8.

Kibukás

Az hiszem elmondhatjuk, hogy kibuktam. A folyamatos túlóra, és a Minisztériumi karral való rendszeres nézeteltérésem megtette a hatását. De azt is valószínűsítem, hogy az sem tesz jót az idegrendszeremnek, hogy Jamessel még mindig nem rendeztük a dolgainkat. És akkor még itt van Kety is.

Kety egy igen tehetséges auror tanonc. Tehetsége mellett még szép is. Az a tipikus ránézel, és mindent elfelejtesz típus. Holló fekete haj, sugárzó kék szemek, amiket sűrű, sötét szempilla árnyékol. Vér piros cseresznye ajkak, melyek mindig mosolyognak. Hófehér, hibátlan fogsor. A tökéletes alakról ne is beszéljek. Mindezzel James mellé lett beosztva gyakorlatra.

Már harmad nap zsinórban bent vagyok a központban. Idegeim jócskán megtépázott állapotán az sem javított, hogy már kora reggel a Minisztériumi jogászok vezetőjével vitázok.

-         … a joguk nem terjed ki… - kiabált a tűzben forgó fej.

-         Az aurorjainknak ugyanolyan végzetsége van, tehát ugyanolyan joguk. – ismételtem már sokadjára, de még mindig nyugodt hangon.

-         Még hogy a selejtnek ugyanolyan joga, mint nekünk – szólt sértődötten.

-         Edy remélem, nem kell emlékeztetnem arra, hogy ez a selejt, aki itt áll ön előtt, tegnap hány perc alatt nyert maga ellen. – a jégpáncél még mindig rajtam. És közben az aurorok is bevonultak.

-         Egyszerűen mázlija volt – húzta el a száját. Ha így gondolja. És gondolom az is mázli, hogy a mi aurorjaink háromszor annyi halálfalót hoznak be… - vágtam vissza.

-         Annak is megvannak a saját okai.

-         Gondolom ezt most nem óhajtja bővebben kifejteni.

-         Hogy áttérjünk a lényegre, és ne keljen magát tovább néznem… - mondanom sem kell, hogy az ipse vérmániás. – A feljelentés útban van a vérfarkasuk ellen…

-         Van az illetőnek neve is. – szúrtam közbe, dühösen.

-         Lényegtelen. És a tanulójuk ellen is. Nem semmi az a kis fúria. –tette hozzá elismerően.

-         Átadom jókívánságait. – szúrtam közbe. Eleget hallottam már ezt az ömlelgést a rend hím tagjaitól. – Viszlát Edy. – ezzel bontottam a kapcsolatot.

-         Szép volt, Lily – füttyentett Sirius.

Anélkül, hogy válaszoltam volna neki leültem az első székre, és fáradtan néztem vissza rá.

Pár perc múlva jött is a minisztériumi bagoly. Én feltápászkodtam, és átsétáltam a terem túlsó végében. Remus automatikusan nyújtotta nekem a felbontatlan levelet. Nem úgy, mint Kety. Hiába nyújtottam érte a kezem.

-         Előbb meg szeretném nézni, ha lehet – szólt nekem mosolyogva. Mogorván bólintottam. Mindenre ráérek csak erre nem.

-         Szerintem add nyugattan oda Lilynek – szólt közbe James. Láthatta rajtam, hogy pattanásig vagyok. Baromi jó ismer. – Ő jobban ért hozzá. – de a kis csaj rá sem hederített. Ez aztán a tanár diák kapcsolat. Olvasgatni kezdte a levelet.

-         Mi az a „erőszakos atrocitás”? – fordult felém mosolyogva.

-         Valószínűsítem, hogy párbajoztál egy minisztériumi aurorral. – daráltam unottan.

-         Ezt te két szóból tudod? – csodálkozott. – Jóslástant is tanultatok ott a jogi egyetemen? – nevetett.

-         Bármilyen hihetetlennek hangzik is, a jogászok is megküzdöttek a diplomájukért! – kaptam ki a kezéből a pergament.

Ő megkövülten meredt rám.

Mégis mit képzel ez a kis fruska! Nem ő a világ közepe, de még csak a közelében sincs.

Nem vettem észre, hogy a terem megkövülten bámul utánam. Olyan erővel csaptam be magam mögött az ajtót, hogy csodálom, hogy a vakolat a helyén maradt. Felszaladtam az irodába. Ott is hasonló óvatossággal csuktam be magam mögött az ajtót. Szerintem lent is hallották. Fáradt és nyűgös voltam. Ezen a színtű álmosságon nem segítet volna már a kávé. Ezért egy saját főzethez nyúltam, ami néhány órára felpörget, de aztán többszörösen leszel fáradt. Fölhörpintettem a kis fiolában lévő átlátszó löttyöt. Majd elindultam a bíróságra.

Ebédnél visszajöttem, hogy kiosszam a délutáni ügyeket. Amikor beléptem egy elég meglepő eseményt nézhetem végig. Az aurorok gratuláló gyűrűjében ott állt Mikó. A vállát veregették, és olyasmiket mondogattak, hogy:

-         Ha megunod a bohóckodást, gyere át hozzánk.

-         Mi folyik itt? – emeltem meg a hangom. Mindenki felém fordult.

-         Mikó egy gyönyörű átokkal hatástalanított egy halálfalót – karolta át a vállát Sirius. – Vagyis, hogy pontosak legyünk, mégis csak ügyvédről van szó, megakadályozott egy szökést – vigyorgott Sirius.

-         Hogy mit csináltál? – emeltem fel a szemöldököm döbbenetemben.

-         Csak reflex volt… - mentegetőzött Mikó. Valamit, sejthetet.

-         Csak ne szerénykegy – mosolygott James. Ebben a terembe bárki büszke lehetne erre a teljesítményre. Csak tudnám, hogy azok hol voltak, akiknek ez lett volna a dolguk – nézett szemre hányó tekintettel az aurorokra.

-         Mikó, mégis mit képzelsz te magadról?! – kérdeztem a dühtől remegő hangon.

-         De… - Mikó tudta, hogy ezt várhatja, az aurorok viszont megrökönyödve néztek rám.

-         Neked nem az a dolgod, hogy halálfalók után rohangálj! – most az én mondatom nézett ki úgy, mintha lebecsülném a munkájukat. – Hanem az, hogy bent tartsd őket. Ez miért nem felfogható?!

-         Főnök… tudom, hogy mi a dolgom – válaszolt az első megrökönyödés után. – Párszor már a fejembe verted – morogta még hozzá.

-         Ezek szerint nem elégszer. Pedig, tudtommal, az egyetem is nagy hangsúlyt fektet arra, hogy ne piszkáljunk bele mások munkájába.

-         Ezt pont te mondod, aki a Fekte Rózsák vezetője? – szaladt ki a száján.

Nem tudom mi szakadt el, de ahogy ezt kimondta, lendült a kezem, és felpofoztam. Olyan erővel, hogy a kezem nyoma is ott maradt. Hallottam, ahogy James felszisszen, hát igen hasonló pofonban már neki is volt része. A többiek is együtt érzően néztek rá, és értetlenül rám. Megértem őket.

-         Vigyázz a szádra fiatalember! – mondtam már kicsit nyugodtabban.

-         Semmit sem csináltam – hajtotta le a fejét. – Nem értem miért kell ezt ennyire felfújni?

-         Erről kérdezzük meg inkább az édesanyádat, vagy a húgod, vagy esetleg a…

-         Nem! – vágott közbe ijedten. – Nem kell. Igazad van, és bocsánatot kérek.

-         Itt vannak a délutáni ügyeid. – nyomtam a kezébe jó néhány aktát.

Távozásunk után is maradt a döbbent csend. Van egy olyan érzésem, hogy ezt nem egyhamar fogják elfelejteni.

Most, hogy így jobban belegondolok, Mikónak nagyon is igaza volt. Én hatalmas szinten belekontárkodtam az aurorok munkájába, de ő meg miért nincsen olyan okos, hogy az én hibámból tanul.

Itt ülök az eligazításon, de valahogy minden olyan tompa. A színek fakók, a fény mintha szürkévé festene mindent. A szemem előtt kis csillagok táncolnak. Az emberi beszéd zajnak hangzott, viszont a gyertyák sercegése, mintha felerősödött volna.

Már csak azt vettem észre, hogy a padlón fekszem, arcom verejtékben úszik, a fejem pedig Nadya ölében pihen. Rengeteg arc volt körülöttem.

-         Talán fel kéne vinni a gyengélkedőre – javasolta Dumbledore.

-         Ne – nyöszörögtem.

Mikó és Lu felé nyújtottam a kezem, akik fel is segítettek. Forgott velem a világ, a fiúk az első székre leültettek.

-         Mégis csak hívni kéne valakit – hallottam James hangját valahonnan mellőlem, és éreztem a kezét a homlokomon. – Lázad is van.

-         Semmi bajom. – ráztam le a kezét. Álltam volna fel, ha ugyanaz a kéz nem nyom vissza a székbe.

Egyre zavaróbb volt a sok ember. A szívem verése felgyorsult.

-         Szívem, kérlek, maradj nyugton. Valaki elmenne…

-         Nem kell. – szóltam közbe. – Csak egy kis mérgezés…

-         Mérgezés? – kérdezet vissza Remus.

-         Vagy túladagolás, - vontam vállat. – ahogy tetszik.

-         Jaa… - bólintottak össze az ügyvédek. – Vagy úgy!

-         És mennyit vettél be? – tért a lényegre Corason.

-         Hármat. – rántottam vállat.

-         De hisz hetente csak egyet lehetne – csóválta meg a fejét Níla. - Persze, ha mi kérünk, inkább hazaküldesz aludni… Te meg…

-         Úgy értetem napi hármat. – javítottam ki magam. Néma csend.

-         Te teljesen megőrültél?! – kiabált Nadya. – Hány napig csináltad ezt?

-         Szerintem három – szólt közbe Mikó. – Az előző héten végig túlóra, most pedig három napja zsinórban bent van Edy miatt. – én már meg sem próbáltam beszélni. Megint gyengének éreztem magam. Egy pontot bámultam.

-         Végül is mit szedet be? – kérdezte Sirius.

-         A bájitalt úgy hívják, hogy coffen - kezdte magyarázni Níla.

-         De hát az illegális… - hallottam egy fiatal hangot, talán Ketyét.

-         Persze, - vigyorgott Lu. – venni és árusítani tilos, de saját használatra főzni, az egészen más.

-         De az egy nagyon bonyolult főzet lehet – okoskodott tovább a lány. Én pedig James vállára hajtottam a fejem.

-         És nem nézed ki a főnökből, hogy elbírja készíteni? – támadt neki Cassandra.

-         De, persze, csak… persze… - dadogott.

-         És mi ennek a szernek a hatása? – vágott James a vitába.

-         A coffen az egyetemen lett nagyon népszerű, de már ott is csak Lily tudta elkészíteni, és ott sem adott senkinek – fintorgott Níla. – Nem is értem, hogy most miért hágta át a saját szabályait… na mindegy. – legyintett. – A szer hatása nagyon egyszerű. Pár órára felpörget, de utána ájulásig leszel fáradt.

-         Heti egyet lehetne bevenni, erre ő három nap alatt kilencet – sápítozott Nadya. – Nem normális!

-         Tehát nem lehet orvoshoz vinni – vágott közbe ismét James. – Akkor mit csináljak vele?

-         Csak ki kell magát pihennie.

-         Biztos? Nem kell semmi…

-         Biztos – mondták kórusban. – Viszontkészülj fel az ingadozó lelki, és testi állapotra. Ilyenkor előfordul sírógörcs, tombolás. Az utóbbi esetnél készülj fel a renoválásra. 

-         Evans! – ekkor kezdet kitisztulni az agyam.

Olyan hírtelen álltam fel, hogy Jamsnek esélye sem volt ülve tartani. Rengeteg aggódó arc volt körülöttem.

-         Evans! – hallottam egy üvöltő hangot. – Hol a büdös francba vagy? 

-         Basszus. – hunytam le a szemem. Egy pillanatra megint elkezdtem szédülni. – Teljesen megfeledkeztem róla. – haraptam a szám szélébe.

Szinte futólépésben rohantam az első kandallóhoz, ahol megjelent Edy puffadt képe. Az amúgy sem gyönyörű fej el volt torzulva a dühtől.

-         Úgy látom a pontosság nem tartozik az erényeid közé – vágta a képembe kárörvendően. – na Evans, döntöttél?

-         Mint már akkor is megmondtam, nem.

-         Több választásod is van. Igen nagy lelkűek voltak hozzád…

-         Óóó… igen, szerintem is. – vágtam rá gúnyosan. – Vagy te leszel a főnököm, ami már magában röhej, vagy vissza vonulok, és átadom az embereimet, hogy berakjátok őket a süllyesztőbe. Még te is bevallhatod, hogy ez nem kedvező számunkra.

-         Akkor bíróság – bólintott. – És bár nem hinném, hogy börtönbe kerültök, de jó kis bírságra számíthattok – vigyorgott kárörvendően. – A számládat ismerve, hát, reméljük, nem fogsz éhen veszni. A munkatársaid…

-         A többieket hagyd ki ebből! Velem van bajod, ők azt sem tudják, miről van szó.

-         Akkor küld át az újoncaidat, és még megmentheted a karriered egy részét.

-         A karrieremért csak ne aggódj. Ami pedig az embereimet illeti, - rájuk pillantottam, egytől egyig rémülten meredtek rám, és közben hevesen rázták a fejüket. – nem óhajtanak csatlakozni a minisztériumi karhoz, de köszönik az ajánlatott.

-         Ezért még meg fogod ütni a bokádat – vicsorgott. – A főnököm…

-         Melyik? – kérdeztem ártatlanul.

-         Vigyáz magadra Evans, és ezt vedd jó tanácsnak.

-         Takarodj Edy! – kapcsoltam a vonalat.

Mégis mit gondol ez magáról! Megzsarol, majd megfenyeget a Főnix rendjének hadi szállásán. Mondjuk nem valószínű, hogy tudta, hogy mások is a teremben tartózkodnak.

Az előttem álló asztalon lévő kupac dossziét teljes erőből a földhöz vágtam. Ami szétcsúszott a padlón egyenesen McGalagony lába elé.

Egyre gyorsabban vettem a levegőt. Zavarni kezdet, hogy mindenki engem nézz. Legszívesebben bőgtem volna. Túl sok a munka, kevés az idő, és lehet, hogy börtönbe kerülök. Elegem volt mindenből, és mindenkiből.

-         Gyere Édesem, most szépen haza megyünk – ölelt át James. – Otthon kipihened magad.

-         Nem lehet – próbáltam lerázni a karjait. Még el kell intéznem… - hírtelen túl sok munka jutott az eszembe. Végül térdre ereszkedtem, és elkezdtem felszedni a pergameneket.

-         Gyere szépen, - húzott finom erőszakkal. – induljunk. Tanár úr remélem nem baj…

-         Mennyetek csak. Remélhetőleg nem omlik össze a Rend, azért mert egy hétvégére elmentek…

-         Az lehetetlen! – kiáltottam ijedten. Kezdet hatni újra a coffen. – Az ügyeim, a papírmunka, a tárgyalások, a megbeszélések, a…

-         Elég volt! – szólt közbe Nadya. – James vidd haza, és fektesd le… Nem úgy… - vetette oda a vigyorgó Siriusnak. – vagyis nekem mindegy. Hidd el Lily, ha egy hétvégére itt hagysz minket, nem csinálunk semmilyen oltári baromságot, vagy ha mégis te jössz hétfőn és megoldod.

Igazság szerint ennél a szentbeszédnél már alig voltam magamnál.

Mikor felébredtem, nem is igazán tudtam, hol vagyok. Körülöttem minden sötét. Én egy ágyban feküdtem. A szélére kucorogtam, és összegömbölyödtem, mint egy kiscica. Görcsösen elkezdtem rázkódni. Tudtam, valahol mélyen, hogy ez a coffen egyik mellékhatása, de ebben a pillanatban ez sem igazán jutott el az agyamig. Egészen addig, amíg egy erős kar át nem ölelt, és magához nem vont. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy esetleg James mellettem alhat. Felé fordultam, és belekapaszkodtam a nyakába.

-         Nyugodj meg, itt vagyok… - ringatott.

-         De meddig? – kérdeztem rekedten.

-         Ezt meg hogy érted? – hirtelen elengedet, villanyt kapcsolt, és a szemüvegét is felvette.

-         Legyünk őszinték egymással. – kialudtam ill. kisírtam magam.

-         Én most nem értelek – rázta a fejét. – Ez már nem a coffen hatása.

-         Tényleg nem. – bólintottam. – Nagyon szép, és okos lány ez a Kety.

-         Igen, ez igaz – bólintott nyugodtan.

-         És rajong érted. – ütöttem tovább a vasat.

-         Erről nem tudok.

-         Ugyan már James, legyél már őszinte, legalább magadhoz! – csattantam fel. Megjött a dühroham.

-         Én teljesen őszinte vagyok.

-         Akkor most nem itt lennél! – újra rám jött a sírás.

-         Hanem, hol kéne lennem? – kérdezte kíváncsian. – Haljuk, hol? – emelte fel a hangját.

-         A kis Kety mellett! – kiáltottam.

Fujtattam néhányat, és az elmúlt napok képei fel-felvillantak a fejemben. A főszereplők minden esetben Kety és James. Mikor, már megnyugodtam, és felbírtam nézni, legnagyobb meglepetésemre, ő vigyorgott.

-         Na gyerünk, menj már Miss. Tökéjhez! Holnap reggel már nem találsz itt.

Föl is álltam az ágyról, és elindultam összepakolni. De hirtelen valaki visszarántott az ágyba.

-         Hé!

-         Bolond vagy – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – Kety a diákom, nem pedig a szeretőm.

-         Ezt ő is tudja? – kérdeztem szkeptikusan. – Engedj el! – ugyanis lefogta a csuklómat és fölém hajolt.

-         Hova? – kérdezte azzal a pimasz mosollyal, amibe beleszerettem.

-         Hova? Hova? Pakolni, és akkor már holnap költözhet is a kislány.

-         Oké Lily, én most őszinte leszek. Tényleg szerelmes vagyok…

-         Tudtam! Elengednél már?

-         Nem amíg végig nem hallgatod a mondatom végét.

-         Akkor haladj már! – muszáj neki kínoznia? Így is eléggé fáj!

Ő a további beszéd helyet, szájon csókolt. Most mi van?

-         Szeretlek te bolond! Minden őrültségeddel együtt – mondta nevetve. Ennek már nem hinni nehéz. – Egyet azért kérnék…

-         Haljuk… - kúsztam kicsit feljebb.

-         Ha még egyszer hősnősdit akarsz játszani, szólj.

-         Én nem akartam ekkora botrányt. Amint durvulni kezdet a helyzet, én ki akartam lépni…, de…

-         Tudom – mosolygott. – De soha többé ne csinálj ilyet. Jobb lesz, ha most már vigyázok rád, mert te nem figyelsz magadra. Ez nagyon nagy butaság volt, ugye tudod.

Őszintén valahogy be kellett fognom a száját.

-         Hé! – liheget. – Levegőt azért még kaphatok?

-         Amint tudod, mire kell használnod a szádat. – vigyorogtam.

-         Óóó, elnézéséért esedezem. Meg bír valaha bocsátani?

-         Az attól függ. – ültem fel a csípőjére.

-         Mitől? – kérdezte ártatlanul. Ezt a pimaszságot! Kérdezte ezt ártatlan kisgyerek arccal, miközben a keze már a bugyimat szedi le.

Fölé hajoltam.

-         Szerinted? – ajkam súrolta az övét. Felhívás táncra.

-         Nem bírod ki, hogy ne a tiéd legyen az utolsó szó? – most ő hajolt fölém.

-         Te fizeted az iskolám. Büszkének kéne lened rám. – nevettem, mert épp a fülem tövét csókolta, ami érzékeny terület.

Arra ébredtem, hogy James a fülemet birizgálja.

-         Naa! Hagyd abba! – nevettem, és próbáltam elkapni a kezét.

-         Csak nem csikis vagy? – mosolygott, de valahogy túl komor volt ez a mosoly.

-         Mi a baj? – komolyodtam el én is.

-         Csak elgondolkodtam.

-         Min? – baromi j lesz, ha minden információt harapófogóval kell kihúznom.

-         Például, hogy nem is vettem észre, hogy nem is vettem észre, hogy féltékeny vagy. Pedig Holdsáp már hetekkel ezelőtt figyelmeztetet. Vagy, hogy a Fekete Rózsák vezetőjével alszok egy ágyban. – kezdte érezni, hogy túl komoly kezd lenni a beszélgetés. – Arról ne is beszéljek, mit csinálunk, ha nem alszunk. – megint az a pimasz mosoly. Tudja, hogy ezzel levesz a lábamról.

-         Most azzal fogsz vagánykodni, hogy a Fekete Rózsák vezetőjét dugod? – emeltem fel a szemöldököm.

-         Most, hogy így mondod.

-         Ne merészeld! – böktem meg az oldalát.

-         Lily… - fejezte be a nevetést. – a Fekete Rózsákról olyan hír is járja, hogy…

-         Hogy? – Valami bődületes nagy baromságra számítottam.

-         Hogy információért mindent megtettek – bökte ki végül.

Nem tehetek róla, de olyan szinten tört ki belőlem a nevetés, hogy percekig vissza sem tudtam fojtani. Tényleg bődületes baromság!

-         Bocsi, de ez… ez… Nem mondták még neked, hogy nem kell mindent elhinni. Úgy ismersz, mint aki összefekszik bárkivel, bármiért?

-         Nem, persze, hogy nem. Bocsi – hajtotta le a fejét, és nem nézett a szemembe.

-         Figyelj James, - hajtottam fejem az ölébe, így bele bírtam nézni a szemébe. – esküszöm soha nem, feküdtem le információért senkivel.