Alig volt magánál, amikor a hivatali dolgozóval a Grimmauld térre hoppanált. Onnan tudta, hogy az a Grimmauld tér, hogy máshova nem lett volna értelme menni. Emlékezett még Matt szavaira:
- Ha anyáék elutaznának, tutira a rokonoknak passzolnának le minket!
- Miféle rokonoknak? – kérdezte akkor kíváncsian.
- Tudod, akik Londonban laknak! Nem emlékszel, amikor anya mesélt róluk? Tök dilis emberek lehetnek…
És ő most ezekhez a dilis emberekhez lesz „lepasszolva”, mert a szülei elutaztak Mattel. Nem mondták, hova, sem azt, mikor jönnek vissza érte. Csak mentek, és el sem köszöntek tőle. Luca azt gondolta, biztos sürgős dolguk van. Valószínűleg az apjának adtak valami feladatot a hivatalban, azért viszi ez a furcsa, sötét taláros figura a rokonokhoz.
De akkor miért sír egyfolytában, mi fáj annyira belül?
- Légy jó, Luca – köszönt el a kerek arcú, idősebb férfi szomorkás mosollyal.
Luca nem értette, miért búcsúzik tőle az idegen. Nézte, ahogy bekopog a nagy ajtón, s miután az kinyílt, és megjelent benne egy görbe orrú, fintorgó házimanó, lelép a lépcsőről, majd dehoppanál.
- Jöjjön – förmedt rá a manó, és ő szótlanul követte.
Hatalmas házban találta magát. Gyomra az idegességtől görcsbe rándult, szemei ellenben hatalmasra tágultak.
- Hát te volnál a kis árva?
Az ellenszenves, kissé rikácsoló hangra ijedten fordult meg – rémülete csak fokozódott, amikor szembetalálta magát Walburga Blackkel.
- Gyere ide! – parancsolt rá a nő. Kék szemei végigszántottak a gyerek pöttöm alakján, elidőzve sötétbarna copfjain, zsebes kabátján, a kezében szorongatott macin. Nem tetszett neki, amit lát. Ahogy Lucának sem. De nem mert ellenkezni – odalépett a szoros kontyú, résnyire szűkült szemű nőhöz.
Mrs. Black közelebbről is szemügyre vette, s már nyitotta is a száját, hogy közölje, mi nem tetszik neki a gyereken, amikor egy magas, jó kiállású, középkorú férfi lépett ki az egyik földszinti helyiségből, és hozzájuk sietett.
- Ó, már megérkezett? – lepődött meg. A kislányhoz hajolt, hogy ő is megnézze magának. Véleménye csupán egy barátságos, de tartózkodó mosoly volt. Lucának ennyi elég is volt ahhoz, hogy végleg eldöntse, kit is fog jobban kedvelni a két felnőtt közül.
Ugyanilyen gyorsan döntött a két Black fiú között is. Bár Regulusszal csak vacsoránál találkozott. Mikor Orion felszólt az emeletre idősebb fiáért, és az azonnal megjelent a lépcsősor tetején, Luca szíve boldogan dobbant meg.
- Sirius, vidd fel Lucát, kérlek – utasította Orion a maga jellegzetes halkabb hangján, mikor a fia leért közéjük.
Sirius bólintott… majd Luca felé nyújtotta a kezét.
Mint Matt, amikor nagy sétára indultak…

Sirius
Döbbenten roskadt le a székre, arcát a kezébe temette. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy az imént Lucát látta. Azt a Lucát… Őt, akit érzékeny, nagy szemű, csendes kicsi lányként hagyott hátra annak idején, mikor végleg búcsút intett az egész famíliájának.
Hogy megnőtt… de a szeme ugyanaz… ugyanolyan nyílt, mint régen…
Nem értette a lány reakcióját, mégis alaposan felkavarta, hogy ilyen hatással volt rá a találkozásuk. Ő örült, hogy látja. De ez nem tűnt kölcsönösnek. Luca inkább megijedt.
Még mielőtt Lily eldönthette volna, mihez kezdjen – felszaladjon Lucához, vagy maradjon ott Jamesszel és próbáljanak tenni valamit Siriusszal -, valaki bekopogott, de választ nem várva, berontott a házba.
Igaz is, a kopogás ennél a lakásnál jelképes – aki be tud kopogni, az ismeri a jelszót, tehát barát, vagy Rendtag, így viszont felesleges kopogtatni.
Szőke, középmagas lány szökkent a konyhába, Lily és James jól ismerte már. Nora volt az, Luca legrégebbi, legbizalmasabb barátnője.
Aki idegesítően jobban tudott mindent másoknál.
- Üdv, család! – köszönt vidáman. – Kis stréberünk hazajött-e már?
Mivel nem az a felszabadult hangulat fogadta, mint általában, vette a fáradtságot, és körbehordozta tekintetét a társaságon. Nyelvét bizsergette a kérdés: ki halt meg? Aztán mégis visszanyelte a poént.
- Odafent van – mondta halkan Lily.
Nora bólintott, idióta grimasszal és rosszat sejtve magára hagyta a három gyászolót.

Luca
Csak ült a párkányon, és próbálta feldolgozni az imént történteket. Nem bírt napirendre térni az esemény fölött.
Sirius visszajött. Vele együtt az összes szörnyű emlék, amelyeket már rég maga mögött kellett volna hagynia.
Annyira hiányzott neki az a kócos hajú, csendes fiú, aki megértette őt akkor is, ha értelmetlen karattyolással adta tudtára a bánatát! Olyan nagyon sokáig várta ebben az átkozott kúriában, ami elviselhetetlennek tűnt, mikor Blackek laktak benne, de Sirius már nem! Hányszor tökélte el magában, hogy elengedi őt, hogy nem várja többé, s hányszor ébredt arra, hogy az ő hangját hallja odalentről!
Hányszor csalódott már, mert sosem ő volt az, aki hazajött…?
- Hahó, Lu, megtaláltalak?
Nora. Ez Nora. Nora!
- Szia, igen, megtaláltál – mosolygott rá halványan barátnőjére.
Norának sem kellett több; besurrant a folyosóról, és lendületesen lehuppant Luca mögé az ablakba. Rengetegszer látta már a kis mimózát ilyen szomorkásnak, és ilyenkor rendszerint eszébe jutott, milyen jó is, hogy neki alapjában véve kicsattanóan jó a hangulata. Legalább felvidíthatja azokat, akik rászorulnak. (Egyúttal az őrületbe is kergeti őket.)
Hátulról átkulcsolta Luca nyakát és a vállára támasztotta az állát.
- Visszajött – jött a magyarázat, anélkül, hogy szavakkal is kérdeznie kellett volna.
- A kanyaród, vagy a…
- Nora, nekem sosem volt kanyaróm!
- Akkor csakis a magába zuhant ipséről lehet szó a konyhából – bólintott a szöszi.
- Ő az. Sirius Black.
- Az idősebb Black fiú, aki a szüleid halála után istápolt?
- Igen – felelte halkan Luca.
- Azt hittem, börtönben van. Eszerint kiengedték végre? Furcsa. Ritkán csinálnak ilyet az Azkabanban…
- Nora, a lelkemen taposol!
- Bocsánat. Néha tényleg vissza kéne fognom magam – ismerte el, és bocsánatkérően Luca arcához simította a sajátját. – De most akkor miért nem örülsz? Hiszen végre láthatod! Többet nem kell várnod rá.
- Nem örülök.
- Nem örülsz, hogy visszajött?
- Nem.
- Miért nem?
- Mert vele együtt az egész családja visszajött.
Norát nem kicsit lepte meg barátnője tömör válasza. Ez mégsem tántorította el a céljától, miszerint felvidítja őt, ha bele is rokkan. Így hát megdörgölte Luca kardigános karját, és könnyedén folytatta:
- Tiszta lüke vagy, hogy épp most búsulsz, tudod?
A barna lány pontosan úgy reagált, ahogy várta: sután elvigyorodott.
- Bejutottál az aurorképzőbe, és két napja menyasszony is vagy! Neked most a világ legboldogabb emberének kellene lenned, erre fel mit művelsz? Egy vadidegen pasi miatt búsulsz! Mégis ki a fene vagy te, mert nem Luca Prewitt, annyi szent!
Luca felkacagott, mire Nora is vele nevetett. Sikerült hát, sikerült megint! Valóban tökéletes vagyok, nyugtázta a szőke.
- Fogadjunk, hogy Potteréknek még nem is mondtad! – csapott le rá újra. – Lily tisztára magán kívül lehetett, mert egy hete nem ettél itthon. Szegény, de rossz lesz neki, amikor Harry fog leválni róluk! Kamasz fiúcska kiröppen a fészekből, anyuci meg összeomlik…
- Jaj, fogd már be! – vigyorgott Luca.
- Csak, ha lemegyünk, és a fülem hallatára közlöd Potterékkel, hogy hamarosan Missből Mrs. leszel!
- Ám legyen…

A nagy vallomás azonban elmaradt, ahogy Luca magabiztossága is porba hullott, amikor ismét szembetalálta magát egykori legkedvesebb barátjával. Mennyire megváltozott azóta, hogy legutoljára látta! Férfivá érett; markánsabb, büszkébb, feltűnőbb lett.
Nagyon hasonlított Orionra.
Sirius nem igazán szólt hozzá, de Luca sem igyekezett vele beszélgetést kezdeményezni, ezáltal pillanatok alatt robbanásig feszült a hangulat a konyhában. Ilyenkor iszonyatosan hosszú tud lenni az ebédidő, főleg, hogy Harry, akinek evés közben be nem áll a szája, most – is – elmélyülten gyakorolt öt méterrel a ház fölött.
Lily még fel sem szolgálta a második fogást, ketten már el is hagyták a konyhát.
Sirius a kertbe menekült, Luca pedig fel, a szobájába. Egyikük sem tűnt fel még egyszer.

Sirius
Bár Lily látványosan utált a virágokkal digicselni, azért egész szép munkát végzett, valahányszor rászánta magát az ültetgetésre. Abban az ötször ötös kis ágyásban aztán nyílt mindenféle – tulipán, rózsabokor, számtalan ismeretlen, büdös valami. Plusz egy csíkos macska, amelyik a mini dzsungel kellős közepén durmolt.
Átnyúlt a békés állat fölött, és letépett egy szál fehér virágot a többi közül. Az orrához emelte, beleszagolt, majd búsan elmosolyodott.
- Nézd, Sirius, virágok! – a kislány elengedte a kezét, és a kis rét felé futott. Nem sokkal mellette anyja traccsolt a sok sznob banyával, akiket ők ketten igyekeztek jó messzire elkerülni.
Lassan elindult a kicsi felé, ám két méter után Luca szaladt vissza hozzá. Kezében szép fehér virágot szorongatott.
- Árvácska – közölte, és egyik karjával belecsimpaszkodott a leguggoló fiú nyakába.
- Árvácska – ismételte Sirius. Hagyta, hogy Luca a homlokához nyomja puha arcát, s beszívta kislányos illatát.
- Sirius, minden rendben?
Lily aggódón hajolt ki a konyha ablakán, mire a férfi intett, hogy igen. Megvakargatta a doromboló cirmos füle tövét, és nyögve feltápászkodott.
Mikor belépett, Lily már nem volt a konyhában. Az elmosott, tiszta edények katonás sorrendben száradtak a lecsorgóban, az ablakokat bezárták, a villanyt leoltották.
Ez a hely sem olyan, mint régen, gondolta Sirius. Hanyagul az asztalon levő vázába dugta a kókadó árvácskát, és fáradtan célba vette a szobáját.