Sirius továbbra sem állt velem szóba, pedig szokásomtól eltérően én megpróbáltam vele kapcsolatba lépni. Szégyen, nem szégyen, meg akartam fogadni Amy tanácsát, és ki szerettem volna békülni Siriusszal. Azonban tudtam, Sirius tipikus pasi, akit a büszkesége és az egója hajt, és még ha csodával határos módon nem is szűrte össze a levet egy mindenre kapható csitrivel, azért nekem is minden alkalommal hátat fordított.
Őszintén nem tudtam, mit tehetnék még. Futni nem futok többé utána, ez biztos. Megalázkodni nem fogok senki előtt. De Sirius hiánya annyira fájt, hogy nem egyszer magam alá mentem, és a hangos hiszti közelébe kerültem. Ilyen alkalmakkor hál’ istennek a közelemben volt Lily, aki megakadályozta, hogy belemenjek valamibe, aminek végső soron csak annyi lett volna a következménye, hogy lealázom magam.
El kellett fogadnom azt, hogy a mi kapcsolatunk nagyrészt a testiségre épült. Arra a testiségre, ami létre sem jött, s ami miatt Sirius engem okolt. Pedig vonzódtam hozzá, legalább annyira, amennyire azt éreztem, hogy ő is akar engem, de kettőnk közül csak én féltem.
Azon a bizonyos utolsó héten többet látogattam a gyengélkedőt, mint az órákat. Madam Pomfrey szerintem egy életre kibőgte magát, de ez morbid módon már-már mulattatott. Úgy kezelt engem, mint egy rossz óment, vagy mint a pályája derékba törőjét. Hát mit lehet ilyenkor tenni, ha nem röhögni? Sírni sírtam eleget Sirius miatt, a doktornőn inkább nevettem. Így legalább egálba kerültek a dolgok.
Aztán megtörtént az, amitől már jó ideje rettegtem. Cat kiborult.
Kedd este volt, épp a vacsoráról tartottam a toronyba. Gyengélkedőbeli látogatásom miatt jóval később ültem le enni, mint a lányok, így mire végeztem, a többiek már vígan görnyedtek a házijuk felett.
Csakhogy erőteljes üvöltés mellett ez nem igazán megy.
Nos, a klubhelyiség úgy nézett ki, hogy középen senki, bal oldalt a nép egyik fele, köztük a döbbent Remus James és Lily pártfogásában, jobb oldalt a nép másik fele, előttük az őrjöngő Cat.
Sirius a lépcsősor aljában, de amint beléptem a Kövér Dámán át, sarkon fordult, és elindult fel, a fiúk részlegébe.
- Kitty, én nem úgy értem, hogy… - így Remus.
- HÁT AKKOR HOGY?! HA NEM AKARSZ BELESZÓLNI ABBA, MIT TESZEK, MEG MIT NEM, AKKOR MINEK ZSAROLSZ AZZAL, HOGY NEM VAGY HAJLANDÓ VELEM JÖNNI A KARÁCSONYI BÁLBA, HA NEM MEGYEK LE MADAM POMFREYHEZ?
- Nézd, Cat, Remus csak aggódik érted. Mi is! – így Lily. Tett egy lépést Kitty felé.
- ÉRTEM?! MIÉRT AGGÓDTOK ÉRTEM? ÉN JÓL VAGYOK!
Ekkor ő is észrevett engem a küszöbre fagyva.
- NA ÉS TE MIÉRT NEM MONDASZ SEMMIT? – üvöltötte, majd a lépcső felé fordult és Sirius után ordított. – ÁLLJ MEG, BLACK!
Sirius meglepve torpant meg a fordulóban. Ha létezett olyan lány a Roxfortban, aki nem szólította őt soha Blacknek, az Cat volt. Ebből is látszott, Kitty most iszonyatosan dühös volt.
- Cat, nyugi – mondta Sirius.
- TE ÖNZŐ SZEMÉT, MIÉRT NEM VAGY KÉPES MEGBOCSÁTANI VIVNEK?
Sirius felszisszent; unhatta már ezt hallani Jamestől, Remustól és Lilytől is.
- TI FIÚK MIND UGYANOLYAN HATALMASKODÓK VAGYTOK! TE IS, REMUS! MILYEN ALAPON ZSAROLSZ TE ENGEM?
- Cat, kérlek…
- NEM, NE KÉRJ! VIV! MONDJ MÁR VALAMIT! – fordult hozzám. Könnyes volt a szeme. Igen, tudtam, ezt már nem úszhattam meg. És valahogy így is képzeltem el a „lebukást”: az egész házunk előtt.
- VIV! MONDD, HOGY KIDERÜLT, KAMU AZ EGÉSZ! HOGY IGAZÁBÓL NEM TÖRTÉNT MEG! VIV!!!
- Mi nem történt meg? – hallottam Sirius hirtelen dühtől elhalkult hangját. – Megcsaltál, Vivi?
- Meg. Mrs. Norrisszal, kétszer – vágtam rá, mert muszáj volt valami csípőssel reagálnom erre a magától értetődő gyanúsításra.
Szórványos nevetés hullámzott végig a helyiségen. Cat ettől még jobban begurult.
- HOGY TUDSZ MOST VICCELŐDNI? VIV, MEG FOGSZ HALNI, FOGD MÁR FEL VÉGRE! – térdre zuhant, és zokogásban tört ki.
Mindenki más úgy némult el a szobában, mintha némító átkot küldtek volna rájuk.
Hogy ezután mi történt? Nos a várt sírós-rívós, nyakba borulós jelenet elmaradt. Ugyanis Cat szavait senki nem vette komolyan. Hát ettől olyan veszettül komikus ez az egész helyzet.

- Cat hogy van? – kérdeztem másnap reggel a Nagyteremben Remust.
- Azt vágta a fejemhez, hogy utál. Hát te hogy érzed magad?
- Kösz, egész jól.
- Viv – szólalt meg James, elszakadva Lilytől, aki kihasználva az alkalmat, gyorsan lefirkantott a füzetébe még két sort a mágiatöri könyvből.
- Tessék?
- Ugye… ugye nem csaltad meg Tapmancsot?
- Dehogynem! – feleltem, mire Jamesben bennakadt a levegő, Lily meg hirtelen felpillantott a jegyzetelésből. – Az a macska nem dumál vissza, és kevésbé sértődős!
Megkönnyebbülten felsóhajtottak. Fel sem rémlett bennük Cat kiborulásának azon része, amiben világgá kürtölte a titkom.

Még mindig szerdát írtunk. Hosszú, kimerítő nap volt, amit Dumbledore üzenete koronázott meg este. Már vártam, mikor hívat magához egy privát beszélgetésre, hiszen ő tisztában volt azzal, mi megy végbe bennem.
Ám arra nem számítottam, hogy ultimátumot ad. Őszintén szólva reméltem, hogy csak megkérdi, hogy érzem magam, és megígéri, hogy csinál valamit a máris gyászoló Madam Pomfreyjel. Ezzel szemben mi történt?
Nos, csupán annyi, hogy mikor benyitottam az irodájába, a kezembe nyomott egy üvegcsét, és kért, igyam meg a tartalmát. Azután vártunk pár percet, egészen addig, míg a bőröm el nem kezdett világítani (!) és iszonyatosan viszketni.
Dumbledore hümmögött egy sort, és mintha egyszer Amy nevét véltem volna kihallani.
Aztán mintegy jó hírként közölte, hogy már küldött egy baglyot a szüleimnek, akik pénteken a londoni pályaudvaron fognak rám várni.
Tehát péntekre pakoljak össze, adjak be valami mesét a barátaimnak arról, miért húzom el a csíkot a Roxfortból alig néhány hónappal a RAVASZok előtt, és mindezt tegyem úgy, hogy közben ne omoljak össze lelkileg a gondolatra, vajon milyen pocsék állapotban fogom találni drága felmenőimet, akik épp ma kapták kézhez a hírt: elsőszülöttük haldoklik.
Ez az egész szituáció kezdett egyre morbidabbá válni.
Nézzünk szembe a tényekkel: a Madam Pomfrey által a Szent Mungóba küldött vérmintáimból a gyógyítók kimutatták, hogy alig van hátra egy hónapom, és az amatiszt tüneteinek egy részét még mindig nem produkálom. Például látok, és a memóriám is a régi. Ha én most hazautazok, tönkreteszem az egész családot. Akkor is, ha megesküszöm rá, hogy nem vagyok beteg. Gyomorrontás, maximum. Esetleg hormonproblémák, vagy tudom is én.
Nincs amatiszt nevű betegségem! Csak ezt rajtam kívül nem hiszi el senki.

Tévedtem. Cat kiborulása valójában egy emberre igenis hatással volt, mégpedig épp Siriusra. Csak rá sem úgy, ahogy először gondoltam. Merthogy a sanda pillantásokból, meg abból, hogy ebédnél kicsit közelebb ült hozzám, arra a következtetésre jutottam, hogy aggódik értem. Legalább egy picit.
De hát Sirius Blackről van szó. Nem az egészségemet féltette ő, hanem a hűségeskümet. Hogy erre hogyan jöttem rá? Nos, pofonegyszerű: egykori párom – pocsék ám így utalni rá! – megszegte felém irányuló némasági fogadalmát, azaz beszélni kezdett hozzám. Mi több; kérdezett. Mindig ugyanazt.
- Ki az a szemét, Vivi?
- Milyen szemét? – firtatom minden alkalommal, angyali türelemmel.
- Akibe belezúgtál! Ki az?!
Ilyenkor általában megvetően elhúztam a szám, sarkon fordultam és faképnél hagytam. Na, ez az „általában” tartott péntekig. Pont ezért nem húztam fel magam a mocskos gyanúsítgatásán. Jobban idegesített az a probléma, ami péntek reggel csapott át pánikba: este indul velem Londonba az Express, és még senkinek sem szóltam egy szót sem arról, hogy bevégeztetett a roxforti pályafutásom.
Olyan hirtelen erővel tört rám a kétségbeesés, hogy az ágyból se bírtam kiszállni. Remegni kezdtem, meg izzadni, ennek következtében a szokásos hányinger is érkezett.
Most mi a francot csináljak?!
Mire Lily, az ügyeletes kiskakas magához tért, én már kész tervvel kapaszkodtam a takarómba. Egy levél, ez lesz a megoldás. Szemtől-szembe úgysem leszek képes elmondani nekik, mi történik velem, de talán elég lesz, ha csak leírom. Legalább megkímélem magam a reakciójuktól.
Hm, mintha nem lettem volna vele tisztában máris. Lily sírni fog, hát persze. Cat kiabálni, vagdalkozni, de végül Remus karjaiban köt majd ki. James vitás: neki egyszerre kell majd Lilyt életre keltenie, és Siriust… Sirius? Ő vajon hogyan fogadja majd? Elsőre úgysem hiszi el. Rohan majd McGalagonyhoz, dühöng egy sort, onnan egyenes útja vezet majd az igazgatóhoz…
Úristen.
- ’reggelt, Viv – ásított Lily. Bizonytalan léptekkel kitámolygott a mosdónak csúfolt, WC-kagylóval felszerelt zuhanykabinunkba, és el is szeparálta ott magát.
Úristen.
- Nem törvénytelen ilyen korán engedni Lilyt motoszkálni?! – húzta a fejére a párnáját Amy. – Megőrülök a zajaitól!
Úristen.
- Köszi, hogy tekintettel vagy rám, és nem üvöltözöl – morogta Cat, s ezzel a szoba összes lakója szokásosan indította a napot.
Úristen.
- Na – ült fel Amy nagy lendülettel. Szőke haja ezerfelé meredezett. – Hol a bugyim?
- Rajtad? – tippelt Cat, szemeit törölgetve.
- Nincs – rázta meg a fejét a szöszi. – Más ötlet?
- Te alsó nélkül alszol?! – kérdezte döbbenten a fürdőből kihajoló prefektus. – Fúj!
- Miért? – kérte ki magának Amy. – Te macskával alszol, az nem undorító?
Úristen.
- Viv, csapd már le! – könyörgött Cat, ahogy szokott. Amy ágya ugyanis az enyémhez volt a legközelebb.
Úristen.
Ha… ha Sirius megtudja, hogy Dumbledore szerint halálos beteg vagyok… ő… istenem…

- El sem hiszem, hogy ezt tőled hallom!
- Stacie, halkabban!
- A profról jut eszembe: szerinted mi ütött belé?
- Hogy érted?
- Nézz csak rá! Tökre megtört! Brown prof az egyetlen olyan tanár a Roxfortban, aki látványosan élvezi a munkáját! Most meg úgy néz ki, mint aki… Hát, szomorúnak tűnik. Nem?
Jeremy egész órán kerülte a pillantásom. Sőt, Lilyn és Pitonon kívül nem is nagyon figyelt senkire. Szomorú volt, Stacie tökéletesen fogalmazott. És előre rettegtem a perctől, amikor megtudom, miért az.
Nos, ez a perc a kicsengő után következett be. Szokásomhoz híven addig pakolásztam az üstöm körül, amíg a csoport szép lassan kiszivárgott a teremből, és kettesben maradtunk Jeremyvel. Akkor bátran az asztalához sétáltam, a megálltam mellette, várva, hogy felfigyeljen rám.
Ő azonban tüntetőleg tovább írt a pergamenjére.
Nem mozdultam. Azt akarja, hogy lekéssem az ebédet? Ám legyen. Majd eszem később – a délutáni órákra már úgysem kell bemennem, Dumbledore tett róla.
- Tudsz róla, igaz? – szegeztem lehajtott fejének a kérdést.
A penna kifordult az ujjai közül. Félszegen felnézett rám; a szeme mintha könnyesen csillogott volna. Bólintottam, jelezve, hogy tudomásul vettem, és indulni készültem, amikor hirtelen a nevemen szólított, s utánam sietett. Amint elért, visszaperdített és nagyon erősen magához szorított.
Sírtam.
- Az igazgató hazaküld – bukott ki belőlem. Fel sem fogtam, mennyire gyerekesen hangzik ez tőlem.
- Tudom – suttogta.
Annyira maradni akartam! Jobban, mint bármikor életemben. Oly sok minden el akartam mondani Jeremynek; mindent, ami fájt, ami nyomott belül, mindent, amit a barátaimnak nem mertem, mert tudtam, ő megértene. És talán bele is kezdtem volna, ha nem szólal meg ő hamarabb.
- Annyira féltünk, hogy veled is megtörténik…
A döbbenettől megakadt bennem a levegő. Erővel elhúzódtam tőle, tettem egy lépést is hátra, hogy tisztán lássam a szemét, mikor megmagyarázza az előbbit.
- Micsoda? Hogy érted, hogy velem is?
- Mint Aidával.
- Ő rákos volt, te is jól tudod!
Megrázta a fejét. Nem mozdultam. Ölni bírtam volna.
- Nem, Vic, nem volt az.
- Dehogynem! – támadtam rá. – Rákban halt meg! Izé… rákban…
- Milyen rákban, Vic? Hm? – leereszkedett az egyik asztal szélére, mert nem nagyon bírt megállni a saját lábán. Megértettem, hisz engem is csak a méreg tartott állva. – Nem rákban halt meg. Amatisztban szenvedett, Viv.
- De… de… a napló… Aida naplója… Abba nem sokkal a halála előtt írt… emlékezett! Az amatiszt során el kellett volna veszítenie az emlékezetét!
- A bejegyzések át lettek dátumozva. Egész pontosan az utolsó három bejegyzés.
- Ez… hazugság… Én láttam… én olvastam a naplóját! Nem lettek átdátumozva!
- Én magam írtam át, Vic – mondta szomorúan.
A könnyeim, a lélegzetem, talán még a szívverésem is elakadt ezekre a szavakra. Csak álltam ott, mint egy szobor, meredtem rá, és nem értettem semmit. Semmit.
- Mi… miért? – nyögtem.
- Mert Aida anyja így akarta. Az amatiszt az elsőszülöttek betegsége. Én meséltem nekik róla. Nagy hiba volt – nyelt egyet. – Aida akkor szakított velem, amikor tudatosodott benne rohamosan romló állapota. Utána írt utoljára a naplójába. Az utolsó két hétben elzárkózott a külvilág elől, csak a húgával tartotta a kapcsolatot… - elfúlt a hangja. Az enyém talán örökre elveszett. A világom alapjaiban omlott össze a szavai hallatán. Az életem… Aida… erős volt… még… az egészet tudni akarom… mindent… hogy méltó lehessek hozzá… fájjon… még… hadd haljak bele most…
- Azon a héten vesztette el az emlékeit, amikor az első leveled megérkezett a Roxfortból.
- Aztán meghalt… - nyöszörögtem öntudatlanul.
- Igen… Viv, hidd el…
- Micsodát?! – üvöltöttem fel hirtelen. – Hogy jobb volt neki így?! Hogy nem fájt neki?! Igen?! Mintha egy útszéli, gazdátlan kutyáról beszélnél! Jeremy, fogd már fel…
- Viv…
- Fogd már fel végre, hogy nem vigasztalhatod magad örökké ezzel a mesével!
- Vic…
- Értsd meg, azzal hogy a képét ott tartod az asztalodon, Aida nem jön vissza! MEGHALT, ÉRTED?! A LEGUNDORÍTÓBB BETEGSÉGBEN, AMIRŐL VALAHA IS HALLOTTAM! Félt, tudod? Rettegett! Én… én nem vagyok olyan erős, mint ő… Én…
- Viv…
- Pedig azt teszem, mint ő – fel sem fogtam, hogy szólongat. – Elvágom az összes kapcsolatomat a külvilággal. Nincs már Sirius… szóba sem áll velem, azt hiszi, mást találtam helyette… - beletúrtam a hajamba. – Ha elmegyek, biztosan össze fog jönni Sarahval… igen, így lesz a legjobb… és Lily meg James… Remus Cattel… boldogok lesznek… - legörbült a szám széle, a könnyek újra elhomályosították előlem a képet. – Én… annyira… levizsgáztam volna… - felpillantottam Jeremyre, de meg sem várva, hogy szánakozva elinduljon felém, sarkon pördültem, hogy kirohanjak az ajtón, ki a kastélyból, meg sem állva a világ végéig… de egy lépést sem tettem.
Az a három döbbent tekintet a padlóhoz fagyasztott.