9.

Féltő aurorok

Kiderült, hogy Edy tényleg feljelentetek minket. Követelte, hogy vonják vissza a csoport engedélyét. A bíróság ezt nevetve elutasította, viszont a minisztérium követelte bírság kiszabását. Mondván, hogy én nem tartom be az ÍRATLAN etikai szabályokat. Mintha ez fordítva ez nem történt volna meg. Modjuk igaz én kicsit hangosabb voltam.

A levél tartalmától viszont le kellet ülnöm. Hirtelen szédülni kezdtem.

-         Ez rengeteg… - nyögtem.

-         Most mit csinálunk? – fordultak hozzám a többiek.

Ennyi pénzt nem bírunk összedobni, hisz nagy általánossággal még mindenki a jogi egyetem részleteit fizeti. Összeszedtem a gondolataimat, és mosolyogva felálltam. Mindenki tőlem várta a megoldást, mint mindig.

-         Nyugalom elintézem. – erőltettem nyugalmat a hangomra. – Ti addig induljatok a bíróságra.

-         Ok – nevetett Mikó. – Tudtam, hogy veled csak úgy nem bánnak el.

Nevetve kimentek az ajtón, és közben azt taglalták, hogy-hogy fizetnek meg ezért Edynek.

-         Ha tudnád, hogy most mennyire sarokba szorítottak. – motyogtam magam elé.

-         Sziasztok. – köszöntem az auroroknak, akik, már aki jelen volt, szorgalmasan körmöltek.

-         Jó reggelt! – köszöntek gyorsan. A múltkori jelenet után kicsit félnek tőlem.

-         Szia – köszöntek nevetve a Tekergők, igaz Remus elég sápadt volt.

-         James, beszélhetnénk? – ő mosolyogva rám nézett, de arcomat látva egyből komolyabb lett.

-         Persze – állt fel az asztaltól. – Nem sokára jövök – szólt hátra a többieknek.

Átkaroltam a derekam, és kimentünk az üres folyosóra. Egy ideje már sétáltunk, én még mindig nem szóltam egy szót sem. James pedig türelmesen várta, hogy mikor szedem össze a gondolataimat. Közben szorosan ölelt.

-         Van egy kis problémám. – kezdtem bele kínkeservesen.

-         Igen, erre én is rájöttem – mondta aggódva. – Miben segíthetek?

-         Tudom, hogy már így is rengeteg mindent köszönhetek neked. – kezdtem el. – Az a helyzet, hogy feljelentetek.

-         Téged? – röhögött James.

-         Az a helyzet, hogy bírságot szabtak ki ránk…

-         Persze.

-         Mi persze? – pislogtam.

-         Természetes, hogy kifizetem.

-         Csak kölcsön kell, visszafizetjük.

-         Lily – fordított maga felé. Államat megfogva, kényszeríttet, hogy a szemébe nézzek. – Közös háztartásban élünk. Ha rajtam múlna már rég a feleségem lennél és minimum három gyermekem anyja. A legtermészetesebb, ha az orrom alá tolod a számlát, hogy fizessek.

-         Ez nem ilyen egyszerű. – tiltakoztam, de éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

-         Hol az a számla?

Felé nyújtottam, és neki a szeme sem rebbent, amikor alá írta az irdatlan összegről szóló átutalást.

-         Köszönöm. – mondtam rekedten.

Ő megölelt és megcsókolt.

-         Semmiség, drágám. – a derekamat ölelve elindultunk visszafelé. – Cserébe a ti kávétokból szeretnék inni – vigyorgott.

-         Miért? – nevettem.

-         Tudnom kell, hogy mitől vagytok hiperaktivak. Mi a fiúkkal a kávéra tippelünk, vagy az anyatej…

-         Jó-jó megkapjátok a kávét. – morogtam.

A terembe lépve James visszatért a munkájához, engem pedig várt Edy. Ugyanis már ott toporzékolt a terem közepén.

-         Jó napot Edy! – mosolyogtam. – Segíthetek valamiben?

-         Hogy a frászban intézted el? – ordított. – Nem lehetett ennyi tartalékod!

-         Ezt inkább beszéljük meg az irodában. – nyögtem. – Nem mások fülének való ez a beszélgetés.

-         Mi van félsz, hogy kiderül, hogy micsoda egy rongy vagy!

Már mindenki minket figyelt, és a tekergők felálltak az asztaltól. Persze ezt Edy nem vettem észre, hisz háttal állt nekik.

-         Edy a saját érdekedben mennyünk fel az irodába. – mondtam neki nyugodtan, de közben ideges pillantásokat vetettem a háta mögé.

-         Potter fizette ki, mi? – kérdezte gúnyosan. – És, hogy fizeted neki vissza?

-         Kérlek, itt hagyd abba. – tartottam fel a kezem, jelezve a fiúknak, hogy nyugodjanak le, mivel Jamest ás Siriust a többiek fogták vissza. – A saját érdekedbe fogd be!

-         Nekem te továbbra is csak egy…

-         Fogd be te kis féreg! – ordított James. – Engedjetek! Saját kezűleg fojtom meg. – barátai tartották vissza, és a többiek is felsorakoztak mögötte.

-         Ja, ti még nem is ismeritek egymást. – álltam közéjük. – Edy bemutatom James Pottert, James ő a minisztériumi jogászok főnöke.

-         Ha rajtam múlik holnap csak egy név lesz a gyászjelentésekben – hörögte James.

-         Jobb, ha mész Ed. – fordultam hozzá. – Neked sem kell mondanom, milyenek az aurorok, és hidd el nincs sok különbség a minisztériumi és a rendi aurorok között. Ezen kívül nincs valami dolgod? – emeltem fel a szemöldököm. Még mindig köztük állva.

-         De, persze. Még majd beszélünk – dadogta, és kirohant a teremből.

-         Mi a címe? – fordult felém James.

-         Ne érdekeljen. – mosolyogtam. – Ezt majd én elintézem. – fordultam az aktáim felé.

-         Ebből elég volt! – fogta meg a csuklóm. – Nem hagyhatom, hogy így beszéljenek veled. – a szeme villámokat szórt.

-         Ez az én dolgom. – sóhajtottam.

-         Nem. Nem érted? Nincs én, nincs te, mi vagyunk. Mikor érted már meg?

-         James ezt egy párszor megbeszéltük… Jaj… Remus segíts már! – néztem az egyetlen értelmes lényre.

-         Sajnálom Lily, de Jamesnek igaza van. Legszívesebben én is kitekerném annak a… nyakát. Nem engedhetjük meg, hogy így beszéljen veled. Sem úgy, mint munkatársaid, sem úgy, mint barátaid. James pedig még az élettársad is.

-         Úgy beszéltek, mintha ez nem minden napos lenne. – szaladt ki a számon, de azonnal meg is bántam.

-         Ezt úgy érted, hogy téged folyamatosan ringyóznak? – hördült fel Sirius.

-         Nem egészen. – vontam meg a vállam. – Leginkább Potter lotyójának hívnak.

-         Én kinyírom! – indult az ajtó felé James.

-         Miss. Evans a többieket is így… nos, kinézik? – kérdezte Kety, aki iránt hírtelen hálát éreztem, ugyanis James is megtorpant a válaszomra várva.

-         Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a Rendi jogászok egy külön kasztot alkotnak. Ne haragudjatok, de most már tényleg mennem kell.

A nap folyamán kaptam egy levelet, miszerint várnak minket az esti megbeszélésen. Valahogy rossz érzésem van, ezzel kapcsolatban.

Nem tévedtem. A megbeszélésen az aurorok követelték, hogy mostantól kíséret nélkül ne mehessünk a bíróságra, és a minisztériumba. És ezt mind azért, mert látták, hogy Cassandrát megátkozták. Nos, igen ez is előfordulhat.

Ezt az ’ajánlatott’ a jogászok helyből elutasították. És most lassan tíz perce ordítoznak a fejem felett. Én egy ideje Jamessel nézek farkas szemet. Mi némán vitatkozunk. Pár perc múlva szólásra emelkedtem. A teremben néma csönd lett.

-         Akár mennyire is megható az aurorok ajánlata, beláthatják, hogy nem fogadhatjuk el.

Az aurorok asztalánál újra kitört a hangzavar, amit James felemelt keze elnémított.

-         Köszönöm. – biccentettem felé. – Azt viszont nekünk kell belátni, hogy ebben a vitában nyertetek. Ezért a következő a javaslatom. Ha jól tudom minden héten van párbaj edzés. – többen bólintottak. – Nos, mi ezeken megjelenünk, és megtaníthatok minket védekezni. – itt egy grimasz csúszott át az arcomon.

-         Itt hol a csapda? – érdeklődött James.

-         Nincs csapda. Egyáltalán honnan vesszed?

-         Te nem tudsz veszteni Lily – magyarázta Remus.

-         Tudok veszteni, csak nem szeretek. – javítottam ki. – Azt ajánlom fogadjátok el, nem minden nap adok esélyt a döntetlenre.

-         Rendben, - bólintott James. – abba viszont egyezzünk meg, hogy ott az én illetve a fiúk szava lesz a mérvadó.

-         Ti vagytok a TAPASZTALT aurorok. – hajtottam meg felé a fejem.

Így történhetett meg, hogy az irattár helyet, most a gyakorló teremben ácsorgunk. Tony jelent meg előttünk, már kissé megpörkölődött hajjal, de fülig érő vigyorral.

-         Gyertek utánam. Szétosztalak benneteket.

-         Nadya, mennyetek csak, én maradok itt a sarokban. – egy halom szivacs matracra böktem. – Nincs kedvem most ugrabugrálni.

-         Megértelek nem vagy valami jó színben.

Ölemben a jegyzetfüzetemmel, a következő ügyem vázlatán dolgoztam. Közben föl-föl pillantottam, hogy hogy haladnak a dolgok. Cassandrát Tony tanítgatta az alapokra, nem sok sikerrel, de annál nagyobb lelkesedéssel. A két fiút a többiek vették pártfogásukba. Corason, Nadya és Níla nagyon jól szórakoztak a mostanság érkezet újoncokkal, akiket inkább ők tanítottak, mint fordítva.

A Tekergők érkeztek a terembe. James gyorsan megszabadította az újoncait a lányoktól. Szétnézet a teremben, majd elindult felém.

-         Sztrájkolunk? – dőlt neki mosolyogva a falnak.

-         A sztrájk a bejelentet kollektív munkabeszüntetés. – néztem fel rá. – Nálunk ezt egyszerű lógásnak hívják.

-         És te miért nem jössz? A többiek nagyon jól szórakoznak.

Értékelem, hogy nem azt mondta, hogy rám is rám férne a gyakorlás.

-         Az az igazság, hogy nem érzem túl jól magam, de ha ragaszkodsz hozzá természetesen, beszállok. – ebben a pillanatban egy átok csapódott be a fejünk felet. – Corason ne durvulj!

-         Bocsi, főnök! – kiáltott miközben tovább párbajozott Siriussal.

-         Bocs, hogy átvettem a munkád, - most eset le, hogy itt most James a fejes. – megszokás.

-         Semmi gond. És, ha nem érzed jól magad, nyugodtan lébecolj – kacsintott rám. – Legalább ennyi hasznod legyen abból, hogy egy ágyban alszunk.

Ebben a pillanatban ordibálás ütötte meg a fülünket, és komolyabb átkok röppentek ki a pálcákból. A teremben mindenki megdermedt. Valószínűsítem, hogy senki sem gondolta, hogy mi képesek vagyunk ilyen mértékű párbajra. Én már talpon is voltam, és az épp egymást átkozó Níla és Nadya közé álltam. Egy-egy jól irányzott átokkal le is fegyvereztem őket.

-         Mégis mi a jó büdös francot képzeltek?! Ez a program pont a csapatról szól! És ti aztán igazán tudhatnátok, hogy mi az a csapat!

-         Gondolom mennyünk az irodába - vetette oda dacosan Nadya.

-         James irodájába. – helyesbítettem.

Mindketten felém kapták a fejüket, és a szemükben félelem tükröződött.

-         Hú, anyuci apucihoz küld titeket.

-         Még egy ilyen humoros megjegyzés Tony, és ön az én irodámban fog kikötni. – közeledtem felé. – És hidd el, vagyok olyan kemény, mint a főnököd. – sziszegtem, mire a fiú hátrálva eleset a saját lábában, de senki, sem mert nevetni.

-         Lily szerintem te is gyere – szólított meg James, kezében a két elkobzott pálca. – Nem hinném, hogy egyedül elbírok velük – súgta a fülembe.

-         Szóval mi a gond? – nézett zavartan a két nőre.

-         Magán életi ellentétek.

-         A munkához semmi köze? De, hisz…

-         Egy magánéleti döntés, - magyarázta türelmesen Níla. – amivel én nem értek egyet.

-         Gondolom, nem tudom meg az ellentét tárgyát.

-         Nincs rá szükség. – előztem meg a lányokat.

-         Értem – nézett rám érdeklődve James.

-         Níla kérem, nyújtsd ide a jobb kezed, Nadya te pedig a balt.

A lányok először rám néztek, de mivel én nem mutattam érdeklődést, oda nyújtották a kívánt karjukat. Én sem tudtam, hogy mire készül. James Pottert mindenki jó humorú, tisztességes, igazságos főnöknek tartotta. Pálcájával egy 8-ast írt le a két csukló között. A sugár nyomán azonnal megjelent egy vékony ezüstnek tűnő lánc, ami összekötötte a két nőt.

-         És most indulhattok vissza az edzőterembe – mosolygott.

-         Így? – emelték fel a karjaikat.

-         Persze – mosolygott továbbra is. – Fontos a gyakorlás. Induljatok.

Nadya és Níla összenéztek, és lehet, hogy csak én láttam, de mintha megmosolyogták volna az eljárást. Lánccal a csuklójuk körül kimasíroztak az irodából.

-         Dumbledore-nak voltak ilyen mulatságos büntetései. – nevettem.

-         Igen, tőle tanultam. Jó összekaptak, csodálom, hogy te bírsz velük.

-         Csodálatodat, köszönöm. – nyújtottam ki a nyelvem.

Ő egy lépéssel mellettem termet, és átölelve a derekam szorosan magához húzott.

-         Na, most öltsd rám a nyelved – nézett le rám, és ott volt a szája sarkában az a kis gúnyos mosoly.

-         Nem nyújtom. – ráztam a fejem.

-         Nekem így is jó – nevetett.

Szájon csókolt, szétfeszítette a fogaimat, és a nyelvemmel játszott. Amikor végre kifogyott a szuflából, én is levegő után kaptam, és egy lépést hátráltam. Többet nem bírtam, mert James erősen fogta a kezem.

-         Most nyújtogasd a nyelved – nevetet.

-         Oké, értetem a leckét. – nevettem én is.

-         Mikor jössz végre hozzám? – komolyodott el.

-         Még adj egy kis időt. – suttogtam.

-         Még mennyit? – dörmögte, de mikor felnézet, és látta az arcomat elmosolyodott. – Annyit várok amennyit kell. Úgy, mint eddig – nevetett.