Megbocsátani tudni kell!

Egy ápolatlan, fekete hajú fiú ült a Mardekár ház klubhelyiségében. Egyedül, mint általában mindig. Saját gondolataiban elmerülve, fásultan nézte a kihunyni készülő, fáradt lángokat a kandallóban. Tőle alig pár méterre háztársai elmélyült beszélgetése akaratosan szaggatta szét a csendet, amit ő megőrizni kívánt maga körül, mégse volt hajlandó rájuk figyelni, és kiszakadni emlékeiből. Az egyetlen helyről, ahol még boldog lehetett.

Soha nem érezte még ilyen nyomorultul magát, mint az elmúlt pár órában. Talán csak akkor, mikor ötödikben végleg elveszítette. Azóta is minden percét ő tölti ki, hiába telt már el két év, az érzései mit sem változtak, és talán már soha nem is fognak. Az emlékek sorra törtek a felszínre, megállíthatatlanul kínozva őt, mardosták a szívét. Egyetlen ember volt, akit valaha is szeretni tudott ezen a világon, és az Lily Evans.

A lánnyal gyerekkori barátok voltak, minden apró titkukat megosztották egymással. Ő volt az egyedüli, akivel Perselus Piton képes volt megosztani érzéseit és nyomorúságos életét. Az egyetlen, aki mellett valóban önmaga lehetett. És elvesztette… a saját hülyesége miatt, persze Potter elmaradhatatlan ’közreműködésével’.

Végzetes és megbocsájthatatlan hibát követett el, mikor azon a bizonyos napon a segítségét visszautasítva sárvérűnek nevezte. A lány dühe érthető volt, ahogy csalódottsága is. Többé nem akarta látni, többé nem akart vele beszélni, tudni sem akart róla. Aznap összetört benne valami örökre és gyógyíthatatlanul. Még inkább magába zárkózott, mint azelőtt.

Potter… ha nincs Potter, mindez sosem történik meg. És most két év után ismét elérte őt a fiú. Hiába húzott ledönthetetlen bástyát maga köré… hiába nem érdekelték a sértések, hagyták hidegen a megalázott percek, vagy az elveszített párbajok, minden csak hiábavaló igyekezetnek bizonyult az elkerülhetetlennel szemben… Úgy ahogy akkor délután, most is haláláig vérző sebet kapott tőle.

Ott a karosszékben ülve kristálytisztán peregtek előtte újra és újra a néhány órával korábbi események. Pár napja kelt szárnyra a pletyka, hogy a Roxfortnak új álompárja van, méghozzá nem más, mint Lily Evans és James Potter személyében. Perselus nem hitt a híreszteléseknek. Mélyen elutasította még a feltételezést is, hogy Lily képes lenne összeállni azzal a beképzelt, öntelt, hólyaggal, akinek évekig makacsul ellenállt akárhogy is ostromolta. Mivel étkezések alkalmával rendszerint előttük ért le és távozott is a Nagyteremből, közös órájuk pedig a héten még nem volt, teljesen váratlanul érte, amit ma látnia kellett.

Bájitaltan könyvébe merülve sétált a folyosón, nem sietett sehova, éppen a vacsoráról ballagott vissza a Mardekár pincehelyisége felé, és akkor meglátta… Először csak a jól ismert nevetés ütötte meg a fülét, Lily csengő kacaja. Hirtelen megörült, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt lelkéből a melengető érzés. Ráfordult arra a folyosóra ahonnan a hangot hallotta, de ahogy az várható volt, Lily nem volt egyedül… Potter a pökhendi, arrogáns, idióta Potter volt ott vele. Hogy ott volt vele? Ez nem a megfelelő kifejezés. Potter az ő szemeláttára ölelgette a lányt. Magához húzta, adott egy puszit az arcára, és a derekánál fogva felkapta, majd megpörgette a levegőben. Lily ismét felnevetett.

-         Ne, James, tegyél le! – mondta boldogságtól sugárzó arccal. –Kérlek, elszédülök – és még mindig nevetett.

Potter teljesítette a kérést, és letette. A lány megszédült, és csak a másik gyors reflexeinek köszönhette, hogy nem esett el. Potter ismét magához húzta, és megcsókolta. Körülöttük mintha megszűnt volna létezni a világ, számukra nem létezett senki más. Észre sem vették a percek óta ott álló és őket figyelő mardekárost. Perselus pedig kővédermedten, a benne fellángoló dühtől remegve egyre csak nézte a szerelmespárt, miközben azt kívánta, bár ő lehetne ott. Ő ölelhetné és csókolhatná Lilyt. Valami fojtogatta a torkát, és nem akarta elengedni, továbbra is csak állt ott, magát kínozva a jelenettel.

Hát mégis igaz… Lily is beállt a sorba Potter üresfejű ribancai közé. Nem, nem és nem! Ezt nem akarta elhinni, képtelen volt megemészteni a látottakat. Azt kívánta bár most azonnal kiégne a szeme, csak ne látná azt, amit. Lily nem is ellenkezik… önfeledten, szerelmesen csókol vissza, és kapaszkodik a fiú nyakába. Öleli őt olyan szorosan és olyan szenvedéllyel, amivel Perselust sosem ölelte. Ajkaik elválnak egymástól, a lány rámosolyog Potterre, majd elfordítja a fejét, és végre észreveszi, hogy valaki más is van ott. Arcán eddig szélesen ülő mosolya most hirtelen eltűnik, és helyét komolyság váltja fel. Potter értetlenül áll előtte, míg tekintete el nem éri azt a pontot a folyosó másik végén, amit Lily fixíroz, ekkor az ő arcvonásai is átrendeződnek.

A két fiú izmai megfeszülnek, és kezük már a pálcájukon nyugszik, hogy bármikor előránthassák. Lily visszafordítja a fejét Potter felé, vonásai ismét ellágyulnak, és kissé remegő hangon, de kedvesen szól hozzá.

-         James – a fiú ránéz, és az ő arcán is hasonló változás megy végbe -, menjünk… kérlek! – teszi hozzá látva, hogy kedvese meg sem mozdul.

-         Kérlek! – ismétli, és ezúttal James leengedi a pálcáját, és átöleli Lily derekát. A lány a karjaiba simul, hátat fordítanak, és elindulnak a Griffendél torony felé, ügyet sem vetve a továbbiakban belül haldokló Perselusra.

Piton még mindig ugyanott ült, ugyanolyan mozdulatlanul a kandalló előtt, a többi diák már elment aludni. Egyedül volt, és hatalmukba kerítették az emlékek, melyek most megállíthatatlanul, hihetetlen erővel törtek a felszínre.

Lily és ő. Hol rontotta el? Képes lett volna szerelemből szeretni őt a lány? Vagy mindvégig hiú reményeket táplált? Lehet, hogy a barátságukat is csak ő tartotta fontosnak? Hisz Lilynek annyi más barátja van, őt szinte mindenki szereti… valószínűleg nem is lehet nem szeretni.

Lily és ő a játszótéren, ahol elmondta neki az igazságot a világukról, amibe a húga nem csatlakozhatott. Lily és ő az első vonatútjukon, ahol még a lány is ellenszenvesnek találta Pottert. Lily és ő a nyári szünetben önfeledten sétálva a perzselő napfényben. Együtt a könyvtárban, bájitaltanon, Roxmorts-ban. Csak ők ketten EGYÜTT. Együtt örökkön-örökké, vagy míg Potter el nem választ. Egyértelműen az ő hibájának könyvelte el a köztük kialakult, és a mai napig tátongó szakadékot. Ha aznap Potter nem köt belé, hanem békén hagyja, talán még most is barátok lennének, talán most ő ölelhetné, húzhatná magához, és csókolhatná lágy ajkait.

De így még az esélyt sem kapta meg rá, hogy bizonyítsa ő is férfi, ő sem csak egy barát, és ő is képes a szerelemre. Helyette Lily annak a karjaiba omlott, aki nem érdemes a szerelmére, aki majd csak kihasználja, és eldobja, mint egy darab ócska, megunt rongyot szokás.

Másnap reggel fásultan és kimerülten lépkedett a Nagyterem felé reggelizni. Korán le akart érni, hogy mint mindig, most is elkerülje a tömeget, de ezúttal nem volt szerencséje. A tömeget ugyan elkerülte, de a Tekergőket nem. Elég kimerültnek tűntek ők is, és hiányzott közülük Lupin. Hát persze, biztos telihold volt az éjjel… Ahogy belépett a terembe James szemei egyből követni kezdték, de ezúttal valahogy máshogy, mint eddig bármikor. Gyűlölet, harag és szánalom furcsa keverékét látta bennük, amiből mindössze az utolsó érzelemmel nem tudott mit kezdeni, összezavarta… Nem értette, és úgy gondolta legjobb lesz, ha tudomást sem vesz a nyilvánvaló fixírozásról, így nem is foglalkozott vele többet. Leült a mardekárosok asztalához, és akkor hirtelen egy bagoly repült hozzá, Lily baglya volt. Egyből felismerte, ahogy a mögötte ülő Potter is, de Perselus ezt nem láthatta.

Kíváncsian, izgatottan és mohón bontotta ki a levelet, amit a madár lábáról oldott le.

„Szeretnék beszélni veled, ha nincs ellene kifogásod, akkor kérlek, legyél ma négykor a tónál!”

Lily

Kifogása? Mégis miféle kifogása lehetne, hiszen két éve erre a percre vár, hogy Lily végre újra szóba álljon vele, hogy elmondhassa, mennyire sajnálja, amit mondott, hogy bocsánatot kérhessen, és megint barátok legyenek, úgy ahogy régen… Gyorsan befejezte a reggelit, és visszasietett a pincehelyiségbe.

Úgy teltek az órák és a percek, mintha csigaháton utaznának, de végül mégis eljött a négy óra. Piton fél négykor már alig bírt magával, de nem akart korán odaérni, így csak négy előtt tíz perccel indult el. Ahogy kiért a parkba elvakították a nap még mindig magasan tűző sugarai. Az ősz magát meghazudtolva kellemes nyárvégi idő idézett. A tó felé vette az irányt, kényelmesen sétált, nem akart sietni. Mikor odaért döbbenten vette tudomásul, hogy Lily újfent nincs egyedül. Egy fatövében ült Potter ölében, a mellkasának támaszkodva, körülöttük pedig a többi Tekergő és Lily barátnői voltak. Boldogan, önfeledten nevetgéltek, láthatóan jól érezték magukat.

Hirtelen átfutott az agyán, milyen ostoba is volt. Átverték, akár Lily küldte a levelet, akár nem, csak szórakozni akartak rajta. Röhögni egy jót a fájdalmán. Azonban mire elért gondolatmenetének végére a lány is észrevette, hogy megérkezett, és legnagyobb meglepetésére egy gyors csókkal elbúcsúzott Pottertől, és felé indult. A fiú ugyan nem ellenkezett, de míg el nem tűntek egy szikla mögött, szemével milliószor átkozta el a mardekárost. Sirius nevetve meg is jegyezte: - Csak nem rá vagy féltékeny? Ne nevettesd ki magad! – de ő egy mérges kézmozdulattal elhallgattatta.

Lily egy szikla árnyékába vezette Perselust, ahol elbújhattak a kíváncsi szemek elől, és némán a maga gyönyörűségében állt előtte.

-         Miért hívtál ide? – kezdett bele kertelés nélkül Piton.

-         Elég egyértelmű, nem?

-         Számomra nem.

-         Perselus – sóhajtott a lány -, nem akartam, hogy így tudd meg.

-         Elég nehéz lett volna másképp, tekintve, hogy már beszélő viszonyban sem vagyunk.

-         Igen, ez igaz. – Hirtelen sötét árny suhant végig a boldog, gondtalan arcon, de ahogy jött úgy el is tűnt. Perselus mégis észrevette.

-         Nem akarsz esetleg változtatni ezen?

-         Nem! – rázta meg a fejét határozottan. – Amit akarok, az egészen más. Le akarom zárni ezt a fejezetet az életemben… örökre. Tartozom annyival neked, hogy elmondjam, már nem haragszom, már rég megbocsátottam…

-         De már semmi sem lesz a régi…

-         Nem, nem lesz… sajnálom.

-         Potter miatt?

-         Ha így volna, nem vártam volna ilyen sokat ezzel a beszélgetéssel. Két év hosszú idő, Perselus, nagyon hosszú.

-         Magányosan még hosszabb…

-         Ne tégy úgy, mintha az én hibám lenne. Egyedül magadnak köszönheted, hogy engem is elveszítettél.

-         Magamnak… és persze Potternek. Ha ő nincs…

-         Őt ne keverd bele ebbe. Az ő viselkedése nem mentség minden esetben a tiédre is. Nem kényszerített rá, hogy sárvérűnek nevezz. James nem tökéletes, de sokat változott, és igenis jó ember, az egyik legjobb, akit ismerek, ha nem a legjobb.

-         Miért véded ennyire? Én még emlékszem rá, mennyire másképp gondolkodtál róla nem is olyan régen…

-         Lehet, de akkor még nem ismertem. Tévedtem…

-         Szerintem pedig, pont hogy akkor ismerted igazán. Nem tudom, mivel tudott így elvakítani, de bár ne lennél ilyen vak, és te is azt látnád újra, amit én.

-         Perselus, csak azt látod, amit látni akarsz. Soha nem is akartad Jamest másnak látni, mint amilyennek a képzeletedben él, és igen, elismerem, én is majdnem beleestem ebbe a hibába.

-         Potter nem más, mint egy egoista, beképzelt, öntelt, pökhendi alak, aki mások sanyargatásában leli örömét. Te pedig bedőltél neki, beálltál a sorba a szukái közé, te se leszel több egy numeránál, ahogy az összes többi üres fejű liba, akik eddig az ágyába bújtak. Téged is csak kihasznál majd és eldob.

-         EZ NEM IGAZ!

-         NEM? Akkor szerinted, mi az igazság?

-         Az igazság az, hogy szeretem őt, és ő is szeret engem, bármilyen hihetetlen és elfogadhatatlan is ez számodra.

-         Hogy lehetsz benne ilyen biztos? – utálkozott.

-         Tudom, és kész!

-         Valóban? Majd meglátjuk, mennyire szeret, mikor két hét múlva valaki mást ölelget.

-         Nem kérhetem, és nem is akarom kérni, hogy másképp nézz rá. Amiért idejöttem ma, azt már rég elmondtam. Szerettem volna végleg tovább lépni…

-         Őszintén remélem, hogy neked sikerülni fog, mert nekem soha.

-         Ezt igazán sajnálom…

-         Mondd csak, ő tudja? Tudja, mennyire szeretlek? Tudja, mit jelentesz nekem, még most is, vagy hogy én mit jelentettem neked?

-         Igen, tudja. Tegnap este elmondtam neki, miután találkoztunk. Felkavart a dolog, és ő nem értette, mi bánt ennyire.

-         Szóval felkavart? Akkor még jelentek neked valamit.

-         Perselus, kitörölhetetlenek az életemből azok az évek, amikor barátok voltunk. Én megláttam benned a jót, és soha nem is fogom elfelejteni… soha nem is akarom. De már nem vagy több számomra, mint bármelyik másik diák itt a Roxfortban. Mély sebet ejtettél rajtam, és ma ez a seb végleg beforrt, azzal hogy kimondtam, már nem haragszom. Végre képes vagyok tovább lépni. A heg örökre bennem marad, de többé már nem fáj.

-         Bár visszafordíthatnám az időt, és meg nem történté tehetném!

-         Talán jobb így.

-         Jobb? Potternek biztosan, van még valami, amivel élcelődhet, valami, aminél fájóbb pontot nem is találhatott volna, most hogy már ő is tudja…

-         Nem hiszem, hogy felhozná ezt a dolgot. Szerintem, számára is épp elég felkavaró, hogy most veled beszélgetek, és hogy valamikor közeli barátja voltam az egyik esküdt ellenségének. Tudja, hogy van mivel visszavágnod.

-         Van?

-         Talán, inkább csak volt.

-         Volt… Szereted őt?

-         Már mondtam… Igen, szeretem, mindennél jobban. Részemről ez minden, amit el akartam mondani, ha neked sincs más, én visszamennék.

-         Rendben.

 Azzal Lily elindult visszafelé, Potter arca felderült, ahogy meglátta őt, felállt, és Siriusékat otthagyva elésétált. Kérdezett néhány dolgot, és Lily válaszait hallva, arcán szélesebb lett a mosoly, és nyugalom áradt szét. Magához húzta a lányt, aki átölelte a nyakát, és szenvedélyesen megcsókolta. Perselus a szikla mögül figyelte a jelenetet, szeméből egyetlen-egy könnycsepp indult útnak, hogy ajka sarkában elhaljon. Akkor és ott megfogadta, többet soha senkit nem enged közel magához… soha, senkit…