Beszaladtam a házba. Mikor bementem a konyhába már mindenki az asztalnál ült. Anya szólalt meg először.

   - Épp most akartam utánad küldeni Petuniát, hogy szóljon neked, kész a vacsora. Az előbb mintha a te hangodat hallottam volna.

  -  Oh.... Csak éppen elment itt egy macska és ki akarta ásni a virágot a földből - mondtam zavartan.

   -  Jaj, Lily!  - sóhajtott fáradtan Petúnia.  - A macskák nem szoktak virágot kiásni a földből, a kutyák tesznek ilyet. Az agyadra ment a varázslóvilág?

   -  Ö.... Ja igen. Tudom én is!  - mentegetőztem. -  Azt akartam mondani!

   -  Ja, persze! Én meg óvodás vagyok - dünnyögte a világ legaranyosabb hugicája.

   -  Jól van elég ebből!  - vetett véget ennek a kivételesen kis vitának anya. -  Szedjetek magatoknak vacsorát! Jó étvágyat mindenkinek!

   -  Jó étvágyat! - kívántuk egyszerre. Jaj úgy szeretem az ilyet. Mikor több ember egyszerre mond ki pár szót.

A vacsora ez után nyugodtan telt el. Anya, mint mindig nagyon finomat főzött. Krumplipüré volt, sült hús, savanyúság, és egy kis sütemény, desszertnek. Utoljára az iskolába ettem ilyen finomat. De a házi koszt mindennél jobb! Miután mindenki jól lakott, segítettem anyának a mosogatásba, és a nappaliba leültünk tévét nézni. Egy horror filmet adtak. Apa imádja.

  -  Én megyek, lefekszem - mondta Pet durcásan. - Semmi kedvem éjszaka rosszat álmodni. Elég félelmetes az, hogy boszorkány van köztünk, aki ha akarja bármelyik pillanatban, elvarázsolhat minket.

  -  Tudod nagyon jól, hogy a nővéred sose tenne ilyet!  -  szólt erélyesen apa. -  Jó éjszakát! - azzal adott homlokon puszilta a legkisebb családtagot.

Egyik este, tizenegy óra körül felmentem a szobámba, ami a fürdőszoba mellett volt az emeleten. Megágyaztam, és ruhástól ráfeküdtem az ágyra. Mivel nem voltam álmos, csak néztem ki a semmibe, és úgy elnyomott az álom. Arra keltem fel egy óra körül, hogy nagyot dörgött az ég, és a villámlás megvilágította a szobámat. Felültem az ágyba és kinéztem az ablakon, láttam, hogy az eső úgy esik, mintha dézsából öntenék. Aztán egyszer csak meghallottam egy hangot. Valaki kopogott. Kinyitottam az ajtót, de ott senki nem volt. Csak képzelődtem biztos.

De megint hallottam a kopogást. Egy üvegen kopogott valaki. Félve közelebb mentem az ablakhoz. Remegő kezemmel nyúltam az ablak felé. Kinyitottam azt.

Hirtelen a semmiből, Potter jelent meg az ablakom előtt, aki egy seprűn ült. Pont akkor vette le a láthatatlanná tévő köpenyt, amikor dörgött és villámlott egyszerre. Annyira megijedtem, hogy hátra ugrottam, és sikítottam. De még a szemembe is könnyek szöktek. Potter pedig csak nevetett. A szemét!

   - Nem kell ennyire megijedni. Csak én vagyok az!  -  már nem nevetett, hanem didergett.  - Beengedsz végre? Megfagyok.

 Lehunytam a szemem, és mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak. Jobban kinyitottam az ablakot, és Potter berepült.

   -  Merlin szakállára! Te sírsz Evans?  -  döbbent meg mikor felkapcsoltam a villanyt.

   -  Nem! - fordultam el zavarodottan és letöröltem azt a könnycseppet, ami kicsordult.   - Csak nagyon megijedtem.

 És elkezdett nevetni.

   -  Megmondanád, hogy mi olyan vicces?!  - kérdeztem mérgesen.

   -  Bocsi csak...  -  nevetett még egy kicsit, én meg csípőre tettem a kezem, és mérgesen néztem rá. Mikor rám nézett, abbahagyta.  -  Ne haragudj! Csak téged sose láttalak így. Furcsa téged sírni, látni...

   -  Nekem vannak érzéseim, Potter. Nem úgy, mint neked! Különben is mit keresel itt? Honnan tudod a címemet? - ezt a múltkor elfelejtettem kérdezni.

   -  Mondtam, hogy még jövök, és megnézlek - felelte, és közbe vacogott.  - Messze van még a vonatút, és addig nem bírom ki, hogy ne lássalak. Nem örülsz nekem? Hogy kitől tudom a címed, azt sajnos nem mondhatom meg, mert az illető megöl.

Elfintorodtam. Nincs nagy hangulatom vele veszekedni. Nagyon vacogott. Kicsit megsajnáltam, mert eljött hozzám, a viharba, esőbe és ráadásul, a szél is fújt. Biztos nagyon fázik, és fázott.

   -  Öltözz le!  -  nagy meglepetten nézett rám.  - Most mi az? Fázol, nem? Hozok ruhát neked apától. Addig meg a tieid megszáradnak, és hazamész majd végre.

   -  Evans, te aggódsz értem? - még mindig vigyorgott, és ha lehet még jobban.  - Lehet, hogy te nem tudod, de én már három hete betöltöttem a tizenhetet, és szabad varázsolnom.

Maga elé tette a pálcát, és nonverbális varázslattal szárazzá varázsolta a ruháit. Én meg tök hülyén éreztem magam.

   -  Ugyan Evans, semmi baj! – nyugtatgatott.  -  Valld be, hogy tetszem neked, és, hogy ezért aggódtál értem.

  -  Aggódott a fene! Csak nem akarom, hogy tüsszögj majd és a szüleim, vagy a húgom felébredjen! - és fülelni kezdtem, nehogy tényleg felébredjen valaki. -  Hogy juthatott eszedbe, viharba elindulni?

 -  Nem bajba sodorni akarlak! - felelte kicsit sértődötten. - Amikor elindultam még nem esett. Útközbe kapott el a vihar. És mivel visszafordulni nem akartam, ezért jöttem tovább. De sajnálom, hogy ezt kell mondanom, reggel nyolcra a szobámba kell lennem.

   -  Miért?

   -  A szüleim mindig akkor kelnek. És már így is büntetésben vagyok.

Felnevettem, és ő is elmosolyodott.

   -  Téged ezek szerint nem csak a Roxfortban büntetnek! - hahotáztam tovább.

Ekkor hallottam meg valamit. Anya köhögött. Mi lesz, ha felébred és benéz a szobámba? Meglátja Pottert. Az nem lehet. Akkor a föld alá süllyedek. Egy olyan fiú van a szobámba, aki nem a barátom, és anyáék sem ismerik.

    -  Potter. Menj el! Ha a szüleim meglátnak, nagy bajba leszünk!

    -  Nyugi Lily, nem kell félni!  -  közelebb lépett, megsimogatta az arcom. Azt mondta Lily?        Hideg egy kicsit hideg volt a keze, de be kell vallanom, jól esett.  -  Nem vesz észre minket, senki se.

Komoly arccal nézett a szemembe. Olyan szép sötétbarna szeme volt...

Csak néztük egymást, mást nem tettünk. A keze már a derekamon volt. Nem akartam elfordítani a tekintetem, jó volt nézni a szemeit. De én törtem meg a csendet, igaz alig bírtam mozgatni a számat.

   -  Miért.... Miért jöttél el megint? - a hangom kicsit remegett.

   -  Szeretnék neked mutatni valamit - kapott a fejéhez, én meg gyorsan odamentem az ágyamhoz. - Gyere el velem! Megéri meglátod.

   -  Nem megyek sehova. Ha nem látnád, esik az eső… - kimutattam az ablakon, de már nem esett. - Akkor se megyek. Nem esik az eső, most már nyugodtan haza mehetsz.

  -  Lehetnél egy kicsit kedvesebb is. Semmi rosszat nem teszek, és te undok vagy velem. Eljövök meglátogatni, és te meg... Nálatok így szokás köszönteni a vendégeket?

  -  Senki se kért meg téged, hogy gyere el! Egy szóval se mondtam neked semmit! Nálunk a vendégek mindig szólnak, hogy eljöhetnek e ide! Megkérdezik, hogy zavarnak e. Neked is ezt kellett volna tenned!

   -  Ha megírtam volna azt, hogy eljövök, azt írtad volna, hogy ne jöjjek - válaszolt kicsit mérgesen és mintha kicsit szomorkás lett volna a hangja

    -  Persze, hogy azt írtam volna!

Farkasszemet néztünk egymással. A láthatatlanná tévő köpenye ott volt a kezébe, a seprűje pedig az ágyon. Nagyon szemét vagyok vele. Miért vagyok mindig ilyen?

    -  Hol van a mosdó? - kérdezte váratlanul.

    -  Balra a második ajtó. De ugye nem.... - nem tudtam befejezni, mert közbevágott.

    -  Rendben. Ha végeztem, elmegyek, és nem látsz többet ezen a nyáron.

    -  De... - kezdtem kétségbeesetten megint közbevágott.

    -  Semmi gond. Megértem. Nem akarsz látni.