Kézen fogva megyünk a folyosón. Mikor a tanterem elé érünk, megcsókollak, és te viszonzod. Ez az álom édesgeti estémet, de mikor fel kel a nap, az álom eltűnik, és rá kell jönnöm, Te Lily, már rég nem vagy enyém.

„Főldiekkel játszó
     Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
     Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
     A boldogtalan,
S mint védangyalának,
     Bókol úntalan.”

Bár soha nem voltál teljesen az enyém. Szívedben, még mindig, csak Jamesnek adtál helyet. Próbáltam ezen változtatni, de rá kellett jönnöm, ez lehetetlen. Te mindvégig azt mondtad nekem: „Szeretlek!”. Tudtam, hogy ez nem igaz, hisz szemedből kiolvashattam. De akkor mért? Mért mondtad ezt?

„Síma száddal mit kecsegtetsz?
     Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
     Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
     Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
     Mégis megcsalál.”

Sokáig imádkoztam, hogy enyém legyél, de mikor ez bekövetkezett, rá kellett jönnöm, hogy nem egymásnak lettünk teremtve.

„Egy híjját esmértem
     Örömimnek még:
Lily szívét kértem;
     S megadá az ég.

Tavaszom, vígságom
     Téli búra vált;
Régi jó világom
     Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lilyt hagytad volna
     Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
     Gyászos énekem.”

Egyszer a Nagyteremben ettem épp, mikor te kecsesen jöttél felém. Csókolni akartál, de én nem engedtem, majd sebes léptekkel elmentem. Később mikor a toronyban ültem, mellém ültél megértően. Meg kérdezted mi a baj, én csak annyit mondtam, semmi, csak… Nem akartam elmondani, de rájöttem, nincs mit tenni. Szakítsunk –mondtam. Majd hirtelen elhallgattam, de hamarosan folytattam. Útjaink elválnak, de téged valahol várnak. Egy utolsó csók, majd elmentem, ezs annyira fájt, hogy vissza se néztem.

„ Hagyj el, óh Reménység!
     Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
     Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
     Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
     Testem főldbe vágy.”