11. fejezet: Meghívás 1977. Október 24. Tapi és Melinda összejöttek végre. Lily nem szól a barátnőjéhez, mert azt mondja, hogy Melinda is csak egy ostoba liba, aki elalél Tapi egyetlen mosolyától. Pedig Tapi tényleg szerelmes. Sosem láttam még ilyennek. Lily még felém sem enyhült. De legalább mi kibékültünk azzal a kutyafejűvel. Hogyha még Lily is bevallaná amit érez, én lennék a világ legboldogabbja. Melinda gyakran van velünk. Tapi ölében ücsörög és mindenkivel viccelődik. Nem is tudtam róla, hogy ilyen jó fej. Magasan ő a legnormálisabb Tapi eddigi összes barátnője közül. Persze csak akkor viccelődik, amikor nincsenek egymással elfoglalva. Közeleg a Halloween-i bál. Minden vágyam lenne Lilyvel menni, de nem hiszem, hogy igent mondana. Azért megpróbálom. - Lily – lépek hozzá egyik este a klubban. - Igen? – emeli rám gyönyörű smaragd szemeit - Arra gondoltam, hogy talán esetleg, hogy volna kedved… - Még ma kinyögöd? - Menketyegebába? Hoppá, a szavak csak úgy kiszaladtak a számon. - Parancsolsz? – emelte fel az egyik szemöldökét. - Azt szeretném kérdezni, hogy volna e kedved velem jönni a bálba? - Ja, vagy úgy. Meggondolom. - Köszönöm! Ez már haladás. Nem mondott rögtön nemet. - Ne köszöngess semmit, mert nem mondtam még igent! - De hát nemet sem, és ez nekem már nagy öröm. - Nem! Még mindig olyan hólyag vagy, mint voltál! Semmit sem változtál! - Lily! - Mit akarsz még? - Lily! - Mi van? - Nem csináltam semmit, mi bajod? - Azonnal… olyan hólyag vagy! - Én csak megköszöntem, hogy nem mondtál rögtön nemet! - De… nem… te… maradj csak meg hólyagnak! Úgy biztonságosabb vagy. - Lily. - Mit akarsz? Lily zokogni kezdett. Megértőnek kell lennem, nagyon össze van zavarodva szegény. - Ne sírj. - De, mert nem vagyok hajlandó belátni, hogy megváltoztál Haladunk. - Igen, ez tény, de ezért nem kell sírni. - Annyira sajnálom, de te csak egy öntelt szörnyeteg lehetsz, mert akkor… mert így… Hadd találjam ki, mert így nem tudsz miért utálni. - Nyugi, nincs semmi baj, nem vagyok én már olyan szörny, mint rég! - Igen, tudom. - Akkor? Eljössz velem a bálba? - El –szipogta a kis tündér. - Köszönöm. - De azért nem kell még semmire sem gondolni. - Nem gondolok. Ne sírj. Ezzel elszaladt. Kezd megtörni a jég. Szerelmetes vörös tündérem egész este lassúzni fog velem! Rózsaszín köddel az agyamon zuttyantam le a legközelebbi fotelbe. Nem figyeltem arra, hogy ott már ül valaki. Mégpedig egy másodikos kislány. Hatalmasat sikított, amikor meglátta, hogy ki esett rá. - James! Szia! Maggie vagyok. Oda se nézve felpattantam a fotelből és átültem egy másikba, ahol már ellenőrizetten nem ült senki. Ez a csaj. Húúúh. Ez halálos. Istenem, ezek a zöld szemek! Ahogy csillognak, amikor ránéz az emberre. Leült mellém a Melinda - Sirius páros. - Szia, Ágas! – mostanában Melinda is Ágasnak hív. - Sziasztok. - Láttam, itt járt Evanska. - Igen. Eljön velem a Halloween-i bálba – feleltem vigyorogva. - Gratulálok. Enyhülget? - Fogjuk rá. - Jó lenne, ha végre összejönnétek, mert akkor Lily újra szóba állna velem! - Tudod, hogy én nem bírom a csajt, de ha neked ő kell… Csatlakozott hozzánk a többi tekergő is. - Mi a helyzet? - Lily eljön velem a bálba! - Hogy fűzted meg? - Hosszú. Holdsáp, te kivel mész? - Én… Dórával. Tapi felkapta a fejét a Melindával való nyelvlabdázásból. - Az én rokonom Dórával? Nymphadóra Tonks-al? - Igen. - Holdsáp, Dóra egy kislány! 12 éves! Mit akarsz te tőle? - Megmondtam, hogy csak barátok vagyunk. - Barátként eljöttetek nyáron, barátként elmentek a bálba, barátként járni fogtok… - Nem! - Ne etess a barátok dumával! Ha valami baja lesz a kedvenc unokatestvérem lányának, én… megtéplek! - Jaj Sirius, te olyan kis oltalmazó vagy! Ezzel a turbékoló galambpár ismét csak egymással foglalkozott. Talán egyszer mi is eljutunk idáig Lilyvel? Bár így lenne! Boldogan aludtam el, de az álmom zavaros volt, és félelmetes. Egy kis szobában egy kisfiúval játszottam, majd az idill szétúszott, és káosz lett belőle. Ordibálások, pánik, majd egy éles, száraz kacaj, egy zöld fény, majd felébredtem. Nem volt kellemes, annyi hétszentség! De hamar kitörölte a fejemből a közelgő bál gondolata… egy hét van még annyi!