Emily szokatlanul rosszul aludt éjjel. Forgolódott, fel-felriadt, és össze-vissza álmodott mindenfélét.
Tulajdonképpen azóta nem találta önmagát, mióta Harry kilépett az ajtaján. Az a csók… az nagy hiba volt. Mostmár soha nem tud majd úgy Avára felügyelni, hogy ne gondolna megállás nélkül a gyerek apjára. Tessnek igaza volt – ez így nem mehet tovább.
Fel is hívja, méghozzá most rögtön, hogy tanácsot kérjen tőle.
De nem, inkább mégsem. Sejtette, mit vágna a fejéhez a barátnője: felelőtlen volt, és csak magának köszönheti, ha belezúgott a munkaadójába.
Valakivel azonban meg kell beszélnie a történteket, különben felrobban. Vagy ami még rosszabb: olyan dolgokat cselekszik majd Harry jelenlétében, amit nem lenne szabad.
Például megismétli a mait.
Nem, ez kész téboly, kapott a fejéhez ingerülten. Átrobogott a szobán, lendületében még a jegyzeteit is leseperte véletlenül az asztalról, majd felkapta a telefon és már tárcsázott is.
- Ricky? Szia, itt Em. Igen, tudom hány óra van, de… Jól van, ne legyél bunkó! Visszahívjalak reggel? Sejtettem. Nem, nincs semmi baj, csak… á, hagyjuk. Bocs, hogy felébresztettelek. Szia!
Hát igen, körülbelül így szoktak lezajlani a párbeszédeik a valóságban is, ám olyankor rendszerint jelen van Angelina is, a bátyja barátnője, aki profi módon menti meg a hasonló helyzeteket egy-két elejtett kérdéssel.
Alig telt el fél perc, a telefon már fel is berregett. Emily elégedetten konstatálta, hogy legalább annyira átlát a testvérén, mint régen.
- Oké, hugi, mesélj – adta ki az ukázt egy rekedten mély hang a vonal túlsó végén.
- Nincs mit.
- Milly, ne húzd az agyam! Bökd ki, mi bajod, hadd szunyáljak még pár órát!
- Megcsókoltam a főnökömet.
- Hogy… mi?!
- Jól hallottad.
- Úristen, Milly. Mondd az ipse nevét!
- Miért? Megölöd?
- Akár. Hogy hívják?
- Harry Potter.
Ricky továbbadta valakinek a nevet a háttérben. Valószínűleg a mellette fekvő barátnőjének, mert a következő percben Angelina kezdte faggatni a lányt.
- Jól hallom? Harrynél dolgozol?
- Igen.
- Te vigyázol Avára, igaz?
- Igen.
- Együtt jártunk a Roxfortba anno. Mármint Harryvel. Pontosabban kettővel járt alattam, és mindketten benne voltunk a házunk kviddics csapatában.
- Aha.
- De miért is telefonáltál? Mi… Ricky, ne bökdöss!
- Megcsókoltam.
- Kit? Harryt?
- Őt.
- Ó.
Kis szünet következett. Az idősebb nő jól hallhatóan megküzdött azért, hogy nála maradjon a kagyló, Emily pedig egyre jobban bánta, hogy egyáltalán a telefonja közelébe merészkedett.
Végül odaát Angelina győzedelmeskedett, így ő folytatta a diskurzust.
- Tudod, Ava anyukáját is ismertem. Ő is a Roxfortban tanult, a mi házunkban. Ginny Weasley… Harry nagyon szerette őt. A háború elején szakított vele, hogy megvédje Voldemorttól, de Ginny kitartott mellette, így győzött a szerelem.
Romantikus, akarta mondani Emily, de tudta, a hangja elárulná, mennyire zavarja a téma.
- Ginny a háború végén halt meg, mikor Ava három éves volt. Harry azóta… vegetál. Nem él, csupán létezik, az is nagyrészt Hermionééknak köszönhető. – nagyot sóhajtott, s ha lehet, még komolyabban folytatta. – Nézd, Em, nem mondom, tényleg szépek lennétek együtt, de mindkettőtök érdekében ajánlom, hogy lassan, lépésről-lépésre haladjatok. Harry valószínűleg össze van zavarodva, és te sem lehetsz topon, tekintve, hogy Matthew…
- Matthew halálának ehhez semmi köze.
Angelina a kissé fagyos hang hallatán bölcsen elhallgatott, esélyt adva Rickynek, hogy elvegye tőle a kagylót.
- Hugi, mennyit traccsolsz Tesszel mostanság? – tudakolta.
- Eleget.
- Nem hiszem. Akkor nem kavarnál egy apukával.
- Ne kezdd te is ezt az átkozott apukázást, Rick! Az idegeimre mentek vele!
- Márpedig…

Eközben a város másik részében Harry egy egész éjszakai édes virrasztást követően kimászott a paplan alól, és halkan kibotorkált a konyhába valami ehető után nézni. Út közben Ava szobájába is bekukkantott – a gyerek barna sárkányát ölelve az igazak álmát aludta.
Mióta Emily vele van, egyszer sem riadt fel éjszaka. Nem keltette fel Harryt, hogy adjon neki tejet, mert megint rosszat álmodott, és nem is sírt. Boldognak, nyugodtnak tűnt, mióta kivette őt az oviból, és a dada gondjaira bízta.
A férfinek szintén jót tett a dadus jelenléte – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a gáztűzhelyen illatozó, fóliával letakart finomság.
Emily a legjobb dolog, ami történhetett velük, gondolta Harry, miközben egy pálcasuhintással megmelegítette a tányérba szedett ételt. Kitűnően főz, Ava imádja, és nem utolsósorban gyönyörű lány.
És istenien csókol.

Dublin utcáin egy fekete köpönyeges, zord alak már órák óta követett egy látszólag céltalanul bolyongó, részeg embert. A hajléktalan illető foltozott, mocskos és felettébb bűzös rongyokban dülöngélt faltól falig, piszkos kezében egy barna papírba csomagolt flaskát szorongatott, melyet gyakran meg is húzott. Az őt követő tudta, már nem kell sokáig várnia – percek kérdése, és a csöves ájultan esik össze az utcakövön.
Az eső apró cseppekben szemetelt, lassan áztatva át a vastag, fekete köpenyt, viselője állig érő, fekete haját.
Perselus Piton szinte soha nem érezte magát boldog embernek, most mégis az a ritka helyzet állt elő, amikor némi elégtételt érzett legbelül. Nézte az egyre instabilabban álló, dudorászó csavargót, és erősebben markolta meg a pálcáját a ruhája alatt.
Már csak pár perc, ismételgette magában. Mindjárt vége.
A csöves újabb nótába kezdett reszelős, el-elbicsakló hangján, de alig jutott el a refrénig, amikor elbotlott egy kiálló repedésben és orra bukott. Megpróbált feltápászkodni, de az este ledöntött alkoholmennyiség úrrá lett rajta, s kusza, értelmetlen álomba merítette őt.
Piton halk léptekkel elindult felé. Már megfogalmazta magában az átkot, s az érzés, hogy ezt mindjárt ki is mondja a máik férfira mérhetetlen elégedettséggel töltötte el.
Oly régóta várt már erre a pillanatra!
A csavargó motyogott álmában; az olcsó bor szagára a varázsló elfintorodott. Fellendítette a pálcáját, hegyét egyenesen áldozata szívének szegezve, s határozottan kimondta:
- Adava Kedavra!


- Mély levegő! Bátorság! – kántálta Emily a felfelé tartó liftben. Öt ujjal belefésült szálldosó hajába, és elkente a szeme alatt picit összecsomósodott korrektort.
- Istenem, olyan hülye vagyok! – kiáltott fel, és örült, hogy egyedül volt a kabinban.
Az ajtó előtt aztán újra elbizonytalanodott. Kopogjon? Ne kopogjon? És ha közben ajtót nyitnak? Hogyan magyarázza ki, hogy miért állt ott, mint egy tolvaj?
Döntött; kopogott. Meg is bánta rögtön.
A másodperc tört részéig hitte, hogy nincs otthon senki, de aztán a barna ajtó hirtelen kitárult, és egy mosolygós férfi nézett vissza rá.
„Istenem, ezek a zöld szemek!”
- Szia – köszönt Harry vidáman.
- Szia.
- Szia! – ez már Ava volt, aki a sorozatlövésszerűen doromboló, felhizlalt Mennydörgővel a nyomában száguldott ki a szobájából. – Apa, el fogsz késni!
- Jól van, megyek már! – nevetett fel a férfi, és lekapta a fogasról a kabátját.
- Nos Ava, mit tervezünk mára? – kérdezte Emily, és eloldalazott Harry mellett, be a lakásba. – Nincs kedved sétálni egy kicsit? Olyan jó idő van!
- Visszük Mennydörgőt is? – firtatta a gyerek a kiskutya méretű macskát gyömöszölve.
- Hát…
- De előbb adjunk neki enni! Biztosan éhes már!
- Ava, ma már kétszer evett! – rökönyödött meg a küszöbről visszaforduló apja. Azt már tette hozzá, hogy először az elrontott rántottaféleséget zabálta fel, aztán a müzli tejébe nyalt bele.
- De apa! Nézd, éhes, látod? – lerángatta szerencsétlen dögöt a pultról, ahová alig bírta felerőszakolni, úgy mutatta a két felnőttnek, mennyire kajás is a kis kedvence.
Harry vállat vont, mondván a lánya jobban ért ehhez, majd homlokon puszilta a kicsit, és sietve az ajtó felé indult.
Távoztában még visszapillantott az őutána néző Emilyre. Szemeiből zavarbaejtő dolgokat lehetett kiolvasni, bár a lány később sikeresen meggyőzte magát, hogy csak képzelődött.

Ava aznap a szokottnál is elevenebb volt. Délelőtt a parkban sétáltak – Ava a kezénél fogva rángatta dadáját az érdekesebb kirakatok, fagylaltos bódék felé; Mennydörgő mókásan kocogva próbálta tartani a lépést a felszabadultan nevető gazdáival. Délben hazamentek ebédelni, majd egy óra csendes pihenő következett: Ava a díványra kucorodott a megtömött macska pedig a hasához gömbölyödött.
Délután festegettek, és azt taglalták, mi lehet az izgalmasabb: a királynősködés vagy a tündérkedés.

- Megcsókoltad?
Harry és Hermione egy eseménytelen, ámde fárasztó nap végén együtt indultak el a Minisztérium kijárata felé. Ron, Hermione férje még a harmadik emeleti tárgyalóban volt; neki még nem sikerült elég alibit találnia azokra az órákra, amikor valaki betört abba a terembe, ahol a minisztérium dolgozóinak adatait tárolják.
Harry nem kis bűntudatot érzett a dolog miatt, de jól tudta, hogy ha más nem is, Ron ki tudja magyarázni majd magát. Ha nem így lenne, Hermione már rég odalent veszekedne a vizsgálat vezetőjével.
- Igen.
- És ő? Hogy reagált?
Barátnője a hír hallatán feldobódott, mi több, feltűnően izgatottá vált. Egy ilyen nap után nem is csoda, gondolta Harry.
- Először elpirult, aztán visszacsókolt – vallotta be, és elvigyorodott.
Hermione boldogan felnevetett.
Ron ekkor érte őket be. Lihegett, mint aki a vizsgálótól idáig futott.
- Komolyan mondom, ha ekkora buzgalommal üldöznénk a körözött bűnözőket, már rég Azkabanban ülne mindenki, aki az elmúlt húsz évben akár csak egy csomag mindenízű drazsét is elcsórt az Abszol úton! Hermione, neked meg mi bajod?
- Semmi!


A lenyugvó nap vöröses fényt szórt az elnéptelenedő utcára. A sikátorba hoppanáló férfi kiábrándító bűbájt mondott magára, majd hosszú, határozott léptekkel egy szegényes kirakathoz sietett.
Körbenézett, meggyőződve arról, hogy senki nem figyeli, majd átlépett a kirakat üvegén.
A Szent Mungó ugyanolyan forgalmas és zsúfolt volt, mint amilyenre emlékezett. Így nehéz lesz észrevétlenül haladni, de majd óvatos lesz.
Jól ismerte az utat, nem bajlódott hát az információs táblákkal, amikre felírták, melyik osztály hányadik szinten található.
Könnyedén kerülgette a kórtermekbe be- és ki tartó boszorkányokat és varázslókat, igaz, néha csak pár centin múlt, hogy neki ne menjen egyiküknek.
Az ismerős folyosón senki nem tartózkodott. A zárt osztályra ritkán járnak látogatók, s ha jönnek is, hamar végeznek.
A hosszú folyosó végén, az utolsó szobához sietett. A férfi szívét mintha jeges ököl szorongatta volna, ahogy a kis ablakon benézett a barátságtalan, fehér falú helyiségbe. Se egy virág, se egy kép a falon, vagy fotó a rozoga szekrénykén – csupán egy fehér hálóinges, törékeny lány a padlón kucorogva, szakadozott szélű pergament fektetve az alacsony ágyra, asztal gyanánt, amire rajzolt.
A lány arca sápadt volt, haja hosszú, sűrű és egészen sötét – akárcsak Pitoné. Sötét szemeivel a pergamenre firkált rajzot nézegette, majd ki is javított néhány nem oda illő vonalat.
A férfi benyúlt talárja belső zsebébe és egy képet húzott ki belőle, amit aztán az ajtó alatt becsúsztatott a szobába.
A lány érdeklődve csoszogott a fotóért. Felvette a padlóról, nézegette, forgatta, majd érdeklődését vesztve visszatette oda, és a rajzához lépkedett.
Semmi változás, villant bele a férfibe, akin olyan erővel lett úrrá a csalódottság, mint még soha eddig. Nézte a satírozó gyereket, és könnyek homályosították el a tekintetét.
Ölni tudott volna bánatában.