Ami a Minisztériumot kiváltképp izgatta Piton – mostmár sorozatos – felbukkanásában, az az, hogy az egykori professzor csupán annyi nyomot hagyott maga után, amennyi elég volt arra, hogy a nyomfejtők azt mondhassák: igen, itt járt, igen, ő volt.
Ennyit, és nem többet.
Harryt és Hermionét ez különösen aggasztotta. A férfi természetesen türelmetlen volt; ő legszívesebben még aznap nyakon csípte volna a varázslót, annyival is nyugodtabb az álma, ha már az Azkaban falai között hűsöl. Barátnője viszont azért aggódott, mert ő már sejtette, mire megy ki a játék. Egy olyan ember, aki évekig képes volt úgy elrejtőzni, hogy senki nem hallott róla, kizárt dolog, hogy ne tudjon úgy begyűjteni pár növényt, hogy ne bukjon le két kutyáját sétáltató banya előtt!
Egyszóval Hermione úgy sejtette, nem véletlen, hogy Piton engedi láttatni a lépéseit.
Piton okos ember. Aljas, a velejéig gonosz, de okos ember.

Emily komoly dilemmában volt egy ideje. Egyrészt elgondolkodtatta Tess reakciója, mikor mesélt neki Harryről, másrészt kicsit megijedt attól, amit produkált mostanában.
Először is alig várta, hogy reggel jöhessen. A buszmegállótól az út egy egész örökkévalóságnak tűnt az épületig, aztán még az a nyavalyás lift! Mintha direkt lassabban haladna, mert ő benne van.
Aztán amikor néha Harry már rohant is el, amikor bekopogtatott hozzájuk, olyan mértékű csalódást érzett, hogy még az is csoda, hogy nap közben képes volt Ava csacsogásán nevetni.
Ez pedig megrémítette.
Hát még az álmai! Mostanában alig hajtotta le a fejét este, már át is cikázott az agyán a nap – természetesen megragadva rögtön a munkaadóján.
Különösen gyakran álmodta vissza magát abba a zavarbaejtő szituációba, amikor Harry legutóbb a válla fölött eresztett vizet a serpenyőbe – és ő ijedtében kis híján lekapta őt. Nem is ez a borzasztó! Hanem az, hogy álmaiban nem létezik „majdnem”! Semmilyen formában. Ott megtörténik minden, aminek a valóságban Soha Nem Szabad.
Elhessegette a legutóbbi képsort és kilépett a liftből. Igyekezett ráhangolni magát arra, hogy Harry ezúttal is rohanni fog, és alig néhány másodpercre látja majd, de erre akármennyire számított, mindig rosszul esett neki.
Pedig tudta, hogy ez hülyeség. Nem is ismeri Harryt, épp csak beszélgettek egy kicsit. Talán azért ez a nagy szimpátia, mert úgy tűnt, szívesen hallgatja az élettörténetét? Ezért még Tess is őrültnek nevezné. Mondjuk Tess mostanában bármiért…
Kopogott, várt.
Harry nyitott ajtót, mint minden reggel.
- Szia – mosolygott rá a férfi, és Emily szíve a torkába ugrott.
- Szia – viszonozta a mosolyt. Belépett a lakásba, és egy percre megérezte Harry jellegzetes, bár nagyon gyenge illatát. – Ava?
- Odabent tartja az élménybeszámolóját.
Emily a nappali felé vette az irányt, de döbbenetében szinte azonnal meg is torpant.
A kanapén egy ismerős pár ült. Pontosabban csak a vörös hajú férfi ült ott; a kócos boszorkány a kislánnyal kártyázott a földön.
Mikor Ava észrevette a dadát, félbeszakította saját monológját, és feltartotta a kezében összegyűlt lapokat.
- Megmutattam keresztanyunak a römit! Vesztésre áll!
- Üdv! – köszönt mosolyogva a szóban forgó. A kanapéról csak egy barátságos intést kapott. – Reméltük, ha Harry enged be minket, majd láthatjuk a keresztlányunkat.
Harry erre felnevetett Emily mögött, mire a lány már pirulni is kezdett. Aztán gondolt egyet, és megmakacsolta magát.
- Értem. – megfordult. – Nem mondtad, hogy ma más vigyáz Avára.
- Ó, Hermione és Ron csak beugrottak meglátogatni minket – védekezett Harry, próbálva rejteni a mosolyát. Ám Milly növekvő dühét látva csak még inkább fel akart törni belőle a nevetés. Nem, nem a lányt találta viccesnek, de valahányszor arra a jelenetre gondolt, amikor a lány a barátaira csapta az ajtót, minduntalan Ron bamba képe jutott eszébe.

Emily még életében nem érezte magát annyira megalázottnak, mint azokban a percekben. Igyekezett úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de a látszatot Ava folytonos szólongatásai egyre csak gyengítették.
Végül fél óra múlva betelt a pohár.
Hiába tett-vett a konyhában, olyan volt, mintha odabent őrajta nevetnének. És különben is; neki minek kell itt lennie, ha akad rajta kívül három felnőtt, akik lefoglalják Avát? Ezt a napot akár tanulásra is fordíthatta volna!
Nem, a keresztszülők nem csak látogatni jöttek. Ezek itt lesznek egész nap! Harry is szabadnapot vehetett ki. Emily nem értette, erről neki előző nap miért nem bírt szólni. Ma reggel is csak egy telefonjába került volna.
Igaz, amikor a kislány betegen feküdt itthon, akkor is eljött, annak ellenére, hogy Harry lemondta a napot. De Ava most teljesen egészséges!
- Segíthetek? – lépett mellé a mosogatóhoz Hermione.
- Nincs mit. Már elkészültem.
- Ó. Hát… akkor főzzünk együtt valamit!

- Szóval egész délelőtt játszottad a szende egyetemistát, akinek minden álma, hogy arra a tündéri kölyökre vigyázzon?
- Körülbelül.
- Nem sajnállak. Magadnak kerested a bajt. Az Apuka otthon volt?
- Tess! Ne Apukázd már!
- Jó. Otthon volt?
- Egész nap.
- Igen? Akkor te minek maradtál ott?
- Mert hülyén vette volna ki magát, ha elmenekülök.
- És így mi a jó eget csináltál egész nap? Jópofiztál?
- Meg főzőcskéztem a keresztanyával.
- Ez durva. Nagyon, nagyon, nagyon durva. És? Milyen a csaj? Gondolom azt akarta kiszedni belőled, vered-e a keresztlányát.
- Nem, azt kaja közben a keresztapa próbálta kihúzni belőlem, amíg Harry le nem állította. Hermione az egyetemről faggatott, meg a terveimről. Hát, nem említettem meg neki, hogy főállású prostinak készülök, pedig nagy volt a kísértés…
- Azt elhiszem. Remélem, azért holnap kivered a raplit Apukánál…
- Jaj, ne is emlékeztess rá, hogy holnap is nap van!
- Á! Mondd Em, miért van az az érzésem, hogy nem is a keresztszülők betoppanása idegesít valójában, hanem Apuka jelenléte?
- Tess, még egyszer Apukának nevezed Harryt, és lecsapom a telefont!
- Mondott neked valamit? Tett valamit? Megsimogatott?
- Nem.
- Egyszer sem?
- De, amikor este eljöttem, hozzámért…
- Hogy?
- Magánügy.
- Naaa!
- Jó, a hátamon simított végig. Látod, tök ártatlan az ügy! Nem kell aggódnod…
- Dehogyisnem! Na, de vissza a történtekhez. Mi történt még?
- Semmi.
- Tényleg?
- Tényleg.
- Jó. Holnap verd ki a cirkuszt!
- Nem verem.
- Dehogynem!
- Nem.

Pedig Emily nagyon is ki szerette volna verni a cirkuszt. És semmi biztosíték nem volt arra, hogy nem is fogja. Olyan megalázó helyzet volt! Nem csak az, hogy beégett annál a két valakinél, de még Harry is kinevette!
Másnap reggel Emily a szokottnál is korábban ébredt. Kipattant az ágyból, és mintha zavarodott lenne, járkálni kezdett a lakásban. Pótcselekvésként hol fogkefével, habzó szájjal rótta a köröket, hol a kávéját lötyögtette ki a nappalitól a fürdőig, hol a nyitva felejtett csapokat zárogatta el, mikor mintegy varázsütésre észhez tért.
A telefonhoz rohant, és már tárcsázott is.
- Igen? – hallotta a vonal másik végén az álmos hangot.
- Harry? Itt Emily. Az a helyzet, hogy sürgős dolgom akadt, úgyhogy nem tudok vigyázni Avára. Tudom, későn szólok, meg minden…
- Nem, nem, Hermionéék majd elviszik őt. Minden rendben? Olyan furcsa a hangod.
- Igen – vágta rá rögtön a lány.
- Beteg vagy? Nincs szükséged valamire?
Úristen, ez tök abnormális helyzet, futott át Emily agyán. Nekem kéne neki segítenem, erre ő kérdi, hogy nincs-e szükségem őrá.
- Nincs. Bocs, le kell tennem!
És le is tette azonnal. Kész, ennyi, probléma megoldva. Mi a program mára?

„De ugye tudod, hogy nem csinálhatod ezt minden áldott nap?” Igen, tudta. Tudta azt is, hogy Tess mennyire nem értene egyet a meneküléssel. Barátnője szerint egyszerűbb lett volna, ha egyúttal fel is mond, és ma már kereshetne is új állást.
Ez azonban több okból kifolyólag sem járható út.
Egy: az apja szemét viselkedése ellenére Emily imádta Avát. Nála jobb, szebb és okosabb gyereket nem is kívánhatott volna, ráadásul a kislányhoz csodával határos módon nem jártak tolakodó szomszédok, csak-beugrottunk-megnézni-minden-rendben-e ismerősök.
Kettő: Emily egyszerűen nem merte volna ilyen aljasul cserben hagyni sem őt, sem Harryt.
Bennem legalább van emberi érzés, állapította meg magában, és máris jobban érezte magát.
Komótosan, sokkal jobb lelkiállapotban felöltözött, beágyazott, és nekiült tanulni. Remélte, ha délelőtt belekezd, délután akad majd egy kis szabadideje olvasni. Ám egy sort sem másolhatott ki a füzetébe, már kopogtattak is.
Emily meglepve sietett ajtót nyitni.
Meglepetése döbbenetté fokozódott, amikor meglátta, ki érkezett.
- Szia! – mosolygott rá Harry, és feltartott két tasakot. – Bemehetek?
- Persze – állt félre a lány.
- Szokatlan volt a hangod a telefonban, gondoltam benézek, minden oké-e?
- Értem.
A férfi a pult mögé lépett, és kipakolta a tasakokat. Az egyikben gyorskaja, a másikban könyvek voltak. Emilyt ez utóbbi jobban felcsigázta.
- Hallottam, amikor tegnap Hermionénak azt taglaltad, miket szeretsz olvasni. És mivel azt hittem, beteg vagy, áthoztam néhány kötetet…
A lány az előző nap említésére félúton torpant meg. Hirtelen bevillant, ahogy rajta nevet mindenki, és a gyomra rögtön görcsbe rándult.
- Nem vagyok beteg.
- Akkor valami más…? – szakította félbe a pakolást Harry.
- Igen, valami más. Nézd, Harry, én nem tudom, mivel érdemeltem ki a tegnapit, de vedd tudomásul… - a lányon váratlanul lett úrrá az előző napi düh. – Vedd tudomásul, hogy jobban megaláztál engem tegnap, mint eddig bárki életemben!
A férfi elkerekedett szemmel meredt a magából kikelt dadára, majd lassan letette a pultra a könyveket, és megkerülve Emilyhez lépett.
- Nem értem, miről beszélsz – rázta a meg a fejét.
- Arról, hogy direkt nem szóltál Ava keresztszüleiről! Még mindig nem érted? Nevetségessé tettem magam azok előtt az emberek előtt!
Harry felnevetett.
- Ne nevess ki!
- Ne haragudj, nem rajtad nevetek! – komolyodott el gyorsan. – Igazad van, rosszul tettem, hogy nem szóltam Hermione és Ron látogatásáról. De ne hidd, hogy azért, mert nem engedted be őket a lakásba, meg vagy vetve! Örülök, hogy nem engedted be őket! Vigyáztál Avára, és ez a lényeg. Emily – lépett hozzá közelebb -, én nem akartalak megalázni!
- De nevettél rajtam! – görbült le a lány szája sarka fenyegetően. Szemei könnybe lábadtak, és tudta, pillanatokon belül elbőgi magát.
- Mikor?
- Tegnap! Mikor megérkeztem hozzátok!
- Ó, hogy akkor! – kapcsolt a férfi. Nem bírta levenni a szemét a kislányos arcról. Mintha csak Avát látná idősebb, vonzóbb kiadásban. – Nem rajtad nevettem, hanem Ronon…
- Na persze! El is hiszem! Különben nem érdekel, nevess csak. Ha neked vicces, hogy védtem a lányod az idegenektől…
- Hé! – kapta el a karját Harry, mikor el akart szaladni, valószínűleg be a fürdőbe. Emily felpillantott rá, és az első könnycseppek végigszántottak az arcán. Harry elmosolyodott, majd letörölte a cseppeket.
Mintha az idő is megállt volna körülöttük. A két szempár összefonódott, már az tartotta egyben a világot. Nem is létezett rajtuk kívül senki más, csak ők ketten: a Férfi, és a Nő.
Aztán a bátortalan csók bombákat robbantott, lavinákat indított meg, és újra engedte forogni a Földet. Megváltoztatva kettejük kapcsolatát mindörökre.