkozva nyitom ki a szemem. Képes volt csak úgy… csak úgy odébb rakni. Hát ez! Ez a fazon kész. Pislogok még egy ideig, majd látva, hogy James milyen hévvel tárja ki az ajtót, egyből észbe kapok és ugrok utána. A lépcső felé fordulva mély levegőt vesz, majd…
- IGEN, KEDVES GRIFFENDÉL HÁZ!- kezdi.- ÉN, JAMES POTTER MEGCSÓKOLTAM LILY EVANS-OT!- hogy nem megy el a hangod! Igyekszem elbújni az ágy alatt.- ÉS A LEGJOBB, HOGY NEM IS ELLENKEZETT!- ordítja tovább.- SŐT, VISSZA…
Na abból nem eszel pajtás! Hangos csatakiáltással rávetem magam.
- Na mi van, kisasszony?- fordul felém teljesen.- Mégiscsak belém vagy esve?
- Álmodj királylány!- sziszegem.
- Mégis a nyakamban csimpaszkodsz!
- Annak egy oka van. Most tényleg megfojtalak!- kiáltom.
Pár lépést hátrál. Nem veszi észre.
- ÁLLJ MEG!- sikítok újfent, de elkéstem.
James a hátán szánkázik lefelé a lépcsőn, én pedig szegény srácon, miután még mindig magához szorít. Földetéréskor hangosan felnyög.
- Megvagy?- hajolok közel az arcához.
- Te meg rajtam.- motyogja.
- Ezen mindjárt segítek…- és kezdenék talpra állni, de átfogja a derekam. Így egy centit sem tudok moccanni.
- Eszedbe se jusson felállni.
- Pedig már oda jutott.- morgom.- Engedj el…
- Nem akarlak. Akkor elfutsz, és ki tudja megcsókolhatlak-e még ebben az életben.
- Kérlek…- sóhajtom.
- Indok?
- Pizsamában vagyok…
- És?
- Olyan rövid a gatyám, hogy szinte nem is látszik…
- Húzd le a pólód…- megteszem.- Jobb?
- Nem. Rajtad fekszem…
- Érzem. Egyéb óhaj-sóhaj?
- Az egész klubhelység minket bámul!
- Na és?- vonja meg a vállát.
Mély levegőt veszek. A tüdőm kiakad tőle…
- Légy szíves!- kérem még egyszer, hűvös, emelt hangon.
Lemondó sóhajjal elenged. Feltápászkodunk a földről. Indulnék vissza a hálóba, ő pedig utánam.
- Maradj itt!- nézek rá fáradtan.
- De miért?
- Csak maradj itt!- kiáltom, és felrohanok.

Dühösen jobbra-balra trappolva felöltözök. Farmer, és valami kapucnis, hosszú ujjú felső. Zokni, és irány vissza a paplanom alá. Fáj a hasam, és nem tudom mi van most.
Mi történt itt?!
Mi a fene?! A tehetetlenség sírásra késztet.
Valaki mondja már meg, mit kéne tenni! Csak egy kevés útbaigazítást kérek. Az nem sok!
Francba is! Evans, te nem szoktál sírni! Akkor sem, ha ilyen hisztis liba vagy!
Hirtelen felülök. Dühösen letörlöm a könnyeimet, és érzelmes búcsút váltok az utolsó könnycseppel. Kipattanok az ágyból. Gyors pillantást vetek a zoknimra. A jobb lábamon világoskék, virágmintás bokazokni, a balon pedig neonsárga- zöld csíkos térdzokni díszeleg.
Remek! Hogy ezt hogyan tudtam összehozni! Rejtély…
Végső kétségbeesésemben már bújnék is vissza a vigasztaló menedéket nyújtó ágyikómba, de az ajtó… kiesik a helyéről.
Három barátnőm egyszerre ront be. Na meg mellettük Hannah, és egy pár Tekergő-rajongó.
- Nem hiszem el…
- Miért nem engem?!
- A helyedben kiugranék a bőrömből!
- Ez nem igazság!
- Evans, ugye tudod mit jelent ez?- hallom Hannah fülsértően vékony, parancsoló hangját.- Hogy mostantól normálisan fog öltözködni, és nem hagyom, hogy csövesnek nézzenek!
- Nade…- kezdeném.
Az egyik rajongó ekkor lehuppan egy székre, és hangos zokogásban tör ki.
- Ez nem igazság!- jajgat.- Képes megcsókolni egy sárvérűt, aki mégcsak nem is szereti, helyettem, aki az életét adná érte!- a székről hisztijében lefolyva folytatja a zokogást, padlócsapkodást, jajgatós-sikítozást.
- Elég legyen!- szól rájuk Natalie.
De még mielőtt bárki is összeszedhetné magát, lendületes pofonban részesítem a „sárvérűző” kislányt. Ő pedig dühtől szikrázó szemekkel bámul vissza rám. Majd felpattan, és sértődött arckifejezés felvéve trappol le a lépcsőn.
- Akad még bárkinek is gondja a származásommal? Úgyis pofozkodós kedvemben vagyok!- senki nem mozdul. A rajongók halkan nyikkanva hagyják el a szobát. Hannah a sminkes táskájában matat, miközben elém pakol néhány divatlapot.
- FELEJTSD EL, HOGY ILYEN MASKARÁBA BÚJTATVA BOHÓCOT FARAGSZ BELŐLEM!- csattanok toporzékolva.
- De… de hát…
- NINCS DE!- toppantok utoljára.
- TE BOLONDABB VAGY, MINT A SOKÉVI ÁTLAG!- kiáltja, majd ő is kiviharzik a szobából.
Dühösen fújtatva vágok földhöz mindent, ami csak a kezem ügyébe akad.
Végül megkönnyebbülten felsóhajtva elterülök a szőnyegen.
- Jól vagy?- kérdezi óvatosan Alice.
- Sosem voltam jobban, drágám.- pihegem, a plafon repedéseit számolgatva.
- Milyen volt?- buzdul fel Sam.
- Üdítő…- felelem iménti kirohanásomra gondolva.
- Hű! Utána nem igazán láttam rajtad üdeséget!- közli felvont szemöldökkel.
- Mi után? Miről beszélünk?- fordulok hasra.
- Én a csókról, te pedig nem tudom miről.
- Ja!- csapok a homlokomra.- Hát a csók az… azt nem lehet körülírni, elmutogatni, lerajzolni. És nem is kell. Azt hiszem, megtartom magamnak!- öltöm rájuk a nyelvem.
- No lám! Az embert is megtartod?- érdeklődik Nat.
- Ig… Ne… Talán… ööö… Nemtom.- felelem nem túl értelmesen.
- Vagyis igen.- dalolja Nat, és fütyörészve kisétál a szobából.
- Higgadj le, kiscsillag!- nyom egy puszit a homlokomra Alice, és ő is elhagyja a szobát.
- De hát…! Nyugodt vagyok! Tényleg!- kiáltok utána.
Murisan próbálkozva felállok. A hátsóm az égnek áll, közben kuncogok egy sort. Szerintem vicces…
Sam érdeklődve figyeli az előadást.
- Ennyit a bohócokról!- sóhajtja lemondóan.- Mesélsz?
- Miről?- kérdezek vissza.
Lerántom a világoskék, virágmintás bokazoknit, majd a ládámba fejest ugorva felkutatom a térdzoknim párját.
- LILY!- kiált rám, mire ijedtemben lecsúszok az ágy széléről. Padlót fogtam…
- Mi van már?- jajdulok.- Mond ki, hogy mire vagy kíváncsi, de ne riogass!
- Na jó…- nyögi, miközben próbál visszarántani az ágyra.- Szóval… Mi bajod volt?- kérdezi mélyen a szemembe nézve.
- Vesémbe látsz!- suttogom sejtelmesen.- Elveszel a szememben, már érzem is! Igen!
- Abbahagytad?- sóhajtja fáradtan, mire csak bólintok.- Nos?
- Megcsókolt.
- Erről tudtam eddig is. Na és?
- Megcsókolt.
- Oké, de mi volt a gond.
- Megcsókolt.- ismétlem harmadjára.
- NE LÉGY MÁR EKKORA… Az a bajod, hogy…- csap a homlokára.
- Megcsókolt.- bólintok.
Nyoma sincs az előbbi dührohamnak, vagy hisztinek. Sőt, így utólag visszagondolva… élveztem, igen.
- Egyéb probléma?
- A múltkor edzés után randira hívott és én nemet mondtam. Megkérdezte miért nem vagyok hajlandó vele tölteni pár órát, mire közöltem vele, hogy jobb félni, mint megijedni.- mondom.
- Ez hülyeség!- legyint barátnőm.- Mitől félsz?- kérdezi, mire heves vállvonogatással válaszolok.
- Nem tudom…
- Te sosem félsz! Ez csak egy buta indok volt! Te… te nem is ismered őt!
- Pf… Dehogynem!
- Akkor hajrá! Írd le a személyiségét!- nógat.
- Hát őőő…- nem tudok mit mondani. Egyszerűen nem tudok jót…- Önfejű, akaratos, egoista…
- Nem!- csattan Sam.- Ne azt mond, amit évek óta a fejéhez vágsz, hanem amit most gondolsz róla. Amit tudsz…
- NEM MEGY!- kiáltom, és a párnába fúrom az arcom.
- Tudtam, tudtam, TUDTAM!- kiált diadalittas hangon.- Nem a randitól félsz! Hanem hogy esetleg valami jót is kaphatsz tőle! Hogy lerombolja a hatéves képet, amit róla alakítottál ki! Hogy megismered, és szeretni fogod!- hadarja, én pedig egyre mélyebbre fúrom magam.- Miért hiszed, hogy bántani fog?
- Mert ő mindenkit bánt!
- És te vagy a mindenki?!
- Nem…
- Hát akkor? Legalább egy esélyt adj neki! Ne félj attól, amit nem ismersz!
- Oké-oké!- sóhajtom, és azt hiszem, ezúttal megfogadom a tanácsot.

De vajon… nem késett-e el Sam, mikor azt mondta „szeretni fogod”? Szeretek vele lenni. Élvezem a társaságát, de ezt már mind említettem. Mégsem ismerem. És hát… valljuk be, az életemet sem bíznám rá. Legalábbis még nem. Mondhatom-e, hogy szeretem? De mit takar ez a szó? Mit jelent a Szerelem, mint olyan? Azt tudom, érzem hogy milyen. Ha szeretsz valakit, elfogadod minden apró hibájával, sőt a legnagyobb hibáival együtt. Egyes helyzetekben a szívetek egyszerre dobban. Talán ugyanarra gondoltok. Talán nem. És ha… ha a személyiségetek ugyanolyan? Nem lesz-e attól unalmas a kapcsolat? Vagy ha ég és föld vagytok? Mit történik akkor? Nem lesz-e túl sok az eltérésekből? Nem bántjátok-e majd egymást?
De James… szóval mi abszolút nem vagyunk ikertojás lelkileg, de szöges ellentétek sem. Vajon mi lesz, ha engedek? Megéri odaadni a szívem egészben, hogy aztán szemeteslapáton, darabokra törve kapjam vissza? Tényleg megéri a kockázat?
Miért esik nehezemre bízni benne?
Vajon miért nem vagyok képes ennyi agonizálást, aggodalmat sutba vágva, csak egyszerűen elfogadni, ha szeret. Akkor is, ha később n agyon fog fájni, és milliószor elátkozom azt a percet, amikor megadom magam.
Na! Ennyi volt! Jövőbelátás, aggodalom, minden szutyok elfelejtve!
„Élj a mának!” Megteszem! És nem foglalkozom azzal, mi lesz később! Ha James összetöri a szívem, megbánja. Ennyi. Se több, se kevesebb. Itt az ideje összeszedni magam. Igen.
De a kérdésem változatlanul megválaszolatlanul áll:
„Mi a Szerelem?”