10.Fejezet  Szenzáció?

Már sötét volt, mikor leszálltunk a seprűről. Leültünk egy fához, ami a Tiltott Rengeteg mellett állt. Fogtuk egymás kezét. Közben én kicsit elgondolkoztam. Ezt az egészet már vállaljuk fel? Kicsit furcsán jönne ki, mert még úgymond, nem is voltunk barátok. És ez egy kicsit gyors. Hirtelen járunk. Mit szólna mindenki? Jó, a közeli barátaink örülnének, de…

  - Min gondolkodsz?  - ébresztett fel James hangja, kicsit megszorítva a kezem, hogy figyeljek rá.

  -  Azon, hogy, nekem ez nagyon gyors, James  -  vallottam be. Közbe nem néztem rá.

  -  Gyors?

  -  Igen!

  -  Ezt hogy érted? Megbántad? 

Nem válaszoltam, csak megráztam a fejem, alig láthatóan.

  -  Akkor mi a baj? Nézz rám! Lily! Nézz rám!

Teljesítettem a kérését. Mérges volt egy nagyon picit, csüggedt, és nem értett semmit. Én olyan szemét vagyok!

  -  James, nekem ez gyors!  - teljesen szembefordultam vele. – Úgy értem, még nem voltunk olyan jóban, hogy ez megtörténjen!

  -  Tehát mégis megbántad!  -  szólt szomorkás mosollyal.

  -  Nem! Nem bántam meg!  -  nagyon határozott volt a hangom.

  -  Értem, mit mondasz! De próbáljuk meg! Kérlek! Nem lesz olyan rossz velem  - itt már mosolygott.

Én se álltam meg. Bólintottam, ő megcsókolt. Hivatalosan is járok James Potterrel! Ez olyan hihetetlen! Még egy kicsit mindig azt gondolom, ez gyors, de engem sem kellett nagyon győzködni. Akartam vele járni. Azt nem mondom, hogy beleszerettem, de…

Felálltunk, és elindultunk az öltöző irányába. Már elég késő volt. Én nem mentem be vele az öltözőbe. Lépteket hallottam, így hát megfordultam.

  -  Lily! Mit keresel itt kint, ilyen későn, egyedül?  -  kérdezte Hagrid. De rég láttam!

  -  Szia! Nem vagyok egyedül! James-t várom.

  -  James-t?  - hökkent meg. – Úgy tudtam, hogy…

  -  Szia, Hagrid!  - köszönt a fent említett.

  -  Szerbus, James! Hát ti meg…?  - ráncolta a szemöldökét.  – Csak nem együtt vagytok?

Az volt a szerencse, hogy sötét volt, és nem látta, hogy az arcom piros lett, és nevetek rajta.

  -  Ami azt illeti, már együtt vagyunk  - válaszolt James, és kaptam tőle egy puszit.

  -  Óh, hát, gratulálok!

  -  Köszi!

  - Jaj, de mit is csinálok! Már megint fecserészek! Pedig még rengeteg dolgom van! Na jó, megyek is! Aztán jók legyetek!  -  cinkos kacsintás, és el is ment.

Mi még kézen fogva sétáltunk a folyosón. Beszélgettünk, nevetgéltünk. Jó volt. De semmi jó nem tart nagyon sokáig. Az én esetemben legalábbis. Frics jött velünk szembe.

   -  Ti meg mit kerestek még itt a folyosón? A hálókörletetekben volna a helyetek! Büntetőmunka lesz a vége! 

Gonoszul nevetett. De utálom ezt az embert! Hiába próbáltam neki megmagyarázni, prefektus vagyok, nem érdekelte különösebben.

  -  És nekem is itt lehet lennem! Csapatkapitány vagyok!

  -  Én úgy tudtam, a csapatkapitányoknak nem lehet ilyenkor a folyosón lófrálni! Már tudok is nektek egy nagyon jó büntetőmunkát  -  dörzsölte a tenyerét.

Mint egy öt éves gyerek, aki új játékot kap.

  -  Igen? És mit?  - kérdezte elfintorodva James.  – A trófeateremben trófeákat pucolni? A gyengélkedőn ágytálat takarítani?

  -  Szemtelen kölyök! Na várj csak! Leszel te még büntetőmunkán a Black haveroddal együtt!

  -  Megszoktuk, nem újdonság  - legyintett.

  -  Elegem van belőled, Potter! Holnap este Evansszal együtt…

Hogy mit csináltunk volna, nem tudtuk meg. Lumpsluck  jött a folyosón vidáman ballagva.

  -  Nahát, Lily, James! Ti mit kerestek itt ilyen későn, a hálókörleten kívül? Nem lenne szabad itt lennetek!

Hányan mondják még el ma? Kezd unalmas lenni. Bár igazuk van.

  -  Épp most kaptam őket rajta, professzor úr! Holnap kezdik a büntetőmunkát nálam.

  -  Ugyan Argus, ugyan  - legyintett. – Arra semmi szükség! Egy kicsit mindenkinek lehet a tilosban járni. Persze bizonyos határokon belül  - tette hozzá. Ha akarna se tudna szigorú lenni.  – Biztos vagyok benne, hogy Evans kisasszony többet nem tesz ilyet! Az ifjú Potterben már nem lennék ennyire biztos… De ez esetben eltekinthetünk a büntetéstől, igaz e?

De jó! Nem lesz büntetés! Jól látok? James kicsit csalódott? Frics ellenben majd felrobban!

  -  Köszönjük, professzor úr  -  mondtam.

  -  Szóra sem érdemes, kedvesem, szóra sem érdemes! De most már ideje visszatérnetek  a klubhelyiségbe.

  -  Viszlát! Jó éjszakát, professzor!  - köszöntünk el.

James vetett Fricsre egy gúnyos pillantást, aki viszonozta egy gyilkos pillantással. Beértünk a toronyba. Odamentünk a kandalló elé, ahol ott ült Remus, Mia, Rachel és Peter. Sirius sehol.

  -  Ti meg? Kézen fogva jösztök?  -  ráncolta a homlokát Mia.

  -  Gyanúsak vagytok manapság   - állapította meg Remus.

  -  Na meséljetek már! Összejöttetek?  - Rachel mindig belevág a dolgok közepébe. Már Peter is ráknézett.

  -  Igen! 

Mosolyogva adtunk egymásnak egy szájrapuszit. Elégedetten néztek ránk, mintha már erre vártak volna évek óta. James is nagyon boldog volt. Én is, de annyira nem tudtam, vagy inkább nem is akartam kimutatni. Leültünk hozzájuk, egymás mellé, kézen fogva.

   -  Tapmancs hol van?  -  kérdezte James.

   -  Nem tudjuk   - felelte Remus.

   -  Már egy ideje nincs velünk  -  tette hozzá Rachel.

Mia sem olyan volt most, mint máskor. Már egy hete furcsa nekem, de még nem tudtam vele beszélni. Még egy jó ideig beszélgettünk, aztán mindenki ment fel lefeküdni. Azon vettem észre magam, hogy csak James és én maradtunk lent. Megcsókolt.

   -  Tudod, hogy most én vagyok a világ legboldogabb embere?

   -  Igen?  -  kérdeztem kicsit zavartan.

   -  Azt hittem soha nem jön el a nap.

Ránéztem. Pár perc múlva, a lépcső aljánál épp búcsút vettünk egymástól, mikor valaki bejött a portrén át, kezében egy pohár vízzel. Mi akkor épp egy jó éjt „puszit” adtunk egymásnak. Kiderült, hogy az, aki bejött, Sirius volt, és megint félrenyelt, amint meglátta, hogy mi mit csinálunk. Még jobban elkapta a köhögés, mint az egyik reggel. Odamentünk hozzá, és James ütni kezdte a hátát, de még jobban köhögött.

   -  Mond, Sirius. Te így akarsz meghalni? A köhögéstől, vagy a félrenyeléstől?

   -  Nyugi Tapikám, nem kell megfulladni. Ehhez most már hozzá kell szokni!  - húzta ki magát.

   -  Mi?  - nyögte, és már nem köhögött.

   -  Úgy, hogy Lily Evans mától az én hivatalos barátnőm.

Nyitva felejtette a száját, és elképedve nézett minket. Aztán, mikor eljutott a tudatáig, mit is hallott, gratulált nekünk.

   -  Tudtam én, hogy sikerülni fog!

James büszke volt, és boldog. Én nem értettem, mitől olyan nagy szenzáció az, hogy a barátom James Potter lett. Vagy az a szenzáció, hogy James barátnője Lily Evans? De hát a kettő ugyanaz. Éjszakára nem terhelem az agyam. Abbahagytam a gondolkodást, elköszöntem a fiúktól, és felmentem lefeküdni. James még utánam szaladt egy hosszú csókért, aminek nagyon is örültem. A szobában már mindenki aludt. Halkan átöltöztem, és befeküdtem az ágyamba. Boldogan fordultam a másik oldalamra, és elnyomott az álom.