Hét évet töltött abban a nyirkos, patkányok lakta, büdös tömlöcben azért, mert bosszút akart állni egy árulón, aki majdnem megölette a legjobb barátját, annak feleségét, és a keresztfiát. Hét évig kirekesztették őt a világból, elzárták az életét, akár egy porcelán figurát a vitrinben.
Hét évig pusztán az a tudat tartotta őt életben, hogy Potterék megmenekültek, és biztonságban vannak. No és persze az, hogy fáradhatatlanul küzdenek a szabadon engedéséért.
Hogy ez végül hogyan sikerült nekik, kit és mivel fogtak meg, Sirius sosem kérdezte, ők pedig nem hánytorgatták fel a témát.
Sirius nem haragudott rájuk azért a hét évért – rájuk nem, magára annál inkább. Forrófejű kölyökként meggondolatlanul viselkedett, s ez lett a veszte. Talán megúszhatta volna az egészet, ha tizenhét évesen felnő, Jamesszel együtt. Ám ő gyerek akart maradni, semmivel sem törődő, szabad kamasz. Olyan, amilyen valójában soha nem volt, de álcának tökéletesen bevált – könnyedén eltakart vele minden fájót, ami belül emésztette.
Pipogyuszt is ezért gyűlölte mindig. Annak az ostoba kis féregnek fogalma sem volt az igazi szenvedésről. Nem bírta az otthoni légkört? Az apja iszákos volt, verte, gorombáskodott? Az anyja női ruhákban járatta, ivott, szemernyit sem foglalkozott vele? Hú, de keményen bánt vele az élet, jó ég! Sirius legszívesebben a földbe passzírozta volna az önmagát sajnáltató, semmirekellő mardekárost.
Ő hét év alatt tökéletesen megértette, milyen az, ha az ember csak fáj, és szenved, s nem leli örömét semmiben. Hogy nem őrült bele, maga is csodálkozott. De azon még inkább, hogy amikor végre kitárult előtte a rácsos vaskapu, érzett egyáltalán valamit.
Utána két napig semmit. Nem értette, mi baja, talán a hirtelen jött szabadság volt rá olyan nyomasztó hatással, de igazából Sirius is tudta, hogy nem.
A kúriában töltött második napon aztán meglátta a fiatal nővé érett Lucát, és egyszeriben nagyot ugrott vele a világ. Hirtelen lejátszódott benne az eltelt tizenkét év, az a tizenkét év, amelyet kitagadott Blackként töltött, de teljesen más megvilágításban. Az alatt az időszak alatt nagyon gyakran eszébe jutott a csillogó szemű, kicsi lány, Árvácska, mégsem gondolt sosem arra, hogy az idő multával ő is változik.
Míg Sirius Halálfalókkal harcolt, és az Azkaban falai közt vegetált, Luca túlélt három halált, megismerte a Roxfortot, Potteréket, iskolaelső lett és eljegyezték.
És szép lassan meggyűlölte őt.

Sirius
Tudta, elhamarkodott döntéseknek ritkán van jó végük, aznap mégis úgy ébredt, hogy nem rontja itt tovább a levegőt. Hogy akart is e menni, vagy csak muszájból pakolta össze siralmasan kevés holmiját, nem gondolt bele, de nem is tűnt lényegesnek. Egyszerűen érezte, mennie kell. Előző nap már megbeszélte Jamesszel, és Lily is biztosan meg fogja érteni a döntését.
Képtelen ezt tovább elviselni.
Hamar végzett, érzése szerint túl hamar. Búcsút intett a kongó szobától, s ezúttal egyetlen fájó emlék sem tört benne felszínre. Nem hagyta.
Odalent James megmerevedett, amikor meglátta őt lefelé lépkedni a lépcsőn. Szembetűnő döbbenetére Lily is kikukucskált a konyhából. Elkerekedő szemmel nézte kezében a bőröndöt, majd tétován az udvarra néző ablak felé pillantott.
Valószínűleg azon töpreng, behívja e Harryt elbúcsúzni, gondolta Sirius.
James barátian vállon veregette őt, majd hirtelen magához is ölelte. Lily csupán egy szomorkás mosollyal búcsúzott – végtére is, nem örökre megy el, csak hazaköltözik.
Visszamosolygott a nőre – nem kis erőfeszítésébe került -, majd az ajtó felé fordult, amelyet James végül kinyitott neki. Vetett gyerekkori barátjára még egy utolsó pillantást – ezzel akart neki mindent megköszönni, de nem remélte, hogy ki lehetett olvasni a szándékot a tekintetéből. A kinti napsütés felé fordult, és elindult…
- Sirius!
Az ismerős, vágyott hang hallatán megdermedt, majd visszafordult a házba. A döbbenten, hatalmasra tágult szemmel ácsorgó Lucával találta szemközt magát. A lány Lily és közte rekedt meg félúton, kezében azt a bebarnult, ráncos szirmú árvácskát szorongatta, amit ő dobott a vázába találkozásuk napján. Olyan rémület tükröződött az arcáról, hogy Sirius szíve reménykedve nagyot dobbant.
Teljesen a lány felé fordult, várta, hogy folytassa a mondatot, azt kívánva, hogy az ne elutasítás legyen, ne valami bántó sértés, amire számított, de Luca nem szólalt meg, csak állt ott a keskeny folyosón, és nézett rá riadtan.

- Regulus, menjetek fel! MOST!
Regulus sarkon fordult, és felszaladt az emeletre.
- Te is, bogaram!
Ám a kisebb nem mozdult tapodtat sem – csak nézett Siriusra könnyes szemmel. Egyik kezével a lépcső korlátjába kapaszkodott, a másikat felé nyújtotta. Azt akarta, hogy megfogja a kezét, mint mindig, és felmenjenek a szobájába.
Oda, ahova rajtuk kívül más nem tehette be a lábát.
De Sirius nem ment oda hozzá. Fogta a bőröndjét, vetett mindenkire egy utolsó pillantást, és távozott a házból.

Luca váratlanul sírva fakadt. Most nem tűnt érett tizennyolc éves, aurori pályára készülő felnőttnek – most kicsi volt, alig hat éves, és félt, hogy újra elmegy, hogy megint magára hagyja őt. Az előző napok feszült némaságát egy pillanat alatt elfelejtette; most csak azt látta, hogy megint menni készül, ki tudja, hová.
Talán ezúttal örökre?
Sirius szavak nélkül is megértette, mi játszódik le most Árvácskában. Felrémlett benne, mekkorát tévedett, mikor azt hitte, Luca nemcsak felnőtt, de más emberré is vált.
Pedig valójában ugyanaz maradt, csak már titkolja azokat a sebeket, amiket öt évesen szerzett.
- Utálsz még? – kérdezte Sirius rekedt, fájdalmas hangon, halkan.
Luca szipogva megrázta a fejét.
Elmosolyodott, és felé nyújtotta egyik karját, mire Luca odaszaladt hozzá, és a nyakába vetette magát.
- Nem is utáltalak! – bömbölte a vállába, és ő még szorosabban ölelte magához.
Hihetetlen megkönnyebbülést érzett. Hét év fájdalma ezzel az öleléssel foszlott semmivé, vált egyetlen rossz emlékké, s csatlakozott a többihez, amelyeket ezúttal a boldog, színes képek könnyedén nyomtak el mindkettejükben.

A következő napokban ő és Luca szinte csak kettesben rótták a köröket a kertben, vagy ücsörögtek a padon, a virágágyás mellett. Nem tudták megunni egymást, pedig nem sokat beszélgettek. Jóformán alig.
Kettejük számára a másik jelenléte üdítőbb volt, mint a szavai.
James látta, hogy barátja számára Luca megbocsátása tökéletes gyógyír volt – mostmár az az ember lesz, akit ő is ismert.
Lily mást látott. Ő, mint nő, több szemszögből figyelte a változásokat, és hamar rátalált közülük a leglényegesebbre. Ez pedig nem Sirius kedélyállapotának javulása volt, hanem Luca.
Az a lány sírt! Utoljára tizenkét évesen sírt, mikor megtudta, hogy Walburga meghalt, s akkor is örömében. Azóta boldognak tűnt – kifelé ezt mutatta.
Ám amikor olyan döbbenetesen reagált arra, hogy Sirius, akivel nem is nagyon állt szóba, el akar költözni, Lilyben valami motoszkálni kezdett. Még nem tudta, mi. De több mint amennyit James vélt: Luca és Sirius nem csupán barátok voltak annak idején.
Testvérek voltak. És ez a kötelék még most is ugyanolyan erős, mégis… Ha nem így lenne, Luca hagyta volna elmenni Siriust, Sirius azonban nem akart volna olyan hevesen távozni.

Luca
Tizenkét évesen nagyot ugrott vele a világ – megszabadult a Black família utolsó, hőn utált tagjától, de nem maradt egyedül. Új családot kapott. Vagyis valami olyasmit.
Lily, James, és a kicsi Harry. Ők hárman mutatták meg neki, mi is az szeretni valakit, csak úgy. Lily már érkezése napján a szárnyai alá vette, beszéltette, elmesélte miért laknak ott, s hogy kik is ők, amikor pedig fia pocakjának bántó ürességére való utalásként rázendített a szomszéd szobában, James vette át a beszélgetés fonalát.
Hamar megszokták egymást, és még hamarabb szerették meg Potterék Lucát. Sosem éreztették vele, hogy útban van – lévén fiatal házasok, épp hogy túléltek egy halálos merényletet, és elsőszülöttjük is a legkritikusabb korszakában van. Luca mégis tartózkodó volt, s ez kitartott a háború végéig – addig, amíg Voldemort híveit az aurorok az Azkabanba nem dugták.
Valójában tartott a családtól azon a nyáron – túl sok érzést bolygattak fel benne. Lily közvetlensége, érthetetlen szeretete nyomokban az anyjára emlékeztette, James ellenben vitathatatlanul Siriusra.
Aztán egy reggel földöntúli csendre ébredt. Ez a természetellenes némaság igazán akkor volt jellemző a kúriára, amikor négyen éltek benne: Orion, Walburga, Regulus és ő. Potterék belakták a házat, nekik nem volt okuk lopakodni, ők vígan csaptak zajt.
Most azonban nem.
Luca félve osont le az emeletről. Kereste Lilyt a konyhában, Jamest a kertben, de nem találta őket. Azok ketten ugyanis a nappalivá alakított társalgóban voltak – a kanapén ültek, neki oldalt. James a kezébe temette az arcát… Lily pedig halkan sírt. Előttük Harry mit sem sejtve békésen rakosgatta a kockáit.
Egy héttel később, egy napra rá, hogy Roxmotsban leszállt az Expressről, Luca kézhez kapta a Reggeli Próféta egy példányát. Egy percig megrökönyödve meredt a címlapra, falta a szalagcímet, s alatta a rövid bevezető szöveget – majd elejtette a lapot, és kirohant a Nagyteremből.
Sirius Black hosszú számsoros táblácskát fogva üvöltött a Próféta összes olvasójára. Képe alatt ott virított, miért, honnan kiált – vele együtt több mint húsz elítélt került azon a héten az Azkaban börtönbe, életfogytiglanra, vagy több évtizednyi büntetésre ítélve.