A másnap reggel, maga volt a rémálom, az egész nappal együtt. Pakoltunk, mindent, amit csak lehetett. Estére mindenki hulla fáradt volt. Még másnapra is maradt egy rendetlenség, és be is fejeztük az egészet. Az anyagi kár nagy volt. De apáék valahogy megoldották. Azt hiszem, kölcsönkértek valakitől.

Frissen keltem fel azon a reggelen, amikor a vonat indult. Türelmetlenül számoltam vissza a napokat, hogy mikor megyünk vissza az iskolába. Ránéztem az órára, ami fél kilencet mutatott. Apa visz fel a pályaudvarra, és anya is elkísér minket. Hogy Petúnia jön vagy nem, azt nem tudom. Őszintén nem is érdekel. Izgatott vagyok nagyon! Ma semmi nem tudja elrontani a kedvemet, hiszen újra látom a barátnőimet!

Ami pedig Pottert illeti, rájöttem, hogy pillanatnyi elmezavar volt. Semmi több. Csak azért aggódtam érte annyira, mert az én felelősségem lett volna, ha baja esik.

Felöltöztem, és lementem a konyhába reggelizni.

  -  Jó reggelt!  –  köszöntem a konyhába beérve. Mindenki bent ült, és ették a tükörtojást.

  -  Neked is!

Helyet foglaltam. Csendben telt el a reggeli, bár sürgettem őket. Nem akartam lekésni a vonatot.

  -  Te is jössz velünk?  - fordultam a húgomhoz.

  -  Nem!  -  jött a tömör válasz.  –  Jó utat!

És ki is ment a konyhából. Valamiért az volt az érzésem, azt kívánja, hogy, valami baleset legyen a vonattal. Tíz perc múlva, már a kocsiban ültünk. Több mint egy óra múlva értünk fel a pályaudvarra. A szüleim bekísértek a kilenc és háromnegyedik vágányhoz, búcsút vettünk egymástól.

  -  Nagyon vigyázz magadra! És írj majd levelet, ha megérkeztetek!  -  törölte le könnyeit anya.

-  Jól van  -  mosolyogtam.  – Tudod, hogy semmi bajom nem eshet, és azt is, hogy minden héten írok.

Búcsúölelés, és már mentem is át a falon. Amint beértem, már láttam a rengeteg ismerős arcot. De nem láttam sehol sem a lányokat. Pedig néztem minden fele a tömegbe, de sehol senki. Biztos a vonaton vannak. Elindultam a bőröndömmel a tömegbe. Aztán majdnem elestem, mert három visító lány esett nekem. Már rögtön tudtam, hogy kik azok.

 -  Lily! Lily! Jaj, végre hogy itt vagy! Úgy örülök neked!  –  hallottam a sok hangot.

   -  Én is nektek! De megfulladok!  -  kapkodtam levegőért, de azért velük nevettem.

Elengedtek, de mindannyian mosolyogtunk.

Mia, mint mindig ilyenkor, farmert viselt egy pólóval. Hosszú barna haját alul fogta össze. Ő nem szerette az olyan fajtát, hogy lófarok. Csak így simán. A szeme pedig, ami kék volt mosolytól összeszűköltek. Sose láttam még egy olyan embert, akinek barna hajához kék szeme van.

Rachel kicsit megváltozott. De csak stílusban. Ugyanolyan hosszú szőke haja volt, hozzá barna szem. De soha nem láttam rajta szoknyát! Talán Black miatt van?

Alice már talárba volt. Vállig érő barna haja oldalra volt felcsatolva. De szép így.

 -  Hogy vagytok? Istenem, de rég láttalak titeket!  - öleltem meg őket újra.

-  Jól vagyunk, és rengeteg mesélnivalónk van!  -  ujjongott izgatottan Alice.

-  Amíg nem kezdődik a prefektusi gyűlés, addig keressünk egy fülkét, és beszélhetünk  - adott egy tippet Rachel.

Elindultunk a tömegben. Nagy nehezen feljutottunk a vonatra, és az utolsó vagonba találtunk üres fülkét. Én ültem legközelebb az ajtóhoz, mellettem Mia, szemben pedig az ajtó felöl Alice, mellette Rachel.

 -  Na? Ki kezdi az élménybeszámolót?  - kérdezte mosolyogva Mia.

 -  Majd én!  - jelentkezett Alice. Bólintottunk izgatottan. – Hát… Szóval a nyár az nagyon jól telt! Bár kicsit unalmas volt nélkületek. De ahogy azt év végén megbeszéltük Frankkel, hogy a nyáron találkozunk.

 -  És?  -  Rachel nagyon izgatott volt. Imádta az ilyen beszámolókat. – Jártok?

 -  Igen!  -  Alice olyan piros volt, mint a rák. – Ó, lányok! Ha tudnátok, hogy milyen jól csókol!

Hangosan felnevettünk. Mia is tartott élménybeszámolót. Ő megismerkedett egy mugli fiúval. Két hétig jártak. De csak heccből.

 -  Te jössz, Lily!

 -  Velem nem volt semmi  - legyintettem. Láttam a lányokon, hogy nem hiszik el.  – Komolyan!

 -  Na persze!  - horkantott fel sértődötten Mia. A többiek bólogatva helyeseltek. – Mi elmondunk neked mindent…

Igazuk van. Elmondtam nekik mindent, ami a nyáron történt velem. Elmondtam, Potter kétszer is meglátogatott a nyáron. Azt az éjszakát is elmeséltem nekik, amikor megöleltem, és megremegtem. Rachel azt mondta, kezdek beleszeretni. Ebből ki is alakult egy kisebb vita, de semmi komoly. A többieknek leesett az álluk.

-         Viszont azt nem tudom, ki mondta meg neki a címem.

Mia az ajkába harapott.

 -  Mi az?  -  kérdeztem gyanakodva.  -  Te mondtad meg neki, hogy hol lakom. Igaz?

 -  Lily, én… Igen, igen én voltam.

 -  De miért?  - dühös voltam rá.

 -  Mert hiányoztál neki. És látnod kellett volna, mennyire könyörgött! Amúgy is, olyan édes volt, mikor rólad beszélt. Csak meglátogatott! Nem a kezedet ment megkérni! Nem hiszem el, hogy képes volt elmenni!  - motyogta magának.

Még vetettem rá egy dühös pillantást, de nem haragudtam rá nagyon. Öt perc volt még a vonat indulásáig, és a prefektus gyűlés kezdetéig. Én ugyanis prefektus voltam, Remussal együtt. Kinyílt a fülke ajtaja.

  -  Hello, hölgyeim!  - micsoda udvarias köszönés Sirius Black részéről.

Rögtön megtalálta szemével Rachelt, aki sugárzó mosollyal a karjaiba vetette magát. Olyan lendülettel, hogy majdnem elestek, de nem zavartatták magukat. Rögtön szenvedélyes csókolózásba kezdtek. A két kis szerelmes.  Nem álltam meg ezt a jelenetet mosolygás nélkül. De a többiek sem.