Földrengés van?! Össze vissza - néztem szét a szobámban, a bútoraim is remegtek, a képek a falon kezdtek leesni a helyükről. Minden remegett, én is, és a szobám is. Ránéztem Potterre, aki szintén nem tudta, mit tegyen.

  -  Földrengés! FÖLDRENGÉS!  -  Petunia, mint egy eszelős úgy rontott ki a szobájából.

Az egész ház remegett. Mi lesz, ha összedől?

 -  Ne aggódj, Lily! Nem lesz semmi baj!  – nyugtatgatott Potter, bár ő sem volt nyugodt.

Odajött hozzám, és magához húzott. Én meg néztem a szobámat. Össze fog dőlni az egész házunk!

 -  Lily!  - jött egy hang kintről.

Kitárult a szoba ajtaja. Petúnia jött be zaklatottan, a haja kócos volt. A háta mögött apa és anya jelent meg. Meglátják Pottert! De nem. Már én magam sem láttam. Időbe felvette a köpenyt. Hiába nagyon gyors reflexei vannak.

   -  Lily! Azonnal le kell mennünk! Siess!  –  szólt apa hangosan, és megragadta a karom.

Már húzott is ki a szobámból.

-         James!  –  kiabáltam, de nem jött válasz. Fogalmam sincs miért nem, a vezetéknevén szóltam neki.

Nem akartam egyedül hagyni.

 -  Milyen James? Ki az?  –  kérdezte anya.

Csak megráztam a fejem. Nem tudtunk zökkenőmentesen lemenni a földszintre. Meg – meg kellett állunk, mert a szekrényről estek le a porcelánok, a fényképtartók, és minden, ami rajta volt.

   -  Be kell mennünk egy asztal alá!  –  jelentette ki határozottan apa.

   -  Apa! Vissza kell mennem a szobámba!  –  néztem rá kétségbeesetten. – Ott hagytam a….

   -  Nem mész sehova! Itt maradsz! Semmi más nem fontos, csak az, hogy senkinek ne essen baja.

Nem volt mit tenni. A konyhába akartunk menni, de nem igazán tudtunk elmenni oda. Végül sikerült.

   -  Be, gyorsan! Az asztal alá!  -  sürgetett anya.

   -  Félek!  -  szipogta Petúnia, mikor mindenki bent volt a menedék alatt.

Anya átölelte, és nyugtatni kezdte, és azt mondogatta, hogy nem lesz semmi baj. Nagyon féltem én is. De nem csak magunk miatt aggódtam, hanem Potter miatt is. Nem tudtam hol van, hogy nem e esett rá valami, nem sérült e meg. A föld még mindig remegett, vele együtt Petunia és Én is. Ahogy szétnéztem a házban, láttam hogy majdnem minden szekrény felborult. Nem telt el sok idő, a föld már nem mozgott.

 -  Maradjatok itt! Még lehet, hogy nincs vége  -  halkította le hangját anya.

Maradtunk, de nem sokáig. Vége volt. Mindannyian kimásztunk az asztal alól, és körbementünk a házban, együtt. A házba, mintha bomba robbant volna. Képek estek le a falakról, szekrények borultak fel, könyvlapok voltak mindenütt. Borzadva néztünk, mivé lett a házunk. A sírás kerülgetett.

  -  Jól van! Semmi baj! Rendbe tesszünk mindent! Az a fontos, hogy senkinek nem esett baja – próbált vigasztalni apa.

  -  Igen! Csak ez a lényeg. Reggel majd rendbe teszünk mindent! Nyugodjatok meg! – ölelt át minket anya.

Valaki lehet, hogy megsérült! Akartam mondani, de nem tehettem. De nem érdekel! Jamesnek lehet, hogy baja esett.

 -  Anya, apa! -  kezdtem volna, de egy hang se jött ki a torkomon. Hogy lehetek ilyen gyáva?

        -  Itt vagyok, Lily!  -  suttogta James hangja a fülembe. Megremegtem. Megszorította a karom. Tehát jól van! Mintha egy kő esett volna le a szívemről.

        -  Mi a baj, kicsim?

        -  Szeretnék felmenni a szobámba, ha lehet! Nagyon elfáradtam, és szeretnék lefeküdni.

        -  Persze, menj csak. Te is, Petunia! Reggel mindent megbeszélünk!

Egy - egy puszi, és mehettünk is. Lassan felmentünk a szobánkba. Még egy kicsit nyitva hagytam az ajtót, hogy Potter be tudjon jönni rajta. Megfordultam a szobámba, és Potter ott állt bent, köpeny nélkül. Semmi baja nem volt. Én gondolkodás nélkül a nyakába vetettem magam. De nem tudom, miért tettem, ez csak úgy jött magától. Átöleltem nagyon szorosan. Ő is így tett. Hirtelen nagyon sírnom kellett. Nem tudom, meddig álltunk egymás karjaiban, de elengedtem. Nagyon zavarban voltam. Hogy ölelhettem meg? Nem vagyok normális!

   -  Jól vagy? Nem esett bajod?  -  tettük fel egyszerre a kérdést.

-  Jól vagyok!  -  válaszoltam elsőnek.  – Azt hittem bajod esett, mert nem tudtam, hol vagy.

         -  Nem, semmi bajom nem esett. Végig ott voltam, mellettetek. Varázslatra készen, ha esetleg valami baj lenne.

-  Értem. Köszönöm!  -  aztán hallgattunk. Nem tudtunk mit mondani a másiknak. - Azt hiszem, menned kéne. Késő van.

-  Rendben!  – hangja, nem volt sértődött, vagy dühös. Ellenkezőleg!  - Azt hiszem, jobb lesz, ha a nyáron nem jövök vissza. De vigyázz magadra!

-  Te is!

Felvette az ágyról a seprűt, kirepült az ablakon, és magára terítette a köpenyt. Én pedig csak álltam az ablakban, és azon elmélkedtem, hogy miért aggódtam annyira James Potterért. Miért nyugodtam meg, amikor a fülembe súgta, hogy „Itt vagyok, Lily!” és miért remegtem meg?