Hermione, Ron és Harry egyszerre érkeztek másnap a Minisztériumba. A két előbbi szokás szerint veszekedett, Harry azonban úgy vigyorgott, mint egy kamasz kölyök, aki épp az imént halászta el a cikeszt a másik csapat fogója elől.
Öröme nem volt alaptalan – otthonról eljövet alkalma nyílt lopva szájon puszilni Emilyt, mivel Ava el volt foglalva azzal, hogy leszaggassa a macskát a függönyről a nappaliban.
- Üdv, emberek, új nap virradt, újabb halálesettel!
- Hermione, értsd már meg, hogy a Reggeli Próféta nem… neked is szép napot, Dean… na, hogy a Próféta nem alkalmazna olyan riportereket, akik maguk kreálják a riportalanyuk kritikáit!
- De Ron, ennyire te sem lehetsz vak! Különben is, mikor lapoztál te bele a Prófétába, hm?
- Milyen újabb haláleset? – kapcsolt Harry elsőként.
Dean lelkesen válaszolt.
- Ma hajnalban két mugli járókelő talált egy hullát Dublinban! Egy piaszagú csövest!
- Na és? Biztos megverték – reagálta le Ron. – Tudjátok, néhány vandál, akiket az anyjuk képtelen volt rendesen megnevelni kölyök korukban.
- Miért az anyjuk? – csapott le Hermione. Kezeit úgy tette csípőre, akár az anyósa, amikor Freddel és George-dzsal veszekszik. – Az apának kell fegyelmet tanítania a gyerekének, nem? Az anyának szeretnie kell!
- Nálunk anya tartott fegyelmet – mondta Ron.
- Na igen, ezért is lettél te olyan, amilyen.
- Ezt meg hogy érted?!
De Hermione hátat fordított neki, nehogy a férfi észre vegye fel-feltörő nevetését. Hiába tagadta volna; szeretett a férjével perlekedni. Ilyenkor érezte igazán, milyen jó ötlet volt megházasodniuk.
- Szóval egy halott – tért vissza az eredeti témához Harry. – Mi közünk nekünk hozzá?
- A hullán semmilyen sérülés nem látszik – felelt Dean. – Se egy karcolás, se egy szúrás vagy zúzódás. Csupán a tenyere horzsolódott le az eséstől.
- Tehát? Azt mondod, átok végzett vele?
- Átok bizony, méghozzá a legszörnyűbb! Morrisék épp most azonosítják az ipsét!
Egyszerre pattantak fel mind, és siettek ki a helyiségből.

- Homer Burke – közölte a szürke köpenyes, jelentéktelen külsejű, középkorú varázsló. Ő is tagja volt annak az öttagú gárdának, akik a halottat azonosították a vére, bőre, illetve egyéb mágikus vizsgálatok segítségével. – Egykori Halálfaló. Tudjukki parancsára kiirtott három mugli családot, és megkínzott számtalan nem tiszta vérű varázslót, és boszorkányt.
- Ki ölhette meg? – kérdezte Harry.
- Nem tudjuk. Annyi biztos csupán, hogy a halálos átokkal ölték meg, úgy hajnali négy és hat között. Egyelőre ennyit sikerült kiderítenünk róla.
- Homer Burke – ismételte Ron, felfelé tartva a reggeli eligazításra. – Nektek is ismerős?
- Ő is ott volt a végső ütközetben két éve – mondta csendesen Hermione. – Ő és Bellatrix Lestrange tartották fel Neville-t, Billt és az ikreket, amikor a temetőbe hoppanáltak. Az ő átka találta el Mordont.
- Á, igen – bólintott keserűen a férje. – Így viszont nehéz lesz kideríteni, ki nyírta ki. Ezt az ürgét elég sokan utálhatták.
- Igen – adott neki igazat Harry. – Sok embernek ártott, mégis csak egy mágus tört az életére, évekkel a háború után. Ennek az illetőnek több baja lehetett Burke-kel, mint a többi áldozatának.
- Mire gondolsz? – kérdezte Hermione.
- Semmire. Semmi… konkrétra. Viszont kiindulhatnánk Burke áldozataiból! Megyek, utána is nézek! Szóljatok a főnöknek, miért nem hallgatom epedve a leszólásunkat ma, rendben?
Ezzel elrohant, hátrahagyva meglepett barátait.
- Jól látom? – törte meg a csendet Ron, és zsebre vágott öklökkel lekanyarodott az egyik mellékfolyosóra. – Lelkes? Pedig nem is Pitonról van szó…
- Épp ideje, hogy lefoglalja magát végre valamivel – jelentette ki Hermione, és játékosan belekarolt a férfibe. – Otthon maradunk este?
Ron bájgúnár vigyorral bólintott, és fejbúbom csókolta a nőt.

- Apa szerint a Roxfortban van egy szoba, ami pontosan úgy néz ki, amilyenre épp szükséged van. Úgy hívják, hogy a Szükség szobája.
- Találó név.
- Ugye? Meg van egy lány WC, amiben egy szellem lakik, akit ott öltek meg!
- Ezt is apa mondta?
- Nem, ezt keresztapu. De nem mesélte el, hogyan halt meg az a szellem, mert keresztanyu lepisszegte. Charlie meg azt mondta, hogy Hagridnak, a Roxfort vadőrének volt egy sárkánya, egy norvég tarajos, akit Norbertnek nevezett el, és aki mostmár egy nagyon nagy sárkány, és játékból mindig lepörköli a rezervátum gondozóinak a haját!
Emily beledugta a zárba a kulcsot, elforgatta kétszer, majd maga előtt beengedte a megállás nélkül csacsogó Avát és az őt szorosan követő, hordónyi macskát a lakásba.
- Apa kedveli Hagridot. Csak baglyozni nem szeret vele, mert Hagrid leveleit alig lehet kiolvasni a ragacsos foltoktól. Tényleg, nem sütünk valamit?
- Dehogynem. Mit süssünk?
- Valami sütit. Olyat, amit azon a plakáton láttunk a parkban!
- Túrós lepényt?
- Azt!
- Rendben. Vedd ki a vajat a hűtőből, én addig előkerítem az edényeket!

- Homer Burke kiirtotta a Dél-angliai Porter és Clark családot, illetve Birminghamben a Jones família három tagját – kezdte Harry. Az összes auror, akikkel egy csoportba tartozott lélegzetvisszafojtva várták a folytatást. – A halálos átokkal négy embert ölt meg: Aurora Trelawney-t…
- Micsoda?
- Igen, Mione, Trelawney professzor egyetlen lányát. Kate Monroe-t, Tizia McRoe-t, és Esper Firsth-öt. Továbbá Crutio átokkal őrületbe kergetett három másik, nem aranyvérű boszorkányt: Keira Flitwick-et - igen, Mione, Flitwick professzor legidősebb unokahúgát -, Kim Thomson-t és Anabell Madisont.
- Ez… ez a szemétláda vadászott a nőkre? – pattant fel Ron vöröslő fejjel. Hermione nyugtatólag végigsimított a karján, mire lassan visszaereszkedett a szék támlájára.
- Úgy tűnik. És van egy olyan érzésem, hogy a Szent Mungóban levő három nő egyik hozzátartozója ölte meg Burke-öt.
- Van benne logika – bólintott Lee Jordan elgondolkodva. – Mi lesz a feladatom?
- Lee, te és Dean… nem, mégsem. Ezt szeretném egyedül intézni. Van egy rossz előérzetem…

- Hány óra van, Milly?
- Nyolc múlt tíz perce.
- Apa miért nincs még itthon?
- Nem tudom. Ne aggódj, biztos nincs semmi baja. Tudod, mit? Kezdjünk neki a vacsinak, aztán majd apa is csatlakozik! Közben mesélhetnél arról a hatalmas varázslósakk tábláról, amihez Bolyhoskán át vezetett az út…

Harry csalódottan hagyta maga mögött a szegényes kirakatot az Abszol úton. Amit az elmúlt órákban sikerült kiderítenie, az gyakorlatilag egyenlő a semmivel. Az egész napja ráment a megfelelő emberek utáni hajszára, holott csak néhány beteg adatlapját akarta átfutni. És mire a délutáni vizit után egy kövér, ellenszenves, halványzöld (!) hajú boszorkány kegyeskedett a segítségére lenni, kiderült, hogy hiába törte magát: a három nőből kettő már meghalt – Keira tavaly, Karácsony előtt néhány nappal, Kimy, a csomagolópapír gyűjtő, csendes lány pedig úgy két hónapja -, a harmadikról, Anabell Madisonról pedig még nem hallottak.
- Ilyen nevű beteget nem ápolunk a Mungóban – brekegte a boszorkány, és némi rosszindulat csengett a hangjából.
Ez furcsa, gondolta akkor Harry. Ha valamiben hajthatatlan a mágustársadalom, akkor az őrültek Mungóba zárásában az. Anabell Madison nem halt meg, hiszen arról tudna a Minisztérium. Ha azonban él, és valóban őrült – márpedig az -, akkor a Mungó zárt osztályán kell lennie.
Harry a macskaköves út kellős közepén torpant meg, majd sarkon fordult, és visszarohant a körházba.
- Szükségem van a zárt osztály betegeinek teljes névsorára!
Az álmatag recepciós boszorkány értetlenül nézett fel rá képes magazinjából.
- Neve? – morogta.
- Harry James Potter, a Minisztérium dolgozója. Megkaphatnám végre azt a névsort?
- Azt nem adhatom csak úgy oda – a nő hangja vontatott volt, mint aki képes lenne két szó között hortyogva elaludni. – Kell egy írásos engedély a felettesétől.
- Nézze – áthajolt a márvány pulton, egészen a fiatal nő arcához. – Nem szeretek a nevemre hivatkozni, de mégis mit gondol; legyőztem minden idők leggonoszabb feketemágusát, és egy névsorral fogok visszaélni?
A recepciós egy ideig meresztgette szürke szemeit, de aztán zokszó nélkül a pálcájáért nyúlt, legyintett vele az egyik üres pergamenre, amelyen erre betűk kezdtek megjelenni, majd értelmes szavak – nevek – és Harry kezébe adta a lapot.
- Köztünk marad? – kérdezte, nem engedve a pergament.
- Ígérem.

Sötétség fogadta, mikor belépett a kis lakásba. Először megrémült, azt hitte, Avával történt valami, ám amikor tekintete a fali óráról a kihúzott kanapéra siklott, megnyugodott. Szokatlanul későn ért haza, ez többé nem fordulhat elő, fogadta meg. Most mit tett volna, ha a lánya még mindig óvodába járna? Ki hozta volna haza?
Nagyon jó döntés volt Emilyre bízni Ava felügyeletét. A nő ráadásul megtartotta a szavát – nem ment el addig, amíg Harry „le nem váltotta”. Igaz, hogy már éjszaka volt – még vissza kellett mennie a Minisztériumba a főnökének beszámolni -, de Emily maradt. Ott aludt Avával, nyakig betakarózva a kanapén. Mennydörgő kettejük között sercegett (dorombol – a szerk.), vadonatúj, csörgővel felszerelt bolhanyakörvvel a nyakában.
Harry nézte őket egy darabig, aztán kilopakodott a konyhába, hátha talál valami ehetőt, amit nem etettek meg előle bosszúból a macskával. Szerencséjére maradt még a vacsorára főzött finomságból; rögtön szedett is magának egy nagy tányérnyit.
- Segítsek? – kérdezte valaki suttogva.
Harry átnézett a válla fölött, és Emily alakját vette ki a félhomályból.
- Nem, boldogulok – felelte, de mert ennyit túl udvariatlannak érzett, a lány felé fordult egészen, és apró puszit nyomott a szájára.
Nála jobban csak a lány lepődött meg. Emily a váratlan gesztustól, Harry azonban attól, mennyire természetesnek vette, hogy a kajáért puszi jár.
Furcsa, mennyire máshogy viselkedhetnek az emberek sötétben, amikor egyik legfontosabb érzékszervüket, a szemüket alig használhatják. Mintha ezzel kicsit a józan eszüket is megcsapolnák. Ez történhetett Harryvel is, mert ahelyett, hogy elnézést kért volna a csókért, újabbat váltott a sokkolt lánnyal. Majd még egyet és még egyet, egyre hosszabbakat, mígnem teljesen belefeledkeztek a dologba. Harry óvatosan a pultra tette a tányért, és magához húzta Emilyt, aki ösztönösen átkarolta a nyakát és a férfihoz simult. Ölelték egymást, mintha az életük függne rajta, pedig mindkettejük agyában ott villódzott a vészvillogó – jól tudták, hogy mire felvirrad a nap, szörnyű bűntudatuk lesz, mégsem tiltakozott egyikük sem a másik érintése ellen.
AZ azonban nem történt meg köztük. Nem zavarta meg őket a felébredő Ava – a kislány reggelig úgy aludt, mint a bunda, és egyikük sem rémült meg a gyors előrelépéstől. Egyszerűen úgy érezték, egyelőre nincsenek erre felkészülve, bár tudták, ez veszélyesen ideiglenes állapot. Mert ami ma nem történik meg, megtörténhet másnap, vagy harmadnap.
De ezt valahogy egyikük sem bánta – sem a heverőre visszafekvő Emily, sem a saját ágyában álmatlanul forgolódó Harry.