Tizenöt évesen ismerte meg Adamet. A fiúval ugyanahhoz a házhoz tartoztak, az első négy évben mégis alig szóltak egymáshoz. Luca helyesnek tartotta őt, és nem olyan tudálékos majomnak, mint a fiúk többségét a kastélyban, de annyira azért mégsem, hogy törje magát a srác egy hozzá intézett szaváért.
Adamet épp ez fogta meg Lucában: az a természetes viselkedés. Az, hogy a lány sosem játszotta meg magát, ahogy a többi korukbeli lány.
Adam egy évvel Luca fölött járt, és a háza kviddics csapatának fogója volt, akárcsak Luca kedvenc játékosa, James Potter. Igaz, hogy élőben, meccsen nem igazán látta játszani Harry apját, azért a férfi iránt érzett szeretete jeléül kinevezte magában a legjobb játékosnak, akit ismert, és bár mostmár Adamet is szerette, azért James elé nem kerülhetett a szívében.
Mikor Adam végzett a Roxfortban, már egy éve egy párt alkottak. A fiú gyógyítónak jelentkezett, s próbálta erre ösztökélni Lucát is. Neki meglett volna hozzá a tehetsége – egyik kedvenc órája volt a bájitaltan -, de McGalagonynak elég volt elejtenie azt a félmondatot előtte, hogy megváltozzon a véleménye a jövőjéről.
- Miss Prewitt, ön van olyan tehetséges, mint maga előtt Lily Evans, vagy James Potter. Mr. Potter iskolaelső volt, ahogy magának is nagy esélye van eme poszt elnyerésére. Kérem, fontolja meg!
- Nézze, professzor, én igazán hálás vagyok azért, hogy tart annyira tehetségesnek, mint Lilyt, de…
- De?
- De a barátaimmal szeretnék tartani. Nora és Sara is gyógyítónak jelentkezik…
- Nos, értem. Igen, a barátok igazán nagy ösztönzőerőt jelentenek. Mr. Potter és a másik jómadár, Mr. Black esetében sem volt ez másként…

Luca
Órák óta feküdt szinte mozdulatlanul az ágyában, Mr. Teddyt szorosan ölelve magához, és arra gondolt, nem bánta meg a döntését. A gyógyítás szép hivatás, de korántsem olyan izgalmas, és felelősségteljes, mint az aurori pálya. Nem akar ő egész életében fájdalomcsillapítókat keverni, és öreg, jajveszékelő boszorkákat pátyolgatni!
Neki olyan állás kell a későbbiekben, ahol folyton mozgásban lehet. Kell, hogy legyen hol levezetnie a feszültséget. Az üst felett görnyedve elkerülhetetlen lenne, hogy egyfolytában gondolkodjon. Ha pedig gondolkodik, akkor emlékezni is fog.
Luca nem szeretett emlékezni. Elég fájdalmas volt az éjszaka, amikor álmában ott kísértette Matt és az apja nevetése, anyja cirógatása, és…
Rákényszerítette magát a jelenen való agyalásra. Szemernyit sem volt kellemes a tegnapi reggelire sem emlékeznie.
Sara elszólta magát; nem is ő lett volna, ha befogja a száját. Végső soron viszont még jól is jött ki a lépés – egyszer úgyis ki kellett böknie, lehetőleg azelőtt, hogy megkezdte volna az első évét az akadémián.
Frissen ült fel az ágyában, majd ki is ugrott belőle. Végtére is, menyasszony, az istenért, nem egy lustálkodó kisgyerek! Visszadugta a csomós paplan alá Mr. Teddyt, fordult kettőt a szobában, hirtelen nem tudván, mihez is kezdjen az energiájával, majd úgy döntött, lemegy enni valamit. Előző nap úgyis kihagyta mind az ebédet, mind a vacsorát, szégyenkezve amiatt, hogy olyan furcsán jelentette be az eljegyzését.
Ám ez a mai nap más, ma büszke lesz, mert mégiscsak majdnem férjes asszony! Igaz, az esküvő csak az iskola utánra lett betervezve, de ez részletkérdés. Ott a gyűrű az ujján, és ez a lényeg.
Felszabadultan – de azért az alvókra való tekintettel csendben – szökkent le az emeletről. Szerette hajnalban, és kora reggel a kúriát. Már ha lehet egyáltalán szeretni egy olyan házat, ami az évek alatt összement, és még jobban beszürkült, mint amikor először járt itt.
A konyhába érve rögtön célba vette a halomba pakolt almákat, lévén, az egészséges étkezés mindenek felett, de alig tett meg egy lépést, meglátta a másik alakot.

Ekkor kinyílt egy ajtó pontosan vele szemben. Luca ijedten állt fel, a szíve a torkába ugrott. Lebukott hát újra. Nem szabad éjjel mászkálni a házban!
De amikor felismerte a sötét alakot az ajtóban, ismét elsírta magát. Megtehette, az alak nem kergette el – leguggolt, és magához ölelte a nyakába kapaszkodó, törékeny gyereket.
Úgy ismerte fel a kertből bejövő, ám az ajtóban megdermedő Siriust, mint azon a viharos, hideg éjszakán, a folyosón gubbasztva. Pillanatnyi ijedtségét kimondhatatlan nyugalom váltotta fel, s Luca automatikusan indult volna a férfi felé, hogy…
De nem, Luca nem mozdult, s Sirius szeméből eltűnt az a reményteli fény, ami akkor villant fel benne, amikor meglátta a lányt az almák felé igyekezni.
Mindkettejüknek megfordult a fejében, hogy egy egyszerű köszönéssel feloldhatnák azt a feszültséget, ami mindig kialakul közöttük, valahányszor egymás közelébe kerülnek, de valamiért egyikük sem szólalt meg.

Sirius
Harry, aki a nyár folyamán szinte le sem szállt a seprűről, hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb trükkök megvalósításába kezdett minden áldott nap, akár esett, akár fújt, akár a nap perzselt úgy, mint a pokolban. A fiú lelkesedése azt jelentette, hogy minimum egy felnőttnek mindig készenlétben kellett lennie, ha Harry kamikáze támadást indított a földfelszín, a közeli fák, vagy ne adj isten, a ház felé.
Mióta Sirius beköltözött a házba, Harrynek két állandó nézője is akadt, ami a fiút kifejezetten feldobta. Igaz, hogy egyelőre nem tudta még őket lenyűgözni levegőbeli teljesítményével, de szorgalmas gyerek volt, és hamar tanult, főleg, ha James is seprűre pattant, és vele edzett. Ami elég ritkán fordult elő, mióta a keresztapja is a házban élt.
- Hé, Tapmancs, minden rendben? – ült le James szótlan barátja mellé a padra.
- Persze – dörmögte ő, nem túl meggyőzően.
James bólintott, és nem faggatta tovább.
- Hazaköltözöm – szólalt meg kicsit később Sirius.
Barátja meglepetten fordult felé.
- Mármint a saját lakásomba, tudod.
James bólintott, jelezve, hogy emlékszik arra a kis házra, amelyet Sirius tizenhét évesen vásárolt az örökségéből.
- Luca miatt, igaz?
- Igen – felelte Sirius őszintén. Nem látta értelmét tagadni.
James megint bólintott. Harry bikamegülő üvöltést hallatott, ahogy elzúgott a fejük fölött.
- Ismerted őt régről – állapította meg az egykori fogó halkan.
- Ismertem. Akkor ismertem. Mostmár nem úgy érzem.
Harry – élete során körülbelül harmadik alkalommal – kisebb sérülés nélkül ért földet a beszélgetőktől úgy öt méterre. Ez a tény talán őt magát lepte meg leginkább. Gondterhelten beletúrt amúgy is kócos, szerteszét meredező hajába, megigazította a szemüvegét, majd egy férfias mozdulattal lábai közé kapta a seprűjét, és tovaszárnyalt.
- Lily azonnal megszerette Lucát, amint megismertük. Csendes, visszahúzódó, értelmes lány volt már akkor is, és ez azóta sem változott. Sejtettük, hogy ismertétek egymást, de a családodra való tekintettel inkább nem faggattuk őt. Magától viszont nem mesélt semmit azelőttről. – sóhajtott. – Én azt hittem, úgy voltatok meg egymás mellett, ahogy Regulushoz is viszonyultál. Már nem így látom.
Sirius nem válaszolt.

Mikor Sirius tizenhat évesen végleg elhagyta a Black kúriát, az események egyre tragikusabb fordulatot vettek. Minden rossz, amit Sirius rég sejtett, alig pár év alatt sorra bekövetkezett, s bár a fiú ezeknek nem volt szemtanúja, valaki mást, aki alig egy év alatt közelebb került hozzá, mint bárki az egész famíliából, nagyon megviselt.
Luca kilenc éves volt, amikor Regulus és Orion meghalt. Az előbbi önnön gerinctelenségének, és megfelelni akarásának köszönhette a sorsát, az utóbbit pedig mindkét fia elvesztése miatt hagyta el az életkedve. Orion Black megtört, korához képest öregemberként hunyt el, bár számára a halál megváltás volt, nem átok.
Az özvegy, immáron gyermektelen Walburga számára már csak az alig szóló, magába zárkózó, érthetetlen Luca maradt, akin köszörülhette a nyelvét, s akinek minden áldott nap elsírhatta, mennyire gonoszul bánt el vele az élet, és hogy mennyire lenézi azokat, akiknek nem aranyvér folyik az ereiben.
Luca számára az a két év a romos, hideg Black házban hosszabb volt, mint a hét év Roxfortban. Csupán a tudat, hogy tanulmányi éveinek kezdetével egy szebb időszak kezdődhet meg az életében, csupán ez tartotta benne a lelket tizenegy éves koráig.
Nem tévedett. A kastély falai között boldogabb volt, mint remélte, s már szeptember végén félt a nyári vakációtól, amikor kénytelen lesz majd visszamenni a kúriába, Walburga Black életunt monológjait hallgatni.
Nem kicsit lepődött meg, amikor június közepén belépve a házba nem Mrs. Black károgása fogadta, hanem egy barátságosan mosolygó, kisbabát ringató, vörös hajú nő, és annak kócos hajú, szemüveges férje.
Ekkor kezdődött Luca közös „pályafutása” a Potter családdal.
Hogy a gyászlevelet Mrs. Black haláláról miért nem kapta kézhez november közepén, sosem izgatta különösebben, ahogy többet Sipor sem mert ujjat húzni vele.