Óvatos, finom simogatás ébresztette. Még ki sem nyitotta a szemét, máris elöntötték az előző órák eseményei, érzései. Az agya rögtön kitisztult, szemei felpattantak.
Harry tekintetével találta szembe magát. A férfi fölé hajolt, s az arcát cirógatta, próbálva betelni az álmos lány látványával.
Egy dologban egyeztek csupán: egyikük sem bírta elhinni, hogy együtt vannak. Kettesben.
- Szia – mosolyodott el Harry.
- Szia – suttogta rekedten Emily.
Ezután jó darabig csak nézték egymást. S hogy mit éreztek a történtek után?
Harry mérhetetlen kielégülést. Számára az eltelt napok csak Emilyről szóltak, de nem mint dadáról, hanem mint nőről. Ez eleinte zavarta. Aztán majd’ megőrjítette. Aznap pedig nem bírta tovább.
Emily megrémült. „Most mi lesz? Hogy fogok én ezután Avára vigyázni? Áthágtam minden szabályt, amit át lehetett… fel kell mondanom…”
Félelme csak tovább fokozódott, amikor Harry végigsimított a homlokán, és kikászálódott mellőle a pléd alól. Hirtelen olyan érzése támadt, mint kamaszkorában az egyetlen, kissé illuminált állapotban történt egyéjszakás kalandja után: úgy érezte, kihasználták. Ám ijedtsége alaptalannak bizonyult, ugyanis a férfi nem hagyta ott, csupán kinyújtóztatta elgémberedett tagjait.
- El kell mennem Aváért – mondta. – Van kedved velem jönni?
Emily boldogan bólintott. Kételyei, ha nem is tűntek el nyomtalanul, későbbre tolódtak; későbbre, azaz éjszakára, amikor egyedül lesz és kedvére kínozhatja a bűntudata.
Furcsa, a lelkiismerete mindig Tess hangján korholta őt.

- A Weasley famíliánál van, az Odúban – magyarázta Harry, mikor kiléptek a liftből. Neki fel sem tűnt, ami Emilynek rögtön: ahogy tágabb területre értek, olyan természetességgel kapott a lány keze után, mintha azelőtt is így tett volna.
- Odú?
- Majd meglátod. Weasley-ék kedves emberek, szeretni fogod őket.
- Én azt hittem, Ava a keresztszüleivel van…
- Igen, ők vitték oda. Ron szülei a legidősebb Weasley-k.
Emily nem értette, miért támad rossz előérzete a hír hallatán.


Hideg és barátságtalan.
Vakító, fehér, éles.
Csendes… nagyon-nagyon csendes. Félelmetes. Élettelen. Monoton. Zárt.
Csendes…
Halk, ütemes kopogás oldalról. Odakapja a fejét – a másik oldalon kopácsolnak. Minden nap kopácsol. Vajon ki lehet az? Mit jelez? Ő is fázik? Egyáltalán van ott valaki?
Miért nem engedik ki innen?
Nyikordulva kitárul az ajtó – a kopott köpenyes, nagydarab hölgy jött. Mosolyog, mint mindig. Felé nyújtja a kezét; hívja.
Engedelmeskedik. Nem fél. Tudja, hova viszik. Mosdatásra.
Hideg… csorog… fogai vacogva csattognak. De már vége.
Durva leplet borítanak rá. Visszafelé halad a kockás köveken. Vissza a fehérbe.
Tiszta ruhák hevernek az ágyán. Mire tesz feléjük egy lépést, már csukódik is mögötte az ajtó. Újra egyedül van.
Nincsenek illatok. Se színek. Csak a fehér és a hideg.
Ismerős dalt dúdol – fel se tűnt már. Bágyadt tekintete a szoba egyetlen asztalára siklik, rajta egy szakadt szélű, kissé gyűrött képre.
Váratlan éberség lesz úrrá rajta.
Ismeri a férfit a képről!
Újra kopogni kezd valaki a fal másik oldalán. Ő is unatkozhat odaát. Vajon őt is bántja a fehér?
Ismeri azt a férfit, megismeri félhosszú, fekete haját! És a szeme… olyan furcsa… ő biztosan nem szereti a fehéret… ő… ő járt már itt… többször…
Szokásos körútjából visszatérve a kövér ápolónő sürgetően bekopogott Anabell ajtaján. A kislány elkapta tekintetét a fényképről és az ágyra terített hálóruha felé nyúlt.
Fehér volt az is.
Az ápolónő tovább sietett a problémásabb betegek kórterme felé.

Emily kifejezetten kényelmetlenül érezte magát a zsibongó, már-már forgalmasnak mondható konyhában. Mióta Ava kiörülte magát és lemászott az öléből, hogy megkeresse az ikreket az emeleten, még tétlennek is érezte magát.
Panasz nem érhette a vendéglátóit: annak ellenére, hogy megjelenése váratlan volt, kedvesen fogadták, és az eltelt percekig szinte megállás nélkül beszéltették.
Csak hát időközben megérkezett a család – és Ava – kedvence, Charlie, aki mint kiderült, közkedvelt a sárkánykutatás terén, és MINDIG van pár hihetetlenül érdekes történet a birtokában.
Emily ki akarta használni a kínálkozó alkalmat, hogy meglépjen.
Nos, a lehetőség nem váratott sokáig magára.
Bill, a legidősebb Weasley fiú sétált ki a konyhába, s barátságosan meglepődött arcot vágott a magában ücsörgő Emily látványára.
- Hát te?
De még mielőtt a lány akár egy szót is kinyöghetett volna, Bill arckifejezése megváltozott. Most komoly, „mindent értek” félét öltött magára.
- Figyelj – szólt, s bizalmasan Emilyhez hajolt az asztalon át. – Ne hidd, hogy azért, mert Ginny meghalt, mi Harry barátnőit ki nem állhatjuk. Harry már akkor családtagnak számított, amikor ő és a húgom még alig ismerték egymást. Szóval nyugodtan csatlakozz a többiekhez. Ava amúgy is hamarosan keresni fog téged.
Egy biztató mosolyt villantott még rá, aztán feledve eredeti célját, visszament a nappaliban gyülekező családjához.
Emily egy percig úgy ült magában, mint akit pofon ütöttek.
Ginny… Ron húga… egy Weasley…
Mit keresek én itt?!
Nem válaszolta meg a kérdést. Inkább távozott.

- HOGY ÉRTI AZT, HOGY MEGSZÖKÖTT?!
- Én… doktor úr…
- HOGYAN SZÖKHET MEG EGY BETEG A SZENT MUNGÓ ZÁRT OSZTÁLYÁRÓL, HA MÉG ANNAK SINCS TUDATÁBAN, HOGY LÉTEZIK VILÁG A SZOBÁJÁN KÍVÜL?!
- Sajnálom, én…
- EGYÁLTALÁN HOVA MEHETETT? NINCSENEK HOZZÁTARTOZÓI! ANABELL MADISON ÁRVA!
- Ta… tal…
- Mit dadog, Miss Monroe?
- Találtunk az asztalán egy képet…
- Miféle képet?
- Egy férfiról…
- Nocsak. Ez érdekes. És jól is jöhet. Kit ábrázol a kép?
- Egy férfit, akit évek óta üldöznek az aurorok…

Lassan lépkedett a sürgő-forgó embertömeg között. Csupasz talpát szúrta az egyenetlen járda, az apróbb kavicsok. Ő nem vette észre, mekkora feltűnést kelt hálóruhájában, de az őt kerülgető boszorkányok és idősebb varázslók sem foglalkoztak vele sokáig. Volt jobb dolguk is annál, semhogy egy eszelős kamaszt nézegessenek.
Anabell nem is tudta, hogy ennyi szín létezik a világon, mint amennyit az Abszol úton mászkálva fedezett fel. Gyakran megállt egy-egy kirakat előtt, hogy megcsodálja a szebbnél-szebb csillogó vacakokat, vagy megmosolyogja a csörgő ketyeréket. Közben ment, amerre a tömeg sodorta, egészen addig a téglafalig, ami az út végét jelezte.
Számára. Mert az emberek könnyedén ki és be tudtak menni rajta. Csak előkaptak egy pálcát a ruhájuk alól, rákoppintottak a kövekre, és azok szabad utat engedtek nekik.
Anabell egy férfi nyomába szegődött, aki ugyanezzel a módszerrel nyitotta meg a kaput – a pálcájával rákoppintott párszor a kövekre. A lány felismerte a kopogást. Ugyanazt hallotta a fal másik oldaláról.
Odaát még több csoda várta őt. A zajok, a szél, a sok rohanó ember nemhogy nem ijesztette meg, egyenesen tetszett neki. Na és a suhanó járművek! Azok különösen mulatságosnak néztek ki.

- Ez az egész sántít nekem egy kicsit, Em. Biztos, hogy mindent elmeséltél nekem?
- Miért, Tess, szerinted mit felejtettem ki?
- Például azt, hogy mit kerestél te abban a lakásban, amikor az óvásodra bízott fiatalkorú egyén nem is tartózkodott otthon?
- Hm.
- Na?
- Tess, jókat kérdezel. Menj ügyvédnek.
- Em, válaszolj!
- Inkább te válaszolj: normálisan reagáltam? Jól tettem, hogy leléptem?
- Nem.
- Nem?
- Nem. Ha okos lettél volna, el sem mész.
- Hát tudtam én, hogy hova készülök?
- Ha használod a fejed, rájöhettél volna. De nem, te ész nélkül mentél a férfi után, bele sem gondolva, milyen helyzetbe hozhatod magad.
- Kösz, Tess. Amúgy te jól vagy?
- Ha-ha, ügyes! Te is csak olyankor érdeklődsz a hogylétem felől, amikor gyorsan témát akarsz váltani.
- Nem igaz, tényleg érdekel!
- Hazudsz. De nem baj. Hívj, ha hajlandó leszel mindent meggyónni!

Ahogy sötétedett az ég, és hűlt a levegő, Anabell szemében úgy vesztette el varázsát a táj. Már azt sem találta szórakoztatónak, hogy egyik villamosról a másikra szálljon, újabb és újabb tájakat nézve – elcsigázva lépkedett a sötét utcán, messze a biztonságot jelentő szobájától.
Még csak nem is sejthette, milyen messze.
Lassan teljesen besötétedett az ég, az utcák szélén felgyulladtak a lámpák. Anabell továbbra sem találta a visszautat. Kezdett félni. Végül futásnak eredt.
Nem figyelte, merre rohan, sem azt, hány járókelőnek kell félreugrania az útjából – ő csak szaladt, mintha üldöznék. Remélte, ha ilyen gyorsan halad, hamarabb visszaér az ismerős folyosóra, ezzel szemben a következő kanyarban olyan lendülettel ütközött bele valakibe, hogy ő is és áldozata is fájdalmasan koppantak a járdán.
Anabell azonnal talpra ugrott, s futott volna tovább, de a fiatal nő, akit leterített, még idejében elkapta hidegtől lúdbőröző karját, és maradásra kényszerítette.
- Hé, minden rendben? – hajolt le hozzá a nő. – Mit keresel te ilyen későn az utcán?
Anabell megpróbálta kitépni magát a szorításból, sikertelenül.
- Jézusom, jéggé dermedtél! Gyere, hazaviszlek, otthon majd elmondod, kihez tartozol! Na, gyere…
Anabell megenyhülten, szótlanul követte.
Akár a kövér ápolónőt, aki mosdatásra kísérte nap, mint nap.