Hideg van… Vacogott a hűvös levegőjű szobában. Legyengítette, megviselte szervezetét az örökös sírás, a honvágy és a családja utáni vágyódás.
Soha nem jönnek érte, tudta már, felfogta végre ő is. Walburga néni egyértelműen közölte vele, miután kinevette őt annyi ember előtt, hogy a szülei és a bátyja nem hivatali úton vannak, hanem meghaltak. Neki nincsenek többé szülei, nincs már testvére.
Esett az eső, szinte mindig, mióta itt raboskodott. Menni akart, ki a zuhéba, elázni, megfázni… beteg akart lenni, hogy anyja újra ott üljön az ágya szélén, simogassa a homlokát, ápolja őt. De anya nincs már… meghalt. Apa, és Matt is. Soha nem fogja látni őket még egyszer a magasban repülni, ott fönt, ahol az angyalok vannak. Matt nem válthatja be az ígéretét; nem viszi fel a mennybe a hetedik születésnapján.
Matt anyával és apával felköltözött a mennybe, de őt nem vitték magukkal.
Sűrűn potyogtak a könnyei, és nagyon lassan haladt a kihalt, sötét folyosón. Most nem hagyja majd, hogy a magas férfi, aki nem is szereti őt, visszatartsa. Ki fog menni az esőbe, hogy… Hogy? Hogy hazafusson? Vissza, az üres házba, ahol nem várja senki?
Nem bírt tovább lépkedni; összekuporodott a fal tövében, magához szorította Mr. Teddyt, és belezokogott a vaksötétbe.
Ekkor kinyílt egy ajtó pontosan vele szemben. Luca ijedten állt fel, a szíve a torkába ugrott. Lebukott hát újra. Nem szabad éjjel mászkálni a házban!
De amikor felismerte a sötét alakot az ajtóban, ismét elsírta magát. Megtehette, az alak nem kergette el – leguggolt, és magához ölelte a nyakába kapaszkodó, törékeny gyereket.
- Árvácska – súgta. A kicsi könnyei végigszántottak pizsamája felsőjén.
Felvette a kislányt, és halkan becsukta az ajtót maguk mögött. Luca még akkor is görcsösen kulcsolta át a nyakát, amikor befeküdtek a fiú ágyába, és Sirius magukra húzta a paplant. Nehezen, sokára aludt el – de az álma nyugodt volt. Az a kis hely Sirius és a fal között pedig végleg megmaradt az ő menedékének.

Luca
Korábban ébredt mindenkinél, ahogyan tőle ezt már mindenki megszokhatta. Időnként Harry is vele kelt hajnalban, de erről a szokásáról hamar letett, elismerve s beletörődve a ténybe, hogy ugyanolyan lusta, akárcsak az apja.
Nora barátnője előző este olyan halkan távozott – mellesleg ez barátnőjétől nagyon természetellenes volt -, hogy alkalma sem volt elköszönni. Ez nem kis bűntudattal töltötte el.
Kimászott az ágyból, és magára kapkodta a ruháit. Mr. Teddy szomorúan figyelte őt a padlóra csúszva. Luca nevetve felkapta, orron puszilta a macit, mintegy kiengesztelve a méltánytalan bánásmódért és bedugta a takaró alá. Öröme egészen a konyha küszöbéig elkísérte, ott azonban könyörtelenül magára hagyta.
A hajlott szárú kis árvácska elűzte, talán örökre.
- Nincs hova menned, Sirius, jól fontold hát meg, megéri-e eldobnod a neved! Senkikkel barátkozol, olyanokkal, akik nem érdemlik még azt sem, hogy beléjük töröld a cipőd talpát! Sirius!
- Regulus, azonnal menj fel!
- Ne, Orion, ne küld fel! Hadd lássa, hogyan dönt a bátyja: vérárulóvá válik, vagy megjön az esze, és marad?
- Apa…
- Regulus, menjetek fel! MOST!
Regulus sarkon fordult, és felszaladt az emeletre.
- Te is, bogaram!
Ám Luca nem mozdult tapodtat sem – csak nézett Siriusra könnyes szemmel. Egyik kezével a lépcső korlátjába kapaszkodott, a másikat felé nyújtotta. Azt akarta, hogy Sirius megfogja a kezét, mint mindig, és felmenjenek a szobájába.
Oda, ahova rajtuk kívül más nem tehette be a lábát.
De Sirius nem ment oda hozzá. Fogta a bőröndjét, vetett mindenkire egy utolsó pillantást, és távozott a házból.
Walburga néni szörnyen ordított, Orion ellenben egy szót sem szólt, csak lemondóan megrázta a fejét és eltűnt a ház valamelyik eldugott szobájában. Hogy ő hogyan élte meg idősebb fia elvesztését, csak sejteni lehet.
Luca első döbbenetét leküzdve az ajtó felé iramodott, s megrángatva a kilincset, kinyitotta azt. Lelépkedett a három lépcsőfokon - csupasz talpát sütötte a hideg kő. Kereste Siriust, meg-megpördült saját tengelye körül, de a fiú már eltűnt, akárcsak az idős hivatali férfi, aki idehozta őt ebbe a kelepcébe.
Szomorúan, remegve ácsorgott az utcán egy szál hálóingben. Senki nem jött utána. Végre kijutott a házból, végre hazaszaladhatna – sosem érné utol senki. De már nem volt miért szöknie. Az utolsó ember is elhagyta, akit valaha szeretett.

Sirius
Csak nézte a fiatal, csillogó szemű lányt, figyelte a mozdulatait, hallgatta a hangját, bár azt fel sem fogta, miről beszél, és hirtelen elemi erővel csapott belé a felismerés: Luca felnőtt. Többé már nem az az aranyos, érzékeny kislány, aki mindig fogta a kezét, ha mentek valahova, anélkül, hogy nyújtania kellett volna. Többé nem az a félős gyerek, aki rajta kívül nem bízott meg senkiben a családból.
Luca felnőtt nő már. Független, önálló életet élő, komoly nő, akinek többé nem kell fogni a kezét; aki megállja a helyét az életben.
Ezt sulykolta magába, miközben az asztal végében ülve nézte a reggeliző lányt, ahogy élénken ecseteli, ami előző nap történt vele… hogy bejutott valahová. De hová?
- Úristen, még most sem hiszem el! – jutott el a tudatához Luca megkönnyebbült sóhaja.
Lily felnevetett.
- Iskolaelső létedre kételkedtél a felvételedben?
Luca elmosolyodott és szégyenlősen beletúrt a rántottájába.
Iskolaelső… Sirius is elmosolyodott. Iskolaelsőként végezte el a Roxfortot…
- Nem, nem kételkedtem – szabódott Luca, továbbra is a rántottáját tologatva. – Csak… csak látni akartam feketén-fehéren, hogy valóban alkalmas vagyok aurornak, ennyi az egész!
- Aurornak? – bukott ki Siriusból olyan váratlanul, hogy még őt is meglepte. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy ez most jó, vagy rossz hír, hisz’ ő is auror volt egykoron, vagy legalábbis elvégezte az aurorképzőt. Jól ismerte az ottani körülményeket, emlékezett arra, milyen kemény elvárásoknak kell eleget tenniük azoknak, akik a fejükbe vették ezt a hivatást. Igaz, akiket oda felvesznek, jobbára tisztában vannak a követelményekkel.
Mert oda csak a legjobbak kerülhetnek be.
Luca a hangjára felkapta a fejét, de a pillantását csupán egy másodpercig állta, aztán újra beletemetkezett a reggelijébe. Helyette Lily válaszolt, bár nem sejtette, mivel tenne jobbat – ha hallgatna, vagy ha megpróbálna párbeszédet kezdeményezni az asztal két végében ülő, egymás pillantását leginkább görcsösen kerülő személy között.
- McGalagony tanácsára célozta meg ezt a pályát – mondta, majd hozzátette: - ahogy te, James és én is.
Nem értette, mire akar kilyukadni a nő, mindenesetre az érzés, amit Luca aurori életcélja felett érzett, sokáig nem hagyta nyugodni.
- És végül hogyan döntöttél? – vette át a szót James, enyhítve kicsit a kialakult hangulaton. – Itthon maradsz velünk, vagy beköltözöl az iskolai kollégiumba?
Sirius olyan feszülten várta a lány válaszát, ami még a Lucával szemben ülő Lilynek is szemet szúrt.
- Még nem döntöttem.
Sirius meglepetten észlelte, hogy megkönnyebbül.
- De azt hiszem, hogy a kollégiumi szoba mellett fogok dönteni.
A három felnőtt közül kettő szomorúan nézett vissza rá, a harmadik arcáról semmit nem lehetett leolvasni.
- Ó – sóhajtotta csalódottan Lily.
- Így több órán tudok részt venni, illetve tovább lehetek ott az esti erőnlétin. – Luca azon kapta magát, hogy mentegetőzni kezd amiatt, hogy nem szeretne tovább a Potter család terhére lenni.
Siriust azonban nem tévesztette meg: ő pontosan tudta, hogy ez a menekülés neki szól, kifejezetten őneki. A lány szerette Jameséket, talán már a házat is sikerült valamelyest megkedvelnie, mióta jó emberek laknak benne, de most, hogy ő visszajött, menne innen, el messzire. A kislány, akinek alig lehet emléke normális, szerető családról, most, hogy kapott egyet, elhagyná, miatta.
De nagyon gyűlölhette őt!
Úgy döntött, nem bírja tovább, inkább kimegy a friss levegőre. Gondolkodnia kellett, lejátszani magában az egész életét, holott a problémájára már a kamaszkoránál meglelte volna a választ. Mégis, egyszerűen nem akart róla tudomást venni. Még nem érezte magát felkészülve rá.
Alig szabadult ki az Azkabanból! A jó emlékek még csak visszatérőben voltak, és egyelőre alig-alig nyomták el a felszínen keringő, emésztő rosszakat, erre… erre Luca…
Hátratolta a székét, hogy felállhasson, de a mozdulata félbeszakadt – új vendég érkezett, nagy sebbel-lobbal, vidáman. Sirius azt hitte, az előző napi szőke lány, az a Nora tért vissza, de az ajtóban egy idegen arc bukkant fel, s a társaság láttán elvigyorodott.
A barna hajú, szelíd tekintetű, alacsony lány a jöttére felemelkedő Lucához sietett, és jó erősen magához szorította őt.
- Hát én ezt… - kezdte, majd elengedte a lányt, és Lilyékhez fordult. – Hogy vagytok képesek ilyen nyugodtan fogadni?
- Már kiörültük magunkat, Sara kedves – felelte James jókedvűen. – Velünk reggelizel? Ülj csak le.
- Leülni? Most? Dehogyis! Megyek, körbebaglyozom az évfolyamot, mert ahogy Luca szerénységét ismerem, rajtatok kívül még egy teremtett léleknek sem árulta el azt a sok irigylésre méltó dolgot, ami vele történt a héten!
- Na, azért ne túlozzunk – mondta James felnőttes stílusban. – Nagyon jó hír, hogy Luca Mordon keze alá került, de én akkor fogok igazán örülni, ha élve kerül is ki onnan!
Sirius ezalatt Lucát figyelte – a lány valamiért nagyon igyekezett kissé szószátyár barátnőjébe belefojtani a szót. Sikertelenül.
- Márpedig ajánlatos lenne túlélnie, különben bajos lesz a megjelenése az esküvőn.
- Milyen esküvőn? – kérdezte Lily.
Sara nagy szemeket meresztett rá, majd a magába zuhant Lucára.
- Még el sem mondtad nekik? – hüledezett.
- Gyakrabban kéne Norával konzultálnod – nyögte Luca.
- Milyen esküvő? – firtatta mostmár James is.
Sara tehetetlenül rázta a fejét, nem tudván, mit tegyen – valljon, tagadjon, maradjon néma, bízva a csodában, vagy most azonnal húzza el a csíkot.
- Az én esküvőm – emelte fel a fejét Luca. – Adam megkérte a kezem, és én igent mondtam neki.