Luca egész éjjel nem aludt, ebből adódóan úgy vánszorgott le a konyhába hajnalban – természetesen mindenki másnál hamarabb -, mint egy múmia.
Ez volt az utolsó napja itthon. Másnap kezdődött az oktatás az aurorképzőben, tehát attól kezdve vagy nagyon ritkán lesz majd itthon, vagy szinte soha. Az eredeti terv, miszerint beköltözik a kollégiumba, végül módosult – megkapta ugyan a szobát, de úgy döntött, ha lehet, inkább a kúriában alszik. Jól fog jönni vizsgaidőszakban, ha van körülötte néhány olyan mágus, akik már túlestek azokon a tortúrákon.
De még így is olyan lesz, mintha elköltözött volna. Ezt pedig nagyon nem akarta.
Egyetlen dolog tudta valamelyest feldobni a hangulatát: Remus és Sonja közeledő esküvője. Igaz, addig is több mint két hét volt hátra, de már a tudat, hogy nem is lesz olyan sokáig távol azoktól, akiket szeret, felvidította.
Nem mintha olyan rossz lett volna egyébként is a közérzete, épp csak máris kínozta a honvágy. A kúriát elhagyni nehezebb lesz, mint hitte, pedig rég vár már arra, hogy maga mögött hagyja ezt az átkozott épületet.
Vajon tényleg az épülettel volt baja? Nos, valójában az dühítette, hogyha a ház jutott eszébe, rögtön bevillant Walburga Black csúfondáros, sznob képe is, vele pedig automatikusan jött az a két év, amelyet kislányként kénytelen volt vele tölteni.
Akkor még nehéz volt az élet, sóhajtott magában Luca. Akkor még nem volt Lily, meg James, akkor még nem ismerte a lányokat. Akkoriban nem az a Luca Prewitt volt, mint most.
Régen gyenge volt. Mára megerősödött. Ám amikor Siriust meglátta a kerti ajtóban, megijedt, hogy ezt az erőt elveszíti, s a férfival visszajön a régi világ.
Valami azonban megváltozott, ezt pedig az a gyönyörű virágcsokor tudatosította benne, amelyet egész álló éjjel bámult az ágyából.
Sirius is más lett, mint amilyen akkor volt, amikor tizenhat évesen kilépett a Black kúria ajtaján. Más… de mégis felismerhető benne az a fiú, aki mindig fogta a kezét, valahányszor elmentek valahová.
A békülésük utáni héten, mikor kettesben rótták a köröket a kertben, Luca ugyanazt a biztonságot érezte Sirius mellett, mint kislányként. Észre sem vette, hogy minden alkalommal belekarolt a férfiba, sem azt, hogy úgy beszélget vele, olyan bizalmasan, mintha azelőtt is így tett volna. Pedig nem. Öt évesen nem mondott neki belső dolgokat. Más dolog, hogy Sirius anélkül is tudta, min megy keresztül, hogy akár egy szóval is említette volna.
Adam ezt az érzést soha nem váltotta ki belőle. Igaz, sok más érzést azonban nagyon is.

Sirius
Ha volt hely a házban, amelyet alig ismert, az az öccse szobája volt. Most, hogy Regulus már rég nem lakott benne, anélkül nézhetett körül benne, hogy lakója felfedezhette volna ottlétét.
Míg Regulus élt, Sirius nagyon ritkán kopogott be ide. Szíve szerint tudomást sem vett a ház ezen részéről – ebben a szárnyban volt a szülei hálószobája is, odalent pedig Sipor vacka. Nem is értette, mit keres itt. Az ablakból látta, hogy Luca a kertben sétál, úgy döntött hát, inkább csatlakozik a lányhoz – legalább megtudja, mit szólt a csokorhoz, amit előző nap az ajtaja elé tett.
Ám ahogy az ajtó felé fordult, a szeme megakadt a falra akasztott, kicsinyített Black családfán, mely tökéletes mása volt az anyjáénak, épp csak a kitagadottak égetett helyei hiányoztak róla. A szerencsés megmenekültek közül már csak az ő neve volt rajta a képen, azt talán nem lehetett nyom nélkül eltüntetni róla.
Közelebb lépett a rajzhoz, s révetegen végigsimított a nevén. Milyen fura volt ott látni Regulusé mellett…
Jobbra az ő águktól ott burjánzott Cygnus és Druella, valamint két lányuk cikornyásan kirajzolódó neve: Bellatrix és Narcissa. Andromeda, a lázadó harmadik már nem került fel a vászonra, az eredetin azonban még most is füstölög az a lyuk, amelynek a helyén egykoron az ő neve volt.
Orion és Walburga ágának bal oldalán is ismerős nevek kígyóztak: Lucretia és Ignatius Prewitt. Alattuk két gyermekük, Matt és Luca.
Luca épp Sirius mellé lett karcolva. Elmosolyodott, de ez a mosoly lehervadt az arcáról, amikor feltűnt neki, hogy Regulus mellé Bellatrix került… Bellatrix és Rodolphus Lestrange.
Lestrange.
Lestrange.

- Nem, Orion, erről hallani sem akarok! Méghogy fogadjuk be…! Vigyék árvaházba! Mégis mi közünk nekünk ahhoz a gyerekhez?
- Az unokahúgom, Walburga. Az egyetlen, aki életben maradt közülük.
- Jól tudod, hogy ez nem igaz.
- De igen, igaz! Az unokahúgom, és nem fog árvaházba kerülni, amikor vannak élő rokonai!
- Nem fogadhatunk be magunk közé egy vadidegen porontyot, Orion! Hogy venné az ki magát?
- És az hogyan venné ki magát, ha eltaszítanánk magunktól? Gondolod a tisztavér mániás barátnőid nem szólnának meg érte a hátad mögött? Dehogynem. Hiszen neked mindenekelőtt a jó hírünk számít.
- Na és a fiúk?
- Mi van velük? Regulust félted? Ne aggódj, nem tesz kárt benne egy öt éves gyerek. Valószínűleg fel sem tűnik majd neki az ittléte. Sirius miatt gondolom egy percig sem fő a fejed.
- Nem. Ő túlságosan is rád ütött.
- Hál’ istennek. Legalább lesz valaki, aki foglalkozik is majd Lucával.
A két fiú összerezzent a résnyire nyitott ajtó előtt. Nem volt szokásuk hallgatózni, pláne nem együtt, de a reggeli hírek után tájékozottak akartak lenni a fejleményekről.
A Black família egy egész ágát kiirtották, a Prewitt család minden tagját megölték hajnalban. Cygnus Black, Bellatrix és Narcissa apja szerint várható volt, hogy a Sötét Nagyúr hatalomra lépését ősi nevek megcsúfolóinak meggyilkolása kíséri majd, és Ignatius Prewitt pontosan ez a fajta varázsló volt.
A férfi évek óta, hivatalba állásnak első napjától elszántan küzdött a muglik jogaiért, s azok elnyomása ellen. Teljes vállszélességgel támogatta azokat a törekvéseket, melyek a varázstalan emberek jólétét biztosították olyan területeken, ahol a mágusok voltak többségben, illetve a kviblik kirekesztése ellen is számtalanszor felszólalt.
Ezek a varázslók, s az ő családjaik voltak Voldemort Halálfalóinak első komolyabb áldozatai.
Cygnus és Druella legidősebb lánya is Halálfalónak állt, a szülők nem kis örömére, ahogy Bellatrix férje, Rodolphus is az elsők között csatlakozott a Nagyúrhoz. A páros nagy örömmel tizedelte a Voldemort által halálra ítéltek sorát, nem kímélve sem a nőket, sem a gyerekeket, de még a családok háziállatait sem.
Hogy Luca Prewitt hogyan élhette túl a támadást, rejtély. Valószínűleg sikerült idejében elbújnia, vagy kiszöknie a porig égetett házból, ahol Ignatius, Lucretia, és a tíz éves Matt meghalt. Ez tűnt legalábbis az egyetlen magyarázatnak, hiszen át nem alhatta a merényletet.
Luca azonban nem emlékezett semmire. Amikor a kúriába került, azt hitte, a szülei elutaztak, a házuk pedig ép, és úgy áll a helyén, ahogy előző nap.

Luca a padon ücsörgött a virágágyás mellett. Lábait felhúzta maga elé, állát a térdére támasztotta. Nem gondolkodott semmin, csak meredt maga elé üres fejjel.
Sirius elvigyorodott a bambuló lány látványára. Nesztelenül lépdelt oda hozzá, majd akkora lendülettel vetődött le mellé, hogy Luca ijedtében majdnem lezuhant a padról.
A férfi ugatásszerűen, harsányan felkacagott.
Luca sértődötten méregette, majd mérgesen a karjára csapott.
- Hülye – kommentálta a tréfát.
- Naaa! Tiszteletet az idősebbnek!
- Ja, bocs: csókolom.
Most a férfi játszotta el a sértettet, és a lány vigyorgott győzedelmesen.
- Öregnek nézel? – firtatta Sirius lényegretörően.
- Hát… az idő meghagyta rajtad a nyomát…
- Tessék?!
- Ráncos vagy. A tokád is nő. A kezdődő sörhasról inkább nem is beszélek…
Az általa becsmérelt, letiport egójú férfiegyed összeszűkült szemmel figyelte a sajnálkozva bólogató lánykát, majd megelégelve a lealázást, hirtelen felpattant és faképnél hagyta őt.
Luca döbbenettől elkerekedett szemmel nézte a kert végébe trappoló Siriust. Most tényleg megsértődött? De nem is mondta komolyan az előbbit!
Elrugaszkodott a padtól, és utánaszaladt. A kókadt ágú fűzfák alatt érte utol. Lassítás nélkül Sirius hátának csapódott, és szorosan átkulcsolta a derekát, hogy ne tudjon tovább menni tőle.
Foglya érdes hangon, vakkantva felnevetett. Megfordult a szoros ölelésben, karja alatt átbújtatta Lucát, és magához vonta a megszeppent lányt. Hogy teljes legyen a meglepetése, homlokon is puszilta a belé csimpaszkodót, mintha még mindig ötéves gyerek volna.
A kamaszos morgás, amire a gesztus után számított, elmaradt.
- Nem is vagy öreg – közölte legörbülő szájjal Luca. Szeme furcsán csillogott.
- Én tudom – nevette Sirius.
- A tokád sem lóg, és nincs is nagy hasad!
- Örömmel hallom!
Luca a mellkasához bújt, úgy súgta:
- Nagyon szeretlek.
- Én is nagyon szeretlek téged – felelte a férfi. Hangjából nem érződött a vallomáson érzett őszinte döbbenet. Ennyire komolyan vette volna ezt a kis viccet? Méghogy ő megsértődjön egy olyan marhaságért, hogy ráncos! Még ha ráncos is volna, neki az jól állna. Azért a régi büszke öntudat nem vált semmivé az évek múlásával.
Érezték, ahogy egyre jobban rájuk telepszik a csend, s kérdések ezrei törtek utat mindkettejük agyában, kétségbeesetten várva a választ, hogy végre teljesen megérthessék a másikat. Lelkük kereste az utat a másikéhoz, szívük öntudatlanul vette fel a másik ritmusát, mindezt anélkül, hogy tulajdonosuk értette volna, mi történik vele.
Sirius meg akarta kérdezni tőle, járt-e azóta a háznál, tudja-e, hogy porig égett az otthona. Szerette volna, ha elárulja neki a fájdalmát, mint régen, amikor kicsi volt, hogy megnyugtathassa, de belül sejtette, hogy ez már nem olyan egyszerű, mint akkor volt. Luca azóta magába zárkózott, és ki tudja, hány új sebet szerzett, amik ilyen érzékennyé tették az egyszerű tréfákra is.
Lucában is motoszkált pár kérdés, és ezek egyike sem utalt épp kellemes élményekre. Ami őt érdekelte volna, az nem holmi házakra vonatkozott. Ő arra lett volna kíváncsi, hogy miután Sirius elvégezte a Roxfortot és önálló, a saját lábán álló felnőtt emberré érett, miért nem jött érte vissza a kúriába, és miért nem vitte el magával? Megúszhatta volna azt a borzalmas két évet, amelyet Walburgával és Siporral kellett eltöltenie, elzárva a világtól, magányosan…
De egyikük sem törte meg a csendet. A szavak elűzték volna a hangulatot, s míg az egyik fél fájó sebeket tépett volna fel, addig a másik újakat ejtett volna egyetlen kérdéssel.

Tizenhat volt, érzése szerint már felnőtt, és elég erős ahhoz, hogy elviseljen bármit, amit az élet nyújtani tud számára. Haza akart végre menni.
James kísérte el őt, vele hoppanált az elé az udvar elé, amellyel az eltelt évek során rengeteget álmodott. Percekig állt mozdulatlanul az elé táruló kopár látványra.
A házból, abból a gyönyörű palotából nem maradt semmi, csupán néhány korhadt, fekete deszka, és több zsák hamu, amit még nem fújt el a szél. A zöld hinta a kert végében azonban még mindig állt, két kis ülése szomorkásan nyikorgott a gyenge széltől, várva a két eleven kisgyereket, akik hajdan minden délelőtt űrhajósat-messze szárnyalósat játszottak benne.
Luca öntudatlanul lépkedett a ház romjai felé; James szorosan mögötte, hogyha netán rosszul lenne, időben elkaphassa. De feleslegesen aggódott, nem ájult el.
Együtt léptek át a kerítés maradványain, együtt álltak meg ott, ahol egykor a kapu volt. Most nem volt ott más, csak homok, és számtalan emlékkép.
Luca a kertbe sietett – a hintához. Nem válogatott a két ülésből, abba ült bele, amelyik régen is az övé volt. Kezeivel kapaszkodott a halványzöld láncba, de meg nem lökte magát. A másik ülés üresen himbálózott mellette. Matt nélkül nem volt értelme repülni.
James lassan odasétált hozzá, kezeit kabátja zsebébe süllyesztette. Leguggolt a lánchoz dőlő, földet bámuló lány elé, próbálta elkapni elhomályosuló tekintetét.
Lily megmondta, hogy nem jó ötlet idehozni őt.
A férfi azonban tudta, hogyha nem megy Lucával, a lány egyedül nézi meg a házat.
Kövér könnycsepp hullott a kabátjára, melyet több is követett. James megsimogatta a kamasz lány fejét, mire Luca zokogva a vállára borult.
Soha nem mentek vissza oda.